Munkaerőpiac: a bérinflációt letörni nem kell félnetek jó lesz

Az infláció jelentős aggodalom és vita tárgyát képezi mind közgazdasági, mind pénzügyi körökben (is) a Covid-kilábalás dereka óta. Az elmúlt időszakban az inflációs ráták emelkedése több évtizede nem látott kihívások elé állította a központi bankokat, akik kamatemelésekkel válaszoltak a helyzetre. Jelenleg a milliárd dolláros kérdés az, hogy mikor jöhetnek az első kamatvágások, ám ehhez – mint legtöbbször – érdemes megérteni a felszín alatti gazdasági folyamatokat.

Az infláció megugrása az elmúlt pár évben a geopolitikai feszültségek – például az orosz–ukrán-háború – és a Covid-járványra válaszul elrendelt intézkedések összhatásának tulajdonítható. Ezek a sokkok zavarokat keltettek a globális ellátási láncokban, eleinte leginkább az energia, az alapanyagok és az élelmiszerek esetében, felfelé hajtva az inflációs rátákat.

Az ellátási zavarokkal együtt a Covid-járvány alatti keresletösztönzést és a későbbi megélhetési költségek emelkedésének ellensúlyozását célzó különböző kormányzati intézkedések tovább fokozták az inflációs nyomást, keresleti oldalról is. Ezzel párhuzamosan, a munkaerőpiacok erőteljes fellendülése ellenére, azonban a reálbérek növekedése negatív maradt, ami tovább erősítette a munkaerő-keresletet.

A kezdeti Covid-sokkot követő időszakban a gazdasági helyreállással együtt a termelékenység növekedése is megugrott, ami szintén növelte a munkaerőfelvétel vonzerejét a vállalkozások számára. A termelékenységnövekedés, párosulva a reálbérek csökkenésével vezetett azon szűk munkaerőpiaci állapot kialakulásához, melyet a mai napig megfigyelhetünk a vezető gazdaságokban a még jelenleg is historikusan magas üres álláshelyek számán és a rekordalacsony munkanélküliségen keresztül. 2023 második felében azonban a dezinflációval együtt megindult a reálbérek növekedése, melyet tovább segítettek a szűk munkaerőpiaci feltételek.

Következésképpen az újraéledő infláció elsődleges kockázata az áru- és anyagpiacról a munkaerő- és szolgáltatási piacra helyeződött át. Így most a vezető központi bankok az infláció megfékezésére törekedve árgus szemekkel kísérik a fajlagos munkaerőköltségeket – a GDP egy egységének előállítási költségét –, hogy biztosítsák az inflációs céljaiknak megfelelő, 2 százalék körüli inflációs stabilitást.

Az Egyesült Államokban a termelékenység 2023-as növekedése némi enyhülést hozott, ellensúlyozva a reálbérek emelkedését. Az Európai Központi Bank azonban nehezebb kihívással néz szembe rövid távon, mivel a csökkenő termelékenységnövekedés egybeesik a reálbérek emelkedésével.

Előre tekintve a közép- és hosszú távú kilátások eltérnek az USA és Európa között:

– Az Egyesült Államokban a munkaerőpiaci lendület tovább fennmaradhat, mivel a jelenlegi reálbérnövekedést a termelékenység növekedése ellensúlyozza, ami javarészt megvédi a vállalati marzsokat az erodálódástól.

– Ezzel szemben Európában jóval erősebb rés alakult ki a termelékenység és a reálbérek növekedése között, ám jelenleg vállalati profitok már erodálódásnak, vagy inkább normalizálódásnak indultak, amennyiben a Covid előtti szinteket vesszük alapul.

Jelentősebb sokkhatások hiányában a munkaerőpiaci feltételek enyhülése várhatóan az álláslehetőségek csökkenésében, a bérek lassabb növekedésében és az állásukból kilépők arányának csökkenésében nyilvánulhatnak meg. Ezek a mutatók valószínűleg előjelei a munkanélküliségi ráták tényleges és materiális gyengülésének a jelenlegi feszes szintekről, jelezve a munkaerőpiaci dinamika fokozatos kiegyensúlyozódását.

Összefoglalva, az első kamatcsökkenésekkel a jegybankárok a munkaerőpiaci feltételek enyhülésére várnak – ezt a legutóbbi sajtótájékoztatókon kommunikálták is. Az enyhüléshez a vállalati toborzási kedv és ezzel párhuzamosan a profitok csökkenése kell. Míg az USA-ban a termelékenység növekedés miatt egyelőre tartják magukat a vállalatok, addig Európában, magas szintről ugyan, de már látszik a jele a cégek profit-normalizálódásának.

Borítókép: Robert Nickelsberg/Getty Images