Nem Törökország, hanem Oroszország vagyunk

Június végén az MNB jóval az elemzői várakozások fölé, 7,75 százalékig emelte az alapkamatot. A monetáris szigorításra a hónapok óta közszájon forgó, politikailag érzékeny témának számító infláció és a hazai valuta lecsúszásának megfékezése miatt kerülhetett sor. Az euró árfolyama rövid időre be is nézett 400 forint alá, azonban ezen sorok írásakor már újfent 400 fölött jár. Eddig legtöbbször a monetáris és gazdaságpolitikát tették felelőssé a hazai fizetőeszköz gyenge vásárlóerejéért – hozzátenném, nem alaptalanul – azonban véleményem szerint itt az ideje a külpolitikát és a geopolitikát is bevonni az egyenletbe, hogy megértsük miért nem elég pusztán kamatemeléssel küzdeni a forintgyengülés ellen.

Az elmúlt évek magyar monetáris politikája valamennyire unortodoxnak számított a hivatalos alapkamat hosszas irrelevanciája, valamint a monetáris politika kézivezérlése a nem-hivatalos egyhetes betét által, valamint a rejtett kamatemeléseken keresztül. Ennek ellenére sem mondanám, hogy Törökországgá váltunk. Utóbbi párhuzamvonás igen népszerűvé vált, de számomra inkább tűnik a Godwin-szabály (“minél hosszabban folyik egy online diskurzus, annál valószínűbb, hogy az egyik fél a nácikhoz vagy Adolf Hitlerhez hasonlítja a másikat“) egy gazdasági változatának, ahol a hosszas diskurzus után egyszerűen elővesszük a legrosszabb forgatókönyvet.

A török gazdasági kísérlet – mely szerint a magas kamatok okozzák a magas inflációt – 20 százalékos infláció mellett döntött a kamatvágás mellett. Az infláció el is szabadult, amire a háború okozta energia- és élelmiszerpiaci sokkok még rátettek egy lapáttal, így a hivatalos pénzromlás már éves 70 százalék felett jár. Azonban látszólag kamatemelésről szó sem lehet.

Ezzel szemben a magyar monetáris helyzet inkább a lengyelhez hasonló. Az elmúlt bő fél évben a gyorsuló inflációs folyamatok mellett mindkét jegybank kamatemelésbe kezdett, még ha kullognak is a döntéshozók az inflációs görbe után.

A devizák azonban más történetet mesélnek. A török fizetőeszköz itt is kilóg a sorból, hiszen az elmúlt egy évben sikerült 71 százalékot leértékelődnie – ez annak felel meg, mintha itthon 600 forintig ment volna az euró.  A zloty és a forint közötti különbség ugyanakkor szembeötlő.  Hasonló monetáris környezet mellett a két deviza egészen idén áprilisig nagyjából együtt mozgott, azonban míg a háború okozta kezdeti sokk után a zloty árfolyama stabilizálódni látszik, addig a forint kúszó leértékelődésbe kezdett.

A két kelet-európai deviza között megjelenő különbség nehezen magyarázható a kamatpolitikák divergenciájával. Az igazi törés áprilisban a kül- és geopolitikában következett be. Az orosz agresszió Ukrajnával szemben egybekovácsolta az európai közösséget, vagy majdhogynem. Míg Lengyelország mind “hangban”, mind “tettben” az egyik legerősebb támogatója Ukrajnának, addig a magyar külpolitika továbbra is távol tartja magát Európától. Ebből két dolog következik: egyrészt látszik, hogy a lengyel fél a vitái ellenére továbbra is elkötelezett tagja az Uniónak. Másrészt az éles ellentét Budapest és Varsó között nem csak elméleti: eddig a két fél vétó jogával élve védte egymást, ha az Unió részéről szankcionálni akarták volna a másikat. Az ukrajnai helyzetről adott eltérő nyilatkozatok és az orosz agresszió el-nem-ítélése magyar oldalról veszélyezteti ezt a kölcsönös védelmet.

Az orosz-ukrán konfliktus európai oldalról is hozott újdonságot: míg a 2014-es krími annektálás után a nyugati válasz igen visszafogott volt, addig a 2022-es szankciók korántsem nevezhetőek annak. Oroszországot leválasztották a nyugati központú pénzügyi rendszerről, eszközeiket befagyasztották, az ellátási láncokat pedig szankcionálták, míg az oroszoktól érkező energia importot igyekszik fokozatosan leépíteni az EU. Utóbbi az Uniónak is fáj, de épp ezért még erősebb politikai üzenetet küld, hogy fájdalmas lépéseket is hajlandó megtenni Európa.

Összességében tehát a magyar helyzet úgy foglalható össze, hogy

1) Budapest kinyilvánította, hogy még sarkalatos kérdésekben sem lesz csapatjátékos,

2) a magyar kormány elveszteni látszik egyik uniós politikai szövetségesét, a kötelék mindenképp gyengült,

3) az EU megmutatta, hogy hajlandó keményen szankcionálni autoriter politikai ellenfeleit.

Így a jelenlegi helyzetért nem lehet csupán a makrogazdasági környezetet okolni, illetve annak javításában keresni a megoldást. A hazai fizetőeszközt nyilván sújtja a magas infláció és a görbe mögött kullogó monetáris politika, de ezzel nincs egyedül még a fejlett piacok között sem. Ami jelenleg a forint piacán folyik az nem pusztán egy makropolitikai folyamat, hanem egyúttal egy geopolitikai kockázat beárazódása is.

Ezeknek fényében a forint árfolyamában az igazi fordulatot nem pár százalékpontos kamatemelésben keresném – habár a makrokilátások javulása nyilván segítene, ceteris paribus hanem – például az Uniós támogatások körüli vitás kérdések rendezésében.

Amennyiben ez nem sikerülne, akkor a fentiek fényében nem a lírához, hanem a sokkal inkább a rubelhez kellene hasonlítani a forint helyzetét, ahol nem (csak) kamatemeléssel, hanem tőkepiac a lezárásával és befagyasztásával sikerült stabilizálni az árfolyamot.