The German Patient – A német beteg újratöltve

Betegeskedik az éppen ma harminchárom évessé lett egységes Németország.

2003. Megkezdem tudósítói munkámat Berlinben. Az első rádiótudósításom első mondata:

Olyan repülőtere lesz nemsokára a legnagyobb európai országgá lett Németország legnagyobbá vált városának, hogy az – először a történelemben – végre közvetlen légi kapcsolatba kerülhet egész Amerikával. És Ázsiával.

2009. Utolsó rádiótudósításom Berlinből:

„Itt eltöltött éveim legnagyobb csalódása, hogy elvesztettem a hitemet, hogy ennek a fantasztikus városnak lesz egyszer rendes, hozzá méltó repülőtere.”

A kelet-berlini Schönefelden, a néhai NDK repülőterének helyén és annak széles körzetében tervezett óriási, ultramodern reptérnek a hivatalosan deklarált cél szerint 2011-ben kellett volna fogadnia és indítania gépeket a világ minden szögletéből a világ minden szögletébe.

És? És kérem, a németek(!) képtelennek bizonyultak nemhogy a 2011-es határidőt betartani, hanem egyik revideált céljukat se: se a 2015-öst, se a 2017-est, se a 2019-est.

2023-at írunk. A BER-nek nevezett repülőtér 2020 óta működik ugyan, de nem igaz ám, hogy elkészült. Toldozgatják-foltozgatják még mindig… hozzáépítenek valamit, aztán azt lebontják, renoválni kényszerülnek az újat is.

Az egész köszönőviszonyban sincs azzal, amit ország-világ eredendően elképzelt róla, vagy azzal, amit bárki, aki nem járt még ott, elképzel Németország fővárosának központi és egyetlen légikikötőjéről egy olyan világban, ahol csodák-csodái épültek repülőtér címszó alatt – megannyi kínai városban, Törökországban, Indiában, az arab világban…

Húsz éve húzódik ez a röhejes színvonalú, káoszt, szervezetlenséget, korrupciókat sejtető „építőmunka”. Az éppen a mai napon, az október 3-án születésnapját ünneplő Egységes Németország eddigi legnagyobb infrastrukturális beruházásáról beszélünk!

Arról a projektről, amely 4-6-szor került többe, mint ahogy azt anno – életem első berlini tudósítása idején – hivatalosan „bemondták”.

Hallo! Ez Németország. A mérnöki hivatás történelmi bajnoka, a prudencia, a transzparencia, a szorgalom, a pontosság fellegvára…

Németországnak és népének őszinte híveként, egyenesen rajongójaként – elismerem – elfogult emberként minderre annyit szoktam mondani: nobody is perfect.

Senki és semmi se tökéletes. És tényleg, köztünk szólva, a BER-sztori borzasztó és szégyenletes ugyan, de mégiscsak csupán egy fantasztikus, csodálatos óriási történeten (háború utáni történelmen) belüli epizód. Úgy is felfoghatjuk, hogy ez végül is eltörpül a nagy egészhez viszonyítva…

Németországot – nincs idő és tér az érvek felsorolására – továbbra is a szabadabb, a tisztességesebb, demokratikusabb, igazságosabb Európa fáklyájaként érdemes számontartani, amely – ha megmarad olyannak, ami a lényege – további nagy sikerekre vagyon ítélve.

Ez utóbbi meggyőződésem, ami helyszíni tanulmányaimon, tudománytalan vizsgálódásaimon, rengeteg, „mindenféle” németországi emberrel, munkással, paraszttal, politikussal, tudóssal való személyes ismeretségeimen és az abba az egész rendszerbe való szerves beépülésemen nyugszik.

Viszont elismerem, pillanatnyilag cáfolni se tudnám, hogy igenis betegeskedik az éppen ma harminchárom évessé lett egységes Németország.

– A BER (Berlin-Brandenburg Airport) szégyensztorija mellett mit szól például az olvasó ahhoz, hogy a svájci vasút ugyanúgy és ugyanazon érvek mentén ültette szégyenpadra a DB-t, a Deutsche Bahn-t, mint ahogy az osztrákok napjainkban a MÁV-ot? Tudniillik – mindenféle pozitív előítéletre, elképzelésre messzemenően rácáfolva – a Német Vasutak a svájciak számára megbízhatatlanná váltak, saját belső, kiemelkedően precíz rendjüket veszélyeztető partnerekké lettek a német vonatok notórius pontatlanságaik és egyéb milliónyi hibáik miatt.

Ugye hihetetlen?

– A mai Németország egyszerűen nem képes 33 ezer 200 kilométeres, agyonhasznált vasútvonalainak átfogó, szisztematikus korszerűsítésére. Nem tudja előkeríteni sem a szükséges 45 milliárd eurót, és pláne nem a nélkülözhetetlen megfelelő szakembergárdát.

– Egy most nyilvánosságra került, de már tavaly elkészült kormányzati belső jelentés szerint a híres németországi autópályákhoz kapcsolódóan négyezer híd van veszélyes állapotban. Mind egy szálig komoly felújításra szorul legeslegkésőbb 2030-ra… de ehhez se ember, se pénz, se semmi nincs a láthatáron.

– Sokasodnak a dokumentált céges, tartományi, közgazdasági, szakmai beszámolók, hogy a jelenlegi szövetségi kormány hivatalos közléseivel szemben távolról sem alakul jól az úgynevezett „Energiewende”, a nemzetek körében egyedülállónak nevezhető, a német gazdaság teljes mértékig zöld energiára történő átállításának „szénája”. E téren minden az elképzeltnél sokkal kisebb hatékonysággal, sokkal nagyobb költséggel, ráadásul a német gazdaság versenyképességét kimondottan hátrányosan érintően zajlik a gyakorlatban.

– Jelenleg abszurdnak tetszik, és szintén a globális versenyben való további csúszást sejteti, hogy Németország messze lemarad nyugati versenytársaihoz képest a digitalizációban, illetve továbbra is „vallásosan” elutasítja a nukleáris energiát, miközben eme ágazat – globálisan – óriási technológiai megújuláson megy keresztül, az atomenergia legnagyobb ellenfelei (a németek) ugyanakkor szó nélkül bazíroznak a szomszédos Franciaország atomenergiájára…

Nem sorolom tovább: a híreket fogyasztó, gazdaságra, pénzügyekre, technológiai innovációra kíváncsi ember pontosan tisztában van vele, hogy bizony sok minden nem stimmel Németországgal.

Az érdeklődő már nem is csodálkozik rajta, ha a következő sorokat olvassa: Európa legfejlettebb nemzetgazdaságának, a nemrégiben még „export-világbajnoknak” nevezett Németországnak globális versenyképessége másfél évtizede folyamatosan esik, most már zuhan Kínával, Amerikával és minden más létező és potenciális konkurenssel szemben.

Mindaz, ami 1948 és 2018 között dübörgött, az elavulttá vált, és nincs erő az országban, hogy gyorsan, dinamikusan megújuljon.

Nyilvánvaló az is, hogy az orosz-ukrán háború nyomán politikai okokból elkerülhetetlenné vált a német leválás az olcsó orosz energiáról. Ennek éppen a két ikonikus német ágazat: az autóipar és a vegyipar „issza meg a levét”, legnyilvánvalóbban.

A csodálatos német autóipart ráadásul nagyon is felkészületlenül érte a grandiózus kínai és a „pénzes és zsíros” orosz piac lassú, de tartósnak ígérkező elvesztésének folyamata…

A „német beteg” állapotának rosszabbra fordulásáról – dióhéjban – ennyi is elég.

Földközelből figyelve az országot azonban – a Német Egység napján, az ország egyetlen hivatalos ünnepén – vagyok annyira „pofátlan”, hogy provokálok.

Én kérem éveken át Kelet-Berlinben laktam. Berlint eleve csak és kizárólag az egykori NDK öleli körül. 2003-ban még naponta szembesültem ugyanazzal a nem túl barátságos „NDK-szellemmel”, ami Kelet-Berlinben, Drezdában, Lipcsében mindig is fogadott, midőn azt az országot a kommunista időkben gyakran meglátogattam.

(Nyugatra, sőt és Jugoszláviába se engedtek, a többi „kommunista ország” dögunalmas volt, maradt nekünk a mindenben olcsóbb, ugyanakkor tartós fogyasztási cikkekkel jobban ellátott NDK)

Ennek a „szellemnek” a legfőbb üzenete az volt, hogy „nem kell ide idegen”, „nem kell ide tőkés”, „nem kell ide bank”, „nem kell ide gay” (meleg), „nem kell ide Amerika”.

Nos, ez a szellem, kérem, nem halt ki ám!

A hitleri időkben ültették el kilencven évvel ezelőtt, a ’45 után hatalomra került kommunisták pedig ápolták tovább 1989-ig. Szóval nagyon mélyen gyökerezik ez az egész problematika…

2003-ban történt „letelepedésem” óta már kevésbé érzékelhetően, de továbbra is markánsan jelen van ez a gondolkodás.  (Nem véletlen, hogy ma – a migránsmentes – Kelet-Németországban a legerősebb a migráns-ellenes AfD). Ez az országrész ugyanakkor – ahogy ezt korábban írtam a HOLDBLOG-on – rendezettebb, tisztább, infrastrukturálisan megújultabb, mint a nyugati országrész, és mégis nem az, hanem ez a   feltűnően öreges. Ahová kívülről senki se vándorol be, aki megteszi, az előbb utóbb otthagyja, az eredeti helyi fiatalok ambiciózusabb része folyton-folyvást lelép – Nyugatra.

Nyugat-Németország alapvetően mindannak az ellenkezője, ami Kelet-Németország.

Fotó: Shutterstock

Viszont tény, hogy az „ossi-k” (a keletiek) jellemzően „fehér hajú és fehér bőrű”, kopáran lakott világának gazdasági, pénzügyi integrálása, nyugati szintre emelése eddig – durván – háromezer milliárd eurójába került az éppen eme áldozatvállalásból adódóan pénztelenebbé, elhanyagoltabbá vált, viszont fiatalosabb, életvidámabb küllemű Nyugat-Németországnak. A nyugati rész élettel telítettsége – ahogy megfigyeltem – meghatározóan a nyitottságnak, a külföldiek könnyed befogadásának köszönhető: nem csak ám közel-keletiek, hanem egyre inkább olaszok, spanyolok, franciák, amerikaiak árasztják el a nyugat-német mindennapok világát: az ő és a „nyugat-német” nevelésben részesült németek, török, orosz, lengyel, dél-szláv bevándorlók gyerekei, unokái alulról jövően modernizálnak csak abban az országban.

Maradjunk a következőben: Nyugat-Németország (mármint az NSZK) több mint hetven éve egzisztál. A nyitottság, a befogadás alapozta meg létrehozását és létezését. Kelet-Németországét pedig a zártság, a „másfajták” befogadásának elutasítása.

A mai egységes Németország és az egykori Nyugat-Németország kompatibilis egymással, az ex-NDK viszont egyáltalán nem. Ez az alapvető probléma. 

Naivak voltunk. Nemcsak Németország népe és politikai vezetése, hanem minden más európai nép és politikai elit Európa-szerte, mely azt hitte, hogy hipp-hopp eltűnhetnek a korábbi idők beléjük nevelt dogmái, ha lebontják a formális országhatárokat. Mihelyst minden európai nép egyforma szabadságot élvez.

Csakhogy – Németországban lehet ezt igazán konkrétan igazolni! – a tömegek, a népek KOLLEKTÍV TUDATA valójában nagyon-nagyon lassan és megannyi „hátraarc, visszaesés” közepette képes csak átállni, ráhangolódni a forradalmi jelentőségű tudományos, technológiai, geopolitikai, társadalmi, kulturális változásokra.

Most éppen egy nagy visszaesésben vagyunk-tartunk.

A „German Patient – A német beteg”címen tavaly nyáron tett bejegyzésemben igyekeztem alaposan részletezni miről is beszélek – Németország ügyében. 

A Német Egység napján – és merthogy „forrósodik a helyzet arrafelé” belpolitikában, gazdaságban, társadalomban – formálisan persze, hogy Németországról tartom szükségesnek leírni gondolataimat.

Ámvalójában Európa egésze jár a fejemben.

Mert nem ám csak Németország hasad – még mindig – kelet-nyugati alapon. Hanem egész Európa. 

Dacára ezernyi ennek ellentmondó fontos (lehet, hogy nem is olyan fontos), biztató gazdasági, technológiai, társadalmi, politikai ténynek, részletnek. 

Isten igazából nem is a Német Betegről írtam most. Hanem az Európairól…

Ez egy véleménycikk, mely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.