Miért buknak el a nemzetek?

Talán nem túlzás méltán híres jelzővel illetni a Daron Acemoglu, az MIT professzora és James A. Robinson, a Chicagoi egyetem professzora által írt könyvet, amely címében ugyanezt a kérdést teszi fel.

A könyv a gazdasági és politikai intézmények fontosságát mutatja be, történelmi példákon keresztül levezetve, hogy hogyan gátolja a gazdasági fejlődést és ezzel együtt az egyéni jólétet egy kirekesztő állami és társadalmi berendezkedés.

A párszáz oldalas értekezést mi sem illusztrálja jobban, mint az, ha a korabeli vasfüggöny egyik legemblematikusabb pontját vesszük szemügyre történelmi fotókon keresztül. A berlini fal teljes hosszában, közel 120 kilométeren nyúlt el és 28 éven keresztül szelte ketté Németország fővárosát. Történelmi kísérletként szolgált, ahogy elválasztotta egymástól a különböző berendezkedésű, de azonos történelmű két Németországot.

A fal 1961-es építését az tette szükségessé, hogy a nyugati világ előretolt helyőrségként szolgáló Nyugat-Berlinbe addigra már körülbelül két és fél millió ember szökött át a keleti országrészből, a második világháborút követően. A fal a fennállása alatt jól jelképezte ezt az egyoldalú migrációt: míg a keleti oldalt fegyveres őrök, aknák, és őrtornyok védték, addig a nyugati oldalt falfirkák díszítették, jelölve, hogy nyugatról bárki megközelítheti.

Valahogy ott bíztak benne a vezetők, ha valaki a falhoz megy, nem szökési szándékkal teszi azt.

A jelenlegi ukrajnai helyzetről rengeteg hírt és elemzést lehet olvasni, hallani és látni. A háború első napjaiban épp egy belvárosi étterem felé igyekezve fogadásokat kötöttem magammal, hogy hányadik percben kapok el először egy beszélgetésfoszlányt a konfliktusról. Még az italrendelésig sem jutottam el, amikor a szomszédos asztalnál ülők elkezdték megosztani egymással, ki, mit olvasott Ukrajnáról. A téma teljesen letarolta a mindennapokat, még a koronavírus-járvány is majdnem teljesen eltűnt a közbeszédből.

Helyette a szankciók, a geopolitika, az olajpiac, a gázpiac, a fegyverkezés, és az ukrán frontvonal eseményei uralják a mindennapi beszélgetéseket.

A kimagasló figyelem ellenére egy faktort hiányolok a legtöbb cikkből, elemzésből és “utcai podcastból”.

Az ukrán invázió hátteréről rengeteg szemszögből beszámoltak már: a NATO és az EU keleti terjeszkedése az elmúlt 30 évben, Ukrajna stratégiai fekvése földrajzából adódóan, az orosz (vagy talán szovjet?) világhatalmi pozíció revizionálása mind-mind szerephez jutott. A faktor, amit személy szerint hiányoltam az az orosz belpolitika. Amennyiben ez felmerült bármely értekezésben, úgy leginkább csak a putyini rezsim támogatottsága és a 2014-es krími annektálás kapcsolatáról lehetett olvasni. A Színes Forradalmakat alig említette meg valaki.

A Színes Forradalmak közé soroljuk a 2003-as grúziai Rózsás Forradalmat, a 2004-es ukrajnai Narancs Forradalmat, a 2005-ös kirgizisztáni Tulipános Forradalmat, a 2010-es, szintén kirgiz Dinnye Forradalmat, a 2014-es Maidani Forradalmat Ukrajnában – amelyet sokszor a Narancs Forradalom második felvonásának tekintenek, és a 2018-as örmény Bársony Forradalmat. A sorhoz még hozzárakhatjuk a 2020-as fehérorosz megmozdulásokat, illetve a 2022. év eleji kazahsztáni tüntetéseket is.

A forradalmak a volt szovjetek tagköztársaságok régi, szovjet időkből átmentett rendszerelemeinek leépítését célozták, hol több, hol kevesebb sikerrel.

Az orosz anyamedve többször kényszerült már intervencióra:

lehet itt gondolni a 2008-as grúz háború során annektált Abháziára és Dél-Oszétiára, a 2014-ben annektált Krím-félszigetre, a 2020 óta tartó fehérorosz rezsim megtolására eszközökkel és finanszírozással, vagy a 2022 januárjában Kazakhsztánba küldött csapatokra a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének részéről – utóbbi Oroszország válasza a NATO-ra és a Varsói Szerződés felbomlására. Az intervencióval levert forradalmi törekvések segítik az oroszbarát és orosz mintára (vagy újfent a “szovjet minta” lenne a helyes?)  működő rezsimek túlélését, míg az annektált területekkel Oroszország bebiztosítja, hogy az adott ország nem lehet NATO-tag – mivel a katonai tömb nem vesz fel aktív területi vitákkal rendelkező államot.

Utóbbi gondolat felveti a kérdést:

ha már egyszer a Krím annektálásával és a Donbaszi szakadár köztársaságok támogatásával Oroszország elérte, hogy Ukrajna ne lehessen egyhamar a nyugati katonai szövetség tagja, akkor mi szükség volt az ország nyílt lerohanására?

Itt jön a képbe a belpolitika. Az orosz vezetés szemét nemcsak azért csípik a Színes Forradalmak, mert potenciálisan Oroszország küszöbére helyezhetnek nyugatbarát erőket, hanem mert egy sikeres forradalom utat mutathat az orosz lakosságnak is: nyugati mintára is fel lehet állítani az intézményrendszereket és a szervilis, korrupt rezsimen túl is van élet.

Térjünk hát vissza a bevezetőben szereplő kérdéshez: miért buknak el a nemzetek? A szűk elitet szolgáló, szervilis, exkluzív rendszerek társadalmi, egyéni jóléti, és fejlődési szempontból a történelem során végig halálra voltak ítélve. Sajnos ez a rezsimekre magukra már nem volt igaz, azok sokszor évszázadokig ki tudták húzni.

Szintén ábránd lenne azt vizionálni, hogy a fejlődés lineáris, és az évszázados uralom után megbukó rendszereket felváltó inkluzív társadalmak már biztonságban érezhetik magukat, visszafejlődésre is számtalan példát láthattunk. Az egyetlen helyes megállapítás, hogy az exkluzív rendszerek a történelem során lemaradásra és pangásra voltak kárhoztatva. Nincs ez másképp az újkorban sem, amikor a globalizálódás erre még rá is erősít. A szervilis rendszerekben élők látják, hogy hogyan élnek máshol, és értelemszerűen ők is úgy szeretnének élni. A rendszer leváltása sokszor nem adott lehetőség, főleg az egyénnek, így nincs más hátra: az emberek a lábukkal szavaznak.

A volt szovjet köztársaságok és egykori csatlósainak gazdaságai, ideértve Magyarországot is, egyszerre szenvednek a társadalom öregedésétől és az elvándorlástól. Utóbbi ráerősít az előbbi folyamatra, hiszen általában a tanult és fiatal generáció távozik külföldre. A gazdasági és geopolitikai felemelkedéshez, a megfelelő intézményrendszereken túl, kell a fiatal és tanult társadalom is.

Az orosz invázió külpolitikailag rendkívül rosszul sült el:

elhúzódó és költséges konfliktus, nemzetközi izoláció, gazdasági szankciók, a NATO és EU egységesítése, valamint az ukrán, moldáv és grúz közvélemény további elidegenítése. Azonban ehhez a sorhoz hozzávehetjük a belpolitikai helyzetet is: ahelyett, hogy a szomszédban lévő inkluzív rendszer lerombolásával saját fölényüket mutatnák, az orosz rendszer saját elnyomásáról és jóléti inkompetenciájáról állít ki bizonyítványt, amely belső feszültségekhez és a fiatalság exoduszához vezet.

Ahogy a berlini fal példája is mutatta, ilyen helyzetben egyetlen lehetőség van a pangás lassítására: a vasfüggöny. Az új vasfüggöny minden bizonnyal már valamivel keletebbre fog húzódni az előzőnél, azonban ez nem jelenti, hogy a szervilis ideológia nem veszélyezteti azokat, akik tőle nyugatra élnek. Mindig és mindenhol ügyelni kell, hogy ne mi legyünk a következő tankönyvi példa az intézményi visszafejlődésre. Tenni kell érte, hogy a mi oldalunkon falfirkák és ne őrtornyok legyenek.