A light kóla és a light globalizáció között az a különbség, hogy az egyikből a cukor marad ki, a másikból Kína. Ettől még a kóla továbbra is kóla, a globalizáció továbbra is globalizáció.
E sorok szerzőjét büszkeséggel tölti el, hogy ilyen szellemes bölcsességek tudnak kipattanni a fejéből. Ugyanakkor, kellő szerénységgel, elismeri, hogy „eredeti” gondolatai jószerivel mindig öncél vezéreltek.
Most például úgy csinálok, mintha hatalmas tudás birtokában megtaláltam volna az érdemi választ a civilizáció további alakulását befolyásoló kérdésre: vajon visszájára fordul-e a globalizáció, és ha igen, akkor mi történik az annak technikai alapját képező offshoringgal, a termelési-beszállítói láncok globális szétterítésével?
Őszinte leszek: amit alább leírni készülök, az nálam ezerszer képzettebb emberek véleményeinek összeollózásaként született. Először is egy tömör válasz:
A globalizáció – az offshoringgal egyetemben – nem hal ki. Nem halhat ki, mert abba mindannyian belehalnánk… A globalizáció csupán átalakul.
A Wall Street Journal erre a tematikára specializálódott szerzője, Yuka Hayashi közgazdász a folyamatban kiemelkedő mértékben érintett amerikai, kínai, japán, német cégek irányítóival és alkalmazottaival, kiskereskedőkkel, fogyasztókkal évek óta készített riportjai és saját szakmai elemzései alapján hitelesen foglalta össze minap az üzenetét:
Igen, bizony leállt az utóbbi három évtized példátlan ütemű gazdasági globalizációs-integrációs folyamata. Leállt az eddig megismert globalizáció.
Ez pedig – a most következő kifejezés viszont tőlem (ZP) származik – a korszellem-váltásnak tudható be.
Kifáradt a nagy „összeborulások” évada
Politikusan kifejezve: nincs már szufla a korlátlan liberalizmusban.
Elfogyott a tolerancia azokból a százmilliókból, akik piacot vesztő kis- és középtőkésként, munkát vesztő alkalmazottként, piciny gazdasággal bíró parasztemberként, termelőként egzisztenciális félelemben élnek ma, holott „tegnap” még (legalábbis így emlékeznek a tegnapra) nagy biztonságban voltak.
Más kérdés, hogy objektíve legtöbbjüknek csak félig-meddig van igaza, emlékeik a múltról eleve megszépülnek, hiszen akkor voltak fiatalok, problémáik nagy részét pedig oly sokszor (az idő múlásával járó) elkényelmesedésük, a rugalmas alkalmazkodóképességük megkopása okozta, okozza.
Alaptalannak azonban semmiképpen sem nevezhető a tömegessé vált frusztráltságuk amiatt, hogy idegen országokba kerültek híres, patinás gyáraik, sokezer kilométerekkel távolabbról importálják a gyümölcsöt, ami helyben is megtermelhető. A megmaradt nagy üzemeik totálisan ki vannak szolgáltatva olyan messzi államokban gyártott félvezetőknek, melyek még a kilencvenes években kimondottan elmaradott országoknak számítottak.
Világszerte tort ül a kollektív kiábrándultság.
Pedig valójában ezen százmilliók – a „közép” – életének minősége többet javult a globalizáció évtizedeiben, mint bármelyik korábbi, haszonló hosszúságú fejlődési ciklusban. Sőt, az egész emberiségé.
- 1990 és 2020 között felére csökkent az éhezők száma,
- tizedére a gyermekhalandóság,
- Afrika, Ázsia, Dél-Amerika olyan szellemi közelségbe került Európához, Japánhoz, Észak-Amerikához, mint soha korábban a történelemben.
A globalizáció vélt veszteseinél, azon országok polgárainál, ahonnan „kiszervezték a távolba a gazdálkodást és ezáltal munkahelyek milliói szűntek meg”, éppen a globalizáltan működő technológiai forradalomnak és az életmód javulásának köszönhetően emelkedett 70-75 év körüli szintről 80-85 évre a várható élettartam.
Az ember azonban, mindig és mindenütt, amilyen könnyen hozzászokik a jóhoz, annyira nehezen viseli a jóval mindig együtt járó rosszat.
Az elmúlt 10 évben végül azok jártak a legjobban, akik az emberi esendőséget tudták, sőt akarták meglovagolni: a globalizáció ellen azok harcoltak-harcolnak a legintenzívebben, akik (paradox módon) éppen a globalizált technológiákat alkalmazva direkt mélyítették az emberekben amúgy maguktól is fejlődő frusztráltságot a globalizációval szemben.
A tömegmédia és a tömegpolitika direkt öntötték az olajat a tűzre, ami elégette a globalizációt.
Ők az igazi nyertesek: akik úgy kreálnak maguknak „extra-extra” profitot a globalizáció elleni harcukból, hogy közben ők maguk a legaktívabb alkalmazói a globalizáció összes technológiai és tudományos vívmányának, azok maximális bevetésével hintenek kételyt éppen ezen vívmányok köré, és hirdetik, hogy korunk háborúit, illetve járványait a globalizációban érdekelt nemzetközi finánctőke gerjeszti.
Most ott tartunk, hogy mélységesen megosztottá vált az emberiség a globalizációt illetően.
Ott tartunk, hogy a nagy járvány és az orosz-ukrán háború világszerte felszámolta a politikai és üzleti élet bizalmát abban, hogy belátható időn belül folytatódjék az offshoring: a termelés-kutatás-fejlesztés három évtizedes, pragmatikusan kezelt földkörüli keringtetésének folyamata!
A cél eddig azt volt, hogy hogy ott vásárolhassunk, fektethessünk be, gyárttathassunk, fejleszthessünk, ahol mindez a legkevésbé költséges és ennek eredményeként a késztermékek, a szolgáltatások mindenki számára egyre inkább elérhetőebbé váljanak.
E folyamat továbbviteléhez azonban az kell, hogy a fejekben állandóan erősödjék a hit, miszerint az emberiség jövőjének az a jó, ha mindenki jól jár és hogy ez igenis lehetséges. Csakhogy ez a remény lassan, de biztosan – tíz év alatt – szertefoszlott.
Mára gyakorlatilag teljesen befellegzett a kollektív bizalomnak. Napjaink mérvadó szellemi mantrája: „miért jó az nekem, ha mások jól járnak? Csak az a jó, ami nekem jó!”
A koronavírus-járvány kitörése és az annak kezelése körüli megannyi homály, a világkereskedelem menetét szabályosan lebénító gazdasági-politikai következmények gyakorlatilag megpecsételték az eddigi globalizáció sorsát. A folyamat élharcosai kénytelen visszavonulni. De nem teljesen.
Utódjaik, a jelen továbbra is létező nyitott társadalmainak mérvadó üzleti, pénzügyi, politikai irányítói egyáltalán nem hajlandók megadni magukat. Ha ugyanis kapitulálnának egy olyan szellem előtt, amely az önző befelé fordulást, a teljes egocentrikusságot eszményíti, akkor az emberiség teljesen széttagolódna. Ennek eredményeként pedig lassulna, akár teljesen leállna a tudományos-technológiai és jólétcélú fejlődés.
A kutya sem foglalkozna a Földet fenyegető természeti és ellátási kihívásokkal.
A koronavírus-járvány és az ukrajnai háború tanulsága éppenséggel mégsem az, hogy a szabad világnak le kellene állítania a globalizációt és mindent, amit „kivittünk”, haza kellene telepítenie (reshoring), hanem az, hogy a globalizációt biztonságos alapokra kell (újra) helyezni.
Biztonságban márpedig azok között vagyunk, akikben maximálisan megbízunk, akik bizonyosan nem fognak átverni minket.
A továbbiakban nem engedhető meg, hogy azok a rendszerek, amelyek a nyitottságot gonosznak, a zártságot pedig jónak tartják visszaélhessenek a nekik beszállított, náluk letelepített üzemek gyártmányaival és technológiájával. Mindez csak úgy akadályozható meg, ha a gazdasági-tudományos-üzleti-pénzügyi-technológiai nemzetközi összefonódás elvi, ha úgy tetszik, igaz barátságra épül.
A globalizálódás azok kiváltsága legyen, akik a szabad kereskedelmen, a tőke, ember, áru szabad vándorlásán és a nyitottságon ugyanazt értik! Akik zsigerből érzik, hogy az a jó üzlet, amelyben végül mindenki (legalább viszonylagosan) jól érzi magát.
Ezt a helyzetet hívjuk win-win-nek. Az ellenkezője zero-sum game: az egyik oldal teljes győzelme a másik teljes veresége.
E két szellem között zajlik ma a globális háború. Ahhoz, hogy ez ne torkolljon valóságos háborúba, el kell egymástól különíteni a feleket. Egyelőre nincs más út.
Csak úgy tudnak fejlődni a „win-win” változat hívei, ha megszabadulnak zsarolóiktól. A totál offshoring kétségtelenül csődöt mondott viszont a reshoring (gyártás, áruk, tőke hazatelepítése) méregdrága, növeli az inflációt és a politikai, társadalmi kockázat veszélyét.
Akkor mi a megoldás?
E sorok szerzője szerint a globalizáció light. Gazdasági, pénzügyi, beszállítói és politikai globalizálódás, de (konkrét és átvitt értelemben) Kínától mentesen. Sima globalizáció, csak és kizárólag barátokkal. Ha úgy tetszik, globalizáció reloaded!
Európa, élén Németországgal, az afrikai kontinensen keres és talál is feltörekvő és megbízhatónak tűnő új barátokat, akikkel együttműködve némely helyi állam bejárhatja azt a gyors fejlődési pályát, amit harminc évvel ezelőtt az ázsiai kistigrisek tapostak. A két kontinens együttműködésével az Európába áramló illegális migráció veszélye is tompulna. Észak-Amerika lassan, de biztosan a közép-amerikai országokat igyekszik segíteni, hogy minden értelemben feljöjjenek, és onnan szintén csökkenjen a társadalmi feszültségeket keltő illegális migráció az Egyesült Államokba, Kanadába.
De vissza Európához, a lényeghez:
az öreg kontinensnek, élén az Unióval, eleve egzisztenciális érdeke a belső „globalizáció” mélyítése – főleg most, Oroszország leértékelődésével, a Moszkvától való függőség leépítésével.
Ha csak az EU nem akar önmagával végezni, óhatatlanul be kell következnie az európai termelés és innováció reneszánszának. A biztonsági kockázatokat magukban hordozó külső függőség helyett „belső függőségek” irányába kell nyitni – úgy látom, hogy erről szólnak a kormányprogramok Németországban, Spanyolországban, Franciaországban és lassan Lengyelországban is.
Az offshoring reloaded valójában friend-shoring (baráti, elvi, értékalapú kereskedelmi-gazdasági-pénzügyi integráció), amelynek záloga a maximális egymásba vetett bizalom.
Finnország, Svédország, Norvégia, Svájc, Ausztria, Lengyelország, a balti államok, Csehország és Szlovákia egyre látványosabban teszik félre korábbi fenntartásaikat a túlzott összefonódás alternatívájával szemben. Ezt meghatározóan az ukrajnai háború hozta ki belőlük.
A válasz tehát: offshoring után friend-shoring!
A dollár bölcsessége
Nem először és sejthetően nem utoljára, manapság a geopolitika alakulása határozza meg a dollár „bivalyerejét”. Jó az a világnak, ha erős a zöldhasú?
Ez egy véleménycikk, mely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.