Az elmúlt időszakban eleget szidtam már az UEFA-FIFA párost. Ezekben a hetekben nem meglepő módon több esetben ki is tört a panaszkodási láz az egyre növekvő terhelések okán, azonban most nem erről szeretnék írni. Hanem arról, hogy bizony a bajnokságokat vezető szervezeteknek és a klubok irányítóinak is komoly felelőssége van abban, hogy mára a legnagyobb ligák közötti szétszakadás tarthatatlanná vált. Ennek hatásait szenvedi hangosan nyögve a teljes Bajnokok Ligája sorozat is. Ez ágyaz meg annak a Szuperliga történetnek, amely sokáig nyúzza még az agyakat. Erről szól ez a mai történet.
Olaszország: a csalók és nagyravágyók szigete
Már egy korábbi anyagomban élénken emlegettem az Olaszországban lezajlott folyamatokat. Az olasz gazdaság az 1990-es években különösen nagy mennyiségű kis- és középvállalatot működtetett. A kulturális hatások által nem feltétlenül a gigantikus mamutok játszottak csak szerepet az országban. Talán ennek is köszönhető, hogy néhány, akkor még messze nem elég tőkeerős cég álmodott arról, hogy futballklubokat üzemeltessen.
A feketegazdaság mindezen felül már akkor is iszonyatos volt.
A Laziót tulajdonló Sergio Cragnotti a Cirio élelmiszeripari konszern vezetőjeként hitte, hogy világhírű csapatot építhet, és hasonlókban reménykedett Calisto Tanzi a pármai együttes birtokosa. Az összeomlás eredményei jól ismertek. Mindezt követte az a bundabotrány, amely leginkább a Juventust sújtotta, de kihatással volt az AC Milanra is. Ráadásul ezen időszakban, a 2008-as válság után abszolút összeesett a az ország, amely igencsak érintetté vált a menekülthullám politikai viharaiban is.
Később az Internazionale a Bajnokok Ligája őrült kergetése érdekében vállalta túl magát, és ennek komoly ára lett. A klub ugyan 2010-ben elhódította a legrangosabb európai trófeát, de ezt követően lényegében a Juventus kezébe adta át a stafétát. Hogy az aztán úgy kerülhessen vissza a milánóiakhoz, hogy a Juventus ugyanazt a hibát kövesse el. A torinóiak többek között a Cristiano Ronaldo-Gonzalo Higuain párosért ugyan nem egy évben, de összesen 190 millió eurót fizettek.
Ma egy olasz élklub bevétele 400 millió euró körül mozog, míg ez egy angol esetében 800 millió eurót jelent. Az AS Roma, Napoli kaliberű csapatok 250 millió körüli bevételt kalapolnak össze.
Ám mi történik eközben a liga berkeiben? Igazából semmi. A jelenleg 71 éves Gabriele Gravina harmadik ciklusát tölti az labdarúgó-szövetség élén. A vezető remekül fenyegetőzött, amikor a Szuperliga kapcsán felmerült, hogy a két milánói klub és a Juventus esetleg csatlakozna a projekthez. Majd miután az egész ötlet a dugába dőlt, ő maga sem fenyegette büntetéssel a renitenseket.
Az olasz foci közvetítésének értéke jelenleg a negyedik a négy nagy liga sorában. Amíg a Premier League küzdelmeiért évi 1,75 milliárd euró jár, addig az olasz foci be kell, hogy érje lényegében ennek a felével, évi 900-930 millió euróval. Írtam már korábban, hogy a holland, a német és portugál foci régóta csak 18 csapattal működik az első ligában, és ehhez nemrégiben csatlakoztak a franciák is.
Az olaszok is próbálkoztak azzal, hogy átvigyék ezt az akaratot, de az Internazionale, AC Milan, AS Roma, Juventus négyes alulmaradt a többi 16 klubbal szemben.
Ezek a csapatok pontosan tudják, hogy sokkal inkább akkor lehet érdekes az olasz liga, ha európai szinten is jól tudnak teljesíteni. Egyrészt az onnan befolyó bevételek is sokat érhetnek, másrészt, ha az olasz liga színvonala a kisebb terhelés által emelkedne, az a televíziós jogok kapcsán is meglátszódhatna a jövőben. Érdekesség, hogy Gravina éppen utóbbi okán került be még a tavalyi években a hírekbe, amikor is a televíziós közvetítések kapcsán vádolták meg pénzmosással.
Olaszország 2018-ban és 2022-ben sem vehetett részt a világbajnokságon. Szinte szégyenletes, hogy 2032-ben Törökországgal együtt kell megrendezniük az Eb-t, ami remek mutatója a világ gazdasági eltolódásának, és nyilvánvalóan csupán egy általánosan nyújtott vigasz az olasz foci számára.
Miközben Törökország az olimpiától az önálló Eb-rendezésig bármit képes lenne megoldani.
Az olasz érdekérvényesítés mára tehát megszűnt komolyan létezni. Nem követelnek maguknak szabadkártyás helyet az elitben, nem törik azon a fejüket, hogy miként tudnák elérni a számukra kedvező Szuperligát. A tulajdonosi szerkezetében megbénult nagy olasz kluboknál sem különb a helyzet. Mára az olasz foci a múltjából él. A még mindig meglévő futball iránti rajongás, a viszonylag nagynak mondható lakosságszám kitermeli azt a réteget, aki megtartja az elit környékén a négyszeres világbajnokot.
Németország: a kimért makacsok országa
Németország az olaszokkal ellentétben képes, csak túl makacs ahhoz, hogy javítson a helyzetén. A német gazdaság Európa legerősebbje. Még akkor is így van ez, ha éppen jelentősen köhög. A németek némileg több pénzt, 1,1 milliárd eurót kasszíroznak a közvetítési jogokból. A Bayern München hozza a 800 millió euró körüli éves bevételt, és mögöttük a Borussia Dortmund szerepel 450 millió euró körüli beérkező pénzzel.
Aztán komoly az űr.
1997-ben a Schalke az UEFA Kupát és a Borussia Dortmund a Bajnokok Ligáját is megnyerte. Azonban ezt követően egészen 2022-ig kellett várni valakire, aki a Bayern Münchenen kívül fel tudott érni a csúcsra Európában. Az Eintracht Frankfurt 2022-ben megnyerte az Európa-ligát. Az a veszély viszont nem fenyeget, hogy ez nagyon tartóssá váljon. Bár évről évre akadnak olyan csapatok, akik megjelennek a porondon. Az említettek mellett tavaly a Bayer Leverkusen nem csupán bajnok volt, hanem az Európa-liga döntőig is eljutott. Illetve a BL-ben és az EL-ben a Lipcse is megérezhette már az elődöntők ízét. Ez azonban egy olyan ligától, amely a top 2-3 tagja igencsak kevés.
Az elmúlt 33 nagy nemzetközi trófeából 25 darabot ugyanis angol vagy spanyol együttes gyűjtött be.
A németeknek tehát be kellene valahogy engedni a tőkét, amit látványosan nem akarnak a szurkolók és a klubok vezetői által működtetett szervezeti forma is elzárkózik az egyéb esetleges külső belépőktől. A német futballiga alelnöke, Hans-Joachim Watzke – aki egyébként Dortmundban is érintett – láthatóan egyelőre eszközök nélkül áll a hangos kisebbségekkel szemben való küzdelemben. A 2023-24-es szezonban bajnok és EL-döntőt játszó Bayer Leverkusen például valamivel kevesebb pénzt lapátolt össze, mint az Olympique Lyon és az Olympique Marseille.
Ami lássuk be, még akkor is röhejes, ha tudjuk, hogy a franciák értékesítésben nem utolsók és a stadionok tekintetében a Leverkusenhez képest komolyabb bevételekkel számolhatnak hétről hétre.
Márpedig így szinte kizárt, hogy a két német csapaton kívül valaki egy kicsit is fentebb tudjon kapaszkodni. Igaz, hogy a játékoseladásokat a Deloitte pénzügyi matekja külön nem számolja. Vagyis a meccsnapi bevételek, a televíziós és ajándéktárgyakkal kapcsolatos oldalról befolyó pénz sem éppen elégséges. Mindenesetre az Eintracht Frankfurt a 2023-24-es számok alapján még játékoseladásokkal sem éri el a bűvös 400 millió eurós bevételi határt.
A német liga 18 csapatból áll, a terhelés tehát rendben van. Ám egy picit inkább az látszik, hogy a takarékoskodó és nem az innovatív effekt látszik kidomborodni. Hasonlóan a jelek, mint az infrastruktúrájában megdohosodott német gazdaságban. Erling Haalanddal például olyan szerződése volt a Dortmundnak, amely mindössze 60 millió euróért engedte kivásárolni a norvég sztárt. De Omar Marmoush is 70 millió euróért pattant meg a Manchester Citybe Frankfurtból.
Nincs meg tehát az a vágy, amely a lassú felemelkedés útján indulna el a német klubcsapatoknál.
Persze a jó szakmai munka ehhez elengedhetetlen, és a Bayer Leverkusen, Eintracht Frankfurt páros még pályázhatna is minderre jó eséllyel, de ha a legjobbakat nem sikerül megtartani akár a szakemberi, akár a pályán lévő garnitúra esetében, akkor nem sok jóra lehet számítani a jövőben sem. A pénztermelés és az ez által való stabil lábakon állás még mindig megelőzi a merész álmokat.
Spanyolország és Franciaország: a próbálkozók tengere
A spanyol és a francia liga között bőven akad különbség. A spanyol például nemzetközi trófeák számában az abszolút elit. Ha reálisan nézem, azt is kijelenthetném, hogy a legegészségesebben működő liga. Két giga csapat mellett viszonylag erős a mögötte lévő vonal, de érdemben nem zavar bele az FC Barcelona-Real Madrid párviadalába.
Mindeközben viszont a nemzetközi vonalon sikerül megtalálni a saját motivációkat a hátrébb állóknak.
Ennek köszönhető, hogy a Sevilla az Európa-liga koronázatlan királya, miközben az Atletico Madrid is nyert háromszor ott az elmúlt 15 évben, de még az Unai Emery vezette Villarreal is megsiratta a Manchester United szurkolókat 2021-ben EL-finálét követően. Spanyolországban ezért nincsenek őrült konfliktusok az aktuális helyzeteket illetően. Olaszországban pedig leginkább mindenkinek egyaránt rossz.
Franciaország ezzel szemben csak egy gigantikus erejű klubbal bír. Nemzetközi trófeákat azonban még a PSG se nyer, nemhogy a Marseille, a Lyon vagy a Monaco. Egy dologban azonban nagyon is hasonlítanak. Méghozzá abban, hogy a Sevilla, Villarreal, Marseille, Lyon vonal is örül vagy tudna örülni egy évi 250 millió eurós bevételnek. A Lyon a 2023-24-es szezonban extra 50 millió euróhoz jutott a liga közvetítési jogaiban való részesedésért okán és 27 millió euróért eladta a Lyon női csapatának többségi tulajdonát Michelle Kangnak, a Washington Spirit tulajdonosának. Aki nem mellesleg már a London City Lionesses birtokosa is.
Vagyis olyan pénzek folytak be, amelyek finoman szólva sem tekinthetők általánosnak. A fentebb említett 50 millió euró becsorgott a Marseille együtteséhez is.
A Marseille azonban mindenképpen megér egy külön kitérőt abban a tekintetben, hogy a közel egy évtizede új tulajdonba került klub 2018-ban Európa-liga döntőt, 2024-ben elődöntőt játszott. 2020-ban hét év után visszajutott a Bajnokok Ligájába, és ezt később is képes volt megismételni. És nagyon elkerülhetetlennek tűnik, hogy a 2025-26-os szezonban a megújult főtáblán is ott találják magukat. Mindezt a 2022-23-as szezonban megfejelték egy Konferencia Liga elődöntővel is.
Nem csoda, hogy Marseille-be csorogni kezdett némi pénz és nem meglepetés az sem, hogy Mason Greenwood, Pierre-Emile Højbjerg vagy Geoffrey Kondogbia is ott gurigázik. Az elmúlt évek eredményeinek volt hála, hogy 2024 nyarán sikerült leültetni a padra Roberto De Zerbit is. Az, hogy a Marseille eljuthat-e addig az anyagi szintig, amit a Borussia Dortmund képvisel, az aligha valószínű. Az viszont nagy kérdés, hogy miként fog viseltetni a játékospiacon, ha sikerül még szinteket fentebb lépni. Mindeközben az idén várhatóan első osztályba lépő Paris FC a Red Bull és világ leggazdagabb családjának, az Arnault famíliának a kezébe került.
Összegzés
Először is fontos leszögezni, hogy Olaszország (több) domináns szereplőre vár, hiszen amíg a PSG, FC Barcelona, Real Madrid, Bayern München, Manchester United típusok sorra gyűjtik be a 800 millió eurókat, addig ez az olaszoknál a felénél jár. Olyan hatalmas probléma az, amelynek megoldásait már többször próbáltam én is fejtegetni. Vagyis az, hogy az olaszoknál egyetlen domináns szereplő sincs, az messzebb rosszabb, mint Franciaország vagy Németország, ahol egy azért akad.
A Borussia Dortmund esetében nagy kérdés, hogyan tudna szintet lépni, de igény bőven volna rá. Németország és Európa is megköszönné! A Dortmund hiába tévedt be jó 30 év alatt háromszor is a Bajnokok Ligája fináléjába, még mindig leginkább évi 400 millió euró összekaparására képes, miközben emellett még újra és újra kiárusítja legjobbjait.
Franciaországban előbb fogadnék arra is, hogy a Paris FC lesz nagyobb és stabilabb komoly gárda, mint a Marseille.
Azt viszont elengedhetetlen leszögezni, hogy jó szakmai munka és megfelelő háttér nélkül sem az UEFA, sem a szövetségek nem tudnak segíteni. Jürgen Klopp csodákat művelt 2008 és 2015 között Dortmundban a gazdasági nehézségekből kilábalni próbáló együttessel. Az Atletico Madrid már a 2000-es évek végén magára talált, de valójában a 2011 karácsonyán érkező Diego Simeone nevű alaknak köszönhető, hogy ez a klub az lett mára, ami. Mindez befektetőket, jó játékosokat, számos bizakodást vonzott a madridi kistestvérhez.
Spanyolországban valamilyen érdemi várható bővülés csak akkor lehetne, ha éppen egy Valencia felvásárlásra kerülne. De a két és fél csúcsbrigád után van még két-három kisebb pénzből is eredményes klub. Olaszországban is hasonló lehetne igaz akár egy AS Roma bekebelezése esetében. Mindenesetre a ligák ebben fontos ösztönző és közvetítő szerepet játszhatnának. Főleg, ha tudjuk, hogy a szaúdi kapcsolatok mind a két ország részéről egyre erősebbek.
Tetszik vagy sem, de ez a modern valóság.
Mindeközben a jó szakmai mintát követő Internazionale Simone Inzaghi vezetésével érdekes, hogy meddig juthat majd. Mégis Olaszországban, Franciaországban és Németországban a szövetségek különböző tehetetlensége miatt egyelőre tehát csak saját magukra számíthatnak a csapatok. Spanyolországban is van baj, de a klubok ebből sok oldalról kivakarják magukat és bőven felülteljesítenek. Szerintem ez a jól kialakult struktúráknak hála van így, amely a legideálisabbá tette a piaci működés, a hagyomány és a realitás egyvelegét.
Írhattam volna még a franciaországi közvetítési jogok kálváriájáról, arról, hogy Anglia miért jár az itt olvasható dolgok túloldalán vagy éppen arról, hogy tulajdonképpen miért nem befolyásolt semmit a spanyolországi közvetítések jogok korrekciója, ám mindezekre talán legközelebb más kontextusban kerül sor ezeken a hasábokon.
Sziklai Attila többi írását és szemléjét itt böngészheted a HOLDBLOG-on.