A járvány, ami megölte Matthew Perry-t – Ópiátkrízis 1. rész

A kilencvenes évek óta elképesztő méreteket öltött az ópiátfüggőséggel küzdők száma Észak-Amerikában. Az elmúlt 20-25 évben több százezer ember halt bele a receptre felírt, illetve illegális származékok túladagolásába, milliók küzdenek az addikció súlyos következményeivel. A probléma kiterjedtsége miatt a köznyelvben már ópiátjárványként emlegetik a jelenséget, amely nem pusztán balszerencsés fordulatok eredménye. Ehhez a népegészségügyi katasztrófához ugyanis emberi és hatósági mulasztások, sőt, bűntények sorozata vezetett.

The Big Terrible Thing

Matthew Perry-t, a legendás Jóbarátok tévésorozat egyik főszereplőjét 2023. október 28-án holtan találták a jakuzzijában. A színész mindössze ötvennégy éves volt, halálát gyógyszer-túladagolás okozta.

Ez a sajnálatos esemény nem érte váratlanul azokat, akik követték a róla szóló híreket: Perry ugyanis egész felnőttkorában alkohol- és gyógyszerfüggőséggel küzdött. Utóbbi saját bevallása szerint akkor kezdődött, amikor egy jet-ski baleset után az orvosa ópiumszármazékot tartalmazó fájdalomcsillapítót írt fel neki.

A függőség gyorsan kialakult, a szervezete hozzászokott az anyaghoz, így egyre nagyobb adagokra volt szüksége a hatáshoz. Előfordult például, hogy egy nap ötvenöt(!) darab Vicodin-tablettát vett be, ami egy paracetamolt és hidrokodont tartalmazó fájdalomcsillapító, normál adagja pedig maximum két tabletta, 4-6 óránként.

A szerhasználat nem maradt következmények nélkül: Perry a fellépő mellékhatások miatt összesen tizennégyszer szorult műtéti beavatkozásra. 2019-ben perforált (sőt, a híradások szerint gyakorlatilag felrobbant) a vastagbele, ami olyan súlyos károkat okozott a szervezetében, hogy az orvosok mindössze néhány százalékra becsülték a túlélési esélyeit.

A függőségei miatt Perry egész felnőtt élete során késélen táncolt. Időnként sikerült rövidebb-hosszabb ideig józannak maradnia, de végül mindig maga alá gyűrte a ,,big, terrible thing” (hatalmas, szörnyű dolog) – ahogy a 2022-ben megjelent memoárja címében hivatkozik a szerhasználatra.

A toxikológiai vizsgálatok szerint halálát a ketamin – egy általános érzéstelenítőszer – akut hatásai okozták, amelyet az orvos által előírt terápiáján felül vett magához. Emellett buprenorfint is kimutattak a szervezetében; egy olyan ópiumszármazékot, amit a már kialakult addikció kezelésére használnak.

Tény, a sztárvilágban nem ritkák a különféle függőségek. Az állandó rivaldafény okozta stressz és megfelelési kényszer a korlátlan anyagi lehetőségekkel kombinálva sokakat indított már el azon a bizonyos lejtőn… Matthew Perry esete azonban nem csak Hollywoodnak tart tükröt – szomorú példája egy egész Észak-Amerikát sújtó jelenségnek.

Morpheus öröksége

Az ópium a mák éretlen termésének nedve, amely több különböző kábító és fájdalomcsillapító hatású vegyületet tartalmaz; ezeket hívjuk összefoglaló néven ópiátoknak. A máktejet az ókor óta használják gyógyászati célokra, a mellékhatásként fellépő relaxált, euforikus állapot miatt pedig kábítószerként is hamar elterjedt a világban, főleg, amikor a nagy földrajzi felfedezések új alapokra helyezték a nemzetközi kereskedelmet.

A tizenkilencedik századra az ópium a világ egyik leggyakrabban forgalmazott árucikkévé vált, és a belőle származó bevétel kulcsfontosságú volt a Brit Birodalom számára. Amikor a kínai császár az egészségügyi hatásai miatt kitiltotta a szert az országból, a britek fegyverrel kényszerítették visszakozásra az ópiumháborúk során.

Mindeközben 1804-ben egy német gyógyszerész, Friedrich Sertürner sikeresen izolálta az ópium legfontosabb összetevőjét, amelyet kábító hatása miatt morfinnak nevezett el az álmok görög istene, Morpheus után. A vegyület jelentőségét felismerve a német Merck patika kidolgozta a nagyüzemi gyártási technológiát, és felépült a Merck gyógyszergyár; napjaink egyik legnagyobb gyógyszeripari vállalatának elődje. A gyár fő terméke a morfin volt, amelyet fájdalomcsillapítóként árusítottak. A tizenkilencedik század végén a Bayer piacra dobta a morfinból szintetizált, annál másfél-kétszer erősebb hatású heroint köhögéscsillapítóként.

Ahogy az ipari gyártással nőtt a felhasználók köre, a hatóságok és az államok vezetői számára nyilvánvalóvá vált az ópiátok addiktív mivolta, ezért a huszadik század elején elkezdték szabályozni a kereskedelmüket. Az USA-ban például 1915-től vénykötelessé tették a morfint, az orvosok pedig csak alapos indokkal írták fel a betegeknek, például komolyabb műtétek után vagy halálos betegségek végstádiumában.

A heroint a legtöbb országban betiltották, helyette a kutatók más félszintetikus ópiátokkal kísérleteztek annak a reményében, hogy a pozitív hatások megtartása mellett sikerül kiküszöbölni a függőséget. Ez a törekvés csak félig járt sikerrel: az évszázad során felfedeztek és piacra dobtak ugyan a morfinnál kevésbé veszélyes származékokat, olyat azonban nem sikerült alkotni, ami egyáltalán ne okozna hozzászokást. Ezért aztán ezeket a vegyületeket is csak orvosi jóváhagyással lehetett megvásárolni többnyire súlyos fájdalmak esetén, ami mellett a morfin- és heroinfüggőség kezelésére is elterjedt az alkalmazásuk.

Ópiátokat felírni nem kell félnetek jó lesz

Az ópiátok megítélése a gyógyászatban a kilencvenes években kezdett megváltozni, amikor az amerikai Purdue Pharma piacra dobta az OxyContin márkanevű fájdalomcsillapítóját. A gyógyszer hatóanyaga oxikodon volt, ami a morfinnál jóval erősebb hatású ópiumszármazék.

Bár maga a vegyület már az 1910-es évek óta ismert volt, az OxyContin mégis rendkívül innovatívnak számított. Ennek egyik oka a gyógyszerformában keresendő: a speciális bevonatú tabletta nagyon lassan, a szabadalom szerint mintegy tizenkét óra alatt engedi ki a hatóanyagot a szervezetbe, ami hosszan tartó, egyenletes hatást eredményez. Ezt a formulát már korábban is alkalmazta a gyár az MS Contin nevű morfintartalmú gyógyszerénél, amely rendkívül sikeresnek bizonyult rákos betegek fájdalmának csillapításában.

A morfin és félszintetikus származékai: a heroin és az oxikodon, utóbbi az OxyContin hatóanyaga

A termékhez köthető másik nagy újítás nem gyógyszerészeti, hanem üzleti és marketingbravúr: a halálos betegek fájdalomcsillapítása ugyanis önmagában nem túl profitábilis terület, hiszen aránylag kevesen vannak. Emiatt Purdue Pharma azt tűzte ki célul, hogy az OxyContin szélesebb körű felhasználására is megszerezzék az engedélyt.

Miután (egyes források szerint csalás és korrupció segítségével) sikeresen meggyőzték az amerikai gyógyszer-engedélyezési hatóságot, az FDA-t, hogy a nyújtott felszívódás jelentősen csökkenti a függőség kialakulásának veszélyét (holott erre semmilyen bizonyítékuk nem volt), a hatóság jóváhagyta a termék alkalmazását nem életveszélyes, de krónikus fájdalommal járó kórállapotok, például reuma, hátfájás és különböző sportsérülések terápiájában.

Ezután a vállalat – aminek tulajdonosai, a Sackler fivérek korábban felvásároltak egy gyógyszeriparra szakosodott reklámcéget – agresszív és manipulatív marketingkampánnyal igyekezett meggyőzni az orvosokat, hogy minél több betegnek írják fel az OxyContint. Ez nem ment könnyen: bár már számos hatékony fájdalomcsillapító létezett, az orvostudomány a fájdalmat az ,,ötödik életjelként” tartotta számon, amely fontos információt szolgáltat a beteg állapotáról, ezért nem akarták mindenáron elnyomni, pláne potenciálisan függőséget okozó szerekkel.

A Sacklerek azonban minden eszközt bevetettek: fizettek orvosoknak, hogy szaklapokban és konferenciákon reklámozzák a terméket, illetve kutatásokat finanszíroztak, amelyek megerősítették állításaikat a függőség kialakulásának valószínűtlenségéről. A céljuk a paradigmaváltás volt a fájdalommal járó betegségek kezelésében: lassan meggyőzték az észak-amerikai orvostársadalom jelentős részét arról, hogy a betegségek kezelésénél a fájdalomcsillapítás mindenek felett áll, a kialakuló függőség jelei pedig megtévesztőek. Azt állították, hogy létezik egy (minden tudományos bizonyítékot nélkülöző) úgynevezett ,,pszeudo-addikció” nevű jelenség, amikor az elvonási tünetek valójában csak arról tanúskodnak, hogy a betegnek nagyobb dózisokra van szüksége a fájdalom leküzdéséhez.

A járvány első hulláma

Öt évvel a piacra kerülése után az OxyContin már évi egymilliárd dolláros bevételt hozott a Purdue Pharmának. Egyre több orvos tapasztalta azonban azt, hogy a pácienseik függővé válnak a szertől, illetve a túladagolásos halálesetek is megszaporodtak. A cég azonban továbbra is hevesen tagadta, hogy a termékük esetleg addiktív lehet: azt állították, hogy csak azokkal fordulhat elő ilyesmi, akik nem követik az orvos utasításait az adagolásra vonatkozóan.

Míg manapság a szakemberek a függőségeket betegségnek tekintik, a kétezres években még inkább jellemgyengeségként gondoltak rájuk, így a vállalat áldozathibáztató narratívája sokakat megnyugtatott az OxyContin biztonságossága felől. Annál is inkább, mert a probléma különösen az USA szegényebb régióit sújtotta, ahol a rosszabb egészségi állapotú emberek éltek, akik közül többen küzdöttek krónikus fájdalmakkal, ráadásul az egészségbiztosításuk általában nem fedezte a komplexebb, a kiváltó okot célzó kezeléseket, így csak a fájdalomcsillapítók hoztak számukra pillanatnyi enyhülést.

Amikor egy-egy nagyobb botrány tört ki a szer körül, például a tömegek szimpátiáját könnyen elnyerő áldozatok (fehér, középosztálybeli családanya, tehetséges egyetemista lány) hozzátartozói szólaltak fel a nyilvánosság előtt, a cég rafinált ügyvédeket, kommunikációs szakértőket, sőt még politikusokat is bevetett, hogy hiteltelenítsék a beszámolóikat, és biztosítsák a közvéleményt a termék megbízhatósága felől.

Az ezredfordulóra az ópiumszármazékok az USA leggyakrabban felírt gyógyszereivé váltak, köztük pedig kiemelkedő helyet foglalt el az OxyContin. A Purdue Pharma makacsul folytatta tevékenységét gátlástalanul alkalmazva manipulatív, sokszor egyenesen csaláson és adathamisításon alapuló eladási módszereit, miközben emberek milliói váltak függővé, az ország pedig rohamosan száguldott a népegészségügyi katasztrófa felé.

A témáról bővebben ajánlom a HBO-n elérhető „Az évszázad bűnténye” című kétrészes dokumentumfilmjét.

A cikk szerzője Csizmadia Eszter

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.

Borítókép: HOLD-szerkesztés, képek forrása: David M. Benett/Dave Benett/Getty Images;DEA / G. CIGOLINI/De Agostini via Getty Images