Öregszik és fogy a társadalmunk – kevés idő maradt megfordítani a trendet

Az elhúzódó gyerekkor, a végtelenbe tartó erőforrásigények vagy a követhetetlen változások felelősek inkább azért, hogy egyre kevesebb gyermek születik a fejlett társadalmakban? Ugyan a jelenség következményeit látjuk, a nehézségeit is érzékeljük, de óriási kérdés, hogy az okaival tudunk-e valamit kezdeni. Vendégszerzőnk elmélkedik a népességfogyást kiváltó tényezőkről és arról, meg tudjuk-e akár súlyos áldozatok árán is fordítani a trendet.

Fogy a magyar! Meg a német, az angol, a dél-koreai, a japán, és még jó pár nemzet fiai-lányai is egyre kevesebben vannak. Ugyan a globális népesség gyorsulva növekszik, de ez a növekedés nagyon egyenlőtlen, a fejlett országok lefelé forduló trendje mellett. Óriási gazdasági és társadalmi jelentősége van annak, hogy mikor és hogyan tudjuk megoldani ezt a kérdést. Előrebocsátom, nem vagyok a téma szakértője, ugyanakkor látok több tényezőt, amelyek ehhez a folyamathoz vezetnek, ezeket szeretném bemutatni.

A következményeket látjuk, a nehézségeket érzékeljük, de külön-külön, a mögöttes okok és összefüggések megértése nélkül még tüneti kezelésre sem elegendő az a temérdek elképzelés, ötlet és pénz, amivel eddig próbálkoztunk.

A minket érő hatások közül van modernkori és sokkal ősibb is. A társadalmainkban, gazdaságainkban bekövetkező rengeteg változás, az egyre több újdonság nehezíti az alkalmazkodásunkat a változó környezetünkhöz, emiatt romlik gyorsulva a reprodukciós trend. Ha nem látjuk és kezeljük mindegyik okot együttesen, nem fog megfordulni az irány. Ezekről a hatásokról, gyökereikről bővebben írtam az eredendően ellentmondásos emberi lélekről szóló könyvemben, illetve korábbi posztjaimban. Az egyre kevesebb gyermek nem különálló probléma, hanem a fenntarthatatlan gazdasági berendezkedésünk egyik látványos következménye.

A fő befolyásoló tényezők, időrendben haladva az ősitől a modernebbig, szerintem a következők:

Az elhúzódó gyermekkor

Az emberré válásunk során túl gyorsan nőtt meg a koponyánk, amihez nem tudott a szervezetünk alkalmazkodni. Ebből a folyamatból származnak gondjaink, mint a nehéz szülés, az elhúzódó gyerekkor, a fejünk sérülékenysége, az állandó energiaigény. Ezeket részben ellensúlyozzák a nagy agyunkból eredő áldásaink, mint a kifinomult kommunikációs, együttműködési, tervezési képességek. Mindezek mellett és részben miatt is legalább egy évtizedre van a gyermeknek szüksége az önellátási képesség elérésére, ennek megfelelő ideig szükséges a szülőknek az erőforrásaikat a gyermekhez, gyermekekhez irányítani.

Emellett lemaradt a hormonális támogatásunk is ahhoz képest, amíg önálló lesz a gyermekünk. A hormonális eredetű szerelem és a kötődés nagyjából két évig tart. Ez az ősi időben pont elegendő volt a gyors teherbe eséstől a gyermek járó- és minimális önellátási képesség eléréséig tartó időszakra. Ezután már nem volt szükség az apai erőforrások biztosításra, így a szerelem is múlhatott, ez nem volt érdemi kihatással az utód életkilátásaira. Ez a viszonylag rövid időszak az anya számára sem volt megterhelő, indulhatott újra a ciklus. A gyermek egyéves korára ugyan megteszi az első lépéseit a modern korban is, de ez nálunk már nem jár együtt az önellátási képességgel. Emellett erről a mostanra túl röviddé váló időszakról is a legtöbb esetben lemondunk a teherbe esés elhalasztásával.

Az egó romboló hatása

A másik szintén ősi, mára idejét múlt és kontraproduktív maradvány, az egónk a modern korban végtelenhez közelítő számú lehetőséget kap a kibontakozásra.

Többféle módon rongálja az egónk a társas kapcsolatainkat, azon belül kiemelten a családi kötelékeket. Még úgy is, hogy az egónk egyik célja az utódaink életben maradásának a biztosítása volt, de az eredeti környezetünk megváltozott, az egónk viszont ehhez nem alkalmazkodott, ezzel az eredeti cél elérésben is mára már inkább akadállyá vált. 

A fentiek mellet további nehezítő következményeket is érzékelünk, de ezek inkább tünetek, mint okok. Ilyen a fiatalkori elmagányosodás, a kapunyitási pánik, az olyan, már-már visszautasíthatatlanul jó időtöltési és szórakozási formák és tevékenységek elszaporodása, amelyek erős alternatívát jelentenek az elköteleződéssel, gyerekvállalással szemben.

A szerepek egyensúlyának felborulása

Megváltozott a szubmisszív nő – domináns férfi felállás. Ennek már ideje volt, egy nagyon ősi berendezkedésről van szó, ami tíz- és százezer éveken keresztül a túlélésünk egyik nagyon fontos záloga volt. Biztosította a gyerekekre és az unokákra fordított erőforrásokat, jelentősen növelve a felnövésük és a túlélésük esélyeit.

A modern időnkre, legkésőbb az ipari forradalom után elterjedő állami szociális ellátás elterjedésétől kezdve viszont idejétmúlttá vált.

A gyerekkel való apai otthonlét támogatása segítene a helyzeten. Forrás: Getty Images

Az érzékelhető változás, az intézményesen támogatott gyereknevelés, a felnőttkor biztosabb elérése miatt a nőknek egyre inkább lehetőségük lett tudatosabban és erőteljesebben elutasítani a szubmisszív szerepkört. Ugyanakkor a domináns férfi szerepfelfogás megmaradt, egy nem mindenkinek egyenlő lehetőségeket biztosító, de létező egyensúlyt felborítva. Emiatt az alárendelt női szerepből eredő erőforrások biztosítása – mint a másokra figyelés, lelki gondozás, családtagok ápolása, háztartási feladatok ellátása, gyereknevelés – más célt talált, komoly űrt hagyva a nőinek mondott feladatok terén. A tanulás, a karrier, a politikai pálya, a döntéshozói pozíció mind erőforrásokat igényel, ezeknek az elérésére az ipari forradalom után lehetőséget kaptak a nők is.

Jelenleg a nők választásra kényszerülnek a gyerekvállalás és a karrier között. Az erőforrásaikra itt is, ott is szükségük, szükségünk van, ez nem a nők felelőssége, a választás kényszere őket és a gyerekeket terheli meg elsődlegesen. Amíg ezt a kérdéskört nem beszéljük és oldjuk meg társadalmi szinten, amíg nem találunk megoldást arra, hogy ez a döntéskényszer megszűnjön, addig valamelyik oldalról hiányozni fog a női erőforrás.

A megoldást pedig inkább a gyerekkel való apai otthonlét támogatása, a nők és a férfiak jövedelmének és karrierlehetőségeink kiegyenlítése, az otthoni terhek egyenlő elosztása irányában érdemes keresnünk, mint az idő kerekének visszaforgatásában, a nők fakanál meg a gyerekágy mellé való visszaszorításában.

Követhetetlenül gyors változások

Gyorsabban változik a társadalmi berendezkedésünk, a gazdasági és műszaki kompetenciákhoz kapcsolódó elvárások összessége, mint amihez alkalmazkodni tudnánk. A gyereknevelés minimum egy, inkább 2-3 évtizedes program, különösen, ami az erőforrások rendelkezésre bocsájtását illeti.

Ilyen gyorsan, ráadásul egyre inkább gyorsulva változó környezetben egyre kevésbé magától értetődő döntés gyereket vállalni, különösen, hogy a szülőknek a saját egzisztenciájának a biztosítása is egyre komolyabb feladat. A fenntarthatatlan gazdaságunknak itt is van egy általános tünetegyüttese, amit a gyereket tervező szülők gátló tényezőként érzékelnek. A szegények növekvő száma, a szűkülő középosztály, a tudás gyorsuló avulása, a növekvő lakhatási válság tipikusan ilyen.

Végtelenbe tartó erőforrásigények

A fejlett technológiát működtető, azon alapuló társadalmakban rohamosan növekszik az erőforrásigénye annak, hogy valaki a technológia működtetéséhez szükséges ismeretek és képességek – tárgyi tudás, vállalkozó szellem, kommunikáció, érdekérvényesítés, állandó megújulási és tanulási képesség és hajlandóság, pénzügyi, jogi és informatikai ismeretek, mobilitás, kapcsolatépítés, stressztűrés, idegen nyelvek ismerete – birtokába kerüljön. Ezt a családok egyre kevesebb gyermek számára tudják biztosítani.

Az erőforrások szűkössége elkerülhetetlenül elitista berendezkedéshez vezet, ami korlátozza azoknak a számát, akik a szükséges tudást és képességet megszerezhetik, tehetségtől, szándéktól és elhivatottságtól függetlenül.

Az erőforrások korlátos volta érvényesül a hazai és a más országból származó munkaerőnél egyaránt, a külföldi munkaerő importja ezt az ellentmondást nem oldja fel, csak exportálja a problémát, elodázva a megoldását. Ugyanakkor a hatalmas erőforrás ráfordítás még így sem elég, azt még növelni kellene, ezt mutatja a globális munkaerőhiány.

Az erőforrások korlátos voltát többféleképpen érzékelhetjük. Kínában és Kelet-Ázsiában az egyetemekre való bejutás jelent erős szűrőt, a hírhedt gaokaora való felkészülés terheli meg a családok büdzséjét és köti le a tanulók gyakorlatilag teljes gyerekkorát. Az Amerikai Egyesült Államokban a magas szintű képzettség sokak előtt nyitva áll, cserébe a nyomasztó diákhitel okoz fejfájást azoknak, akiknek a szülei nem tudják fedezni a képzést.

A kérdésben fajsúlyos másik szereplőnek, az államnak a sok egyéb kiadás mellett szintén korlátozottak az erőforrásai, külön kell költenie a versenyképes gazdaság – benne a jó színvonalú fizikai infrastruktúrával, intézményi háttérrel, hatékony közszolgáltatásokkal – megteremtésére és üzemeltetésére, és a többi szintén versenyképes gazdaság fejlődése miatt a versenyképesség fenntartása szintén állandó és komoly terhet jelent. Az állam nem irányíthat aránytalanul sok erőforrást a képzésre.

A gazdasági élet szereplők ilyen jellegű lehetőségei még ennél is limitáltabbak, emellett a saját közvetlen igényeiknek megfelelően célirányosak.

Itt sem tudunk korábbi állapothoz visszatérni, fejlett gazdaságból a nem a fejlett technológián alapuló gazdasági berendezkedésre nem tudunk visszaváltani. A kevésbé fejlett országok számára sem problémamentes ez a kérdéskör, mert pont a kevésbé fejlett technológia miatt a gazdasági versenyképességük alacsony, ami másfajta problémák forrása.

Van megoldás?

Amíg a fenti okokat és tényezőket nem látjuk, nem fogadjuk el és nem foglalkozunk velük közösen, addig csak tovább fog romlani a már most is ijesztő trend. A szüljenek a nők több gyereket kiszólás, a szülésre és az azt követő pár évre járó támogatás, a lakhatás támogatása vagy bármilyen részkérdésre adott jobb-rosszabb válasz nem fogja a komplex problémahalmaz megoldását jelenteni.

Rengeteg közös gondolkodás, nyílt és építő megbeszélés, őszinteség nélkül dühös, tehetetlen nézői és elszenvedői maradunk a változásnak.

Két egymástól távol haladó út között választhatunk, amelyek között nincs átjárás. Éltethetjük a hagyományainkat, megmagyarázhatjuk az elvárásainkat, alátámaszthatjuk észérvekkel a gazdasági berendezkedésünket, koncentrálhatunk egy-egy részproblémára, de ezekkel legfeljebb rövid időszakokra tudjuk lassítani a születésszámok esését, magán a trenden nem változtatunk. Vagy megteszünk mindent a probléma teljes körű átlátásáért, őszintén szembenézünk magunkkal, az eddigi meg nem értésünkkel, a történelmünkkel, a magunkban hordozott ősi elemekkel, és még ennél is többet teszünk azért, hogy közelebb kerüljünk a gazdaságunk fenntarthatóvá tételéhez, a tágabb gazdasági és társadalmi környezetünket megfelelővé alakítva a gyerekvállaláshoz. Nem tudjuk elkülönítve csak a csökkenő születésszámok kihívását kezelni.

Olyan mértékben fog megváltozni a mostani trend, amekkora részével és amilyen mélyen foglalkozunk. A változás eléréséhez ráadásul idő kell, a gyereknevelés elhúzódó volta miatt elfogadható és évtizedekre kiszámítható jövőképre van szükségünk. Nagyon kevés terünk maradt további tévutakra, mert a fogyatkozó és elöregedő társadalom mellett minimális erőforrás marad a gyereknevelés, a tanulás támogatására, ördögi körbe taszítva magunkat és még inkább gyermekeinket. Közeledünk az utolsó olyan időszakhoz, amikor még súlyos áldozatok nélkül meg tudjuk fordítani a folyamatot.

A következő generációk különösen hálásak lesznek nekünk, ha kellő érzékenységgel és bátorsággal, időben változtatunk.

A cikk szerzője Major Imre, író, közgazdász.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.