Egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, mert félreértenek. Nevet, mert félreértenek…
Úgy tapasztalom (persze lehet, hogy tévedek), félreérti mondandómat a HOLDBLOG azon követőinek nagyon jelentős hányada, aki megtisztelt vele, hogy elolvassa bejegyzésemet és kommentet fűzött az általam – elismerem: felszínesen boncolgatott – témához. Tudniillik, (szerintem) a lakástulajdonlási hajsza súlyosan károsítja egy-egy ország, társadalom relatív egészségét.
Azért sír egyik szemem, mert sokan – szerintem – nemtelen hangot használnak. Fájó tud ám lenni, különösen, ha értelmes emberek (nem egy, nem kettő) azt pedzegetik, hogy „a szerző szégyentelen zagyvaságaival kiszolgálja a blog mögött álló befektetési, befektetéseket kezelő cég érdekeit.” Mi van…?
Ámde – talán éppen ugyanezért – mosolyog a másik szemem: mert végül is az egész olvasói tábor, a szerző, a blog működtetője és főszerkesztője, mindannyian, közösen tanulhatjuk, tanulmányozhatjuk, hogy mennyire izgalmas, érdekfeszítő tud lenni az az emberiség legnagyobb rejtélye:
a kollektív és az egyéni tudat létezése, párhuzamos és egymásnak ellentmondó mozgása, annak alapvetően kifürkészhetetlen működése – még egy olyan témában is, mint az, amivel most konkrétan foglalkozunk.
Máskülönben pedig azért is nevet a másik szem, mert a bejegyzések túlnyomó többségükben szakmailag érdemlegesek – pro vagy kontra – mind, roppant tanulságosak.
Mindenesetre: széles visszhang, magas olvasottsági adatok, a szóba hozott téma szakmai vitát kavar! … kell-e ennél nagyobb megtiszteltetés egy blog szerkesztői, működtetői, illetve az adott blogbejegyzés szerzője számára?
Önreflexió
Azért – önkritikusan – időközben eltűnődtem ama kérdésen, hogy az általam adott cím vajon nem felelőtlenséget takar-e?
„Korunk egyik legkárosabb hülyesége: a lakástulajdonlás”
– ezt a címet adtam.
Nos, 2003-2008: az USA-ból és Németországból tudósítok, előbb Washingtonban, majd Berlinben lakom. Egyre szaporodó, majd meghatározó tematikája tudósításaimnak: a másodlagos (harmadlagos, negyedleges) jelzáloghitelek félelmetes ütemű terjedése Amerikában, majd (kisebb mértékben) Európában, annak is elsősorban déli régióiban.
A történet legvége, hogy minden idők egyik – vitathatatlanul – legsúlyosabb pénzügyi válsága tört ki, tombolt, okozott családi tragédiákat, teljes vagyonvesztéseket világszerte. Mégpedig eredendően a mindenáron való lakásvásárlási, lakástulajdonlási, lakás-felhalmozási mániából kiindultan.
Kérdés-e egyáltalán, hogy ennyire tragikus – ráadásul az egész világot megrengetni képes eseményekkel is telített – témát méltó-e radikális hangvételű tartalommal és címmel ellátott bejegyzésekkel dramatizálni?
Szerintem ez legfeljebb költői kérdés lehet.
Az ember természetéhez tartozik, hogy gyorsan lép túl dolgokon és főként: rapid módon felejt. Mert ki emlékszik már arra, hogy 2008 és 2014 között – hosszú éveken át – hazánkban és lényegében világszerte megbénult az ingatlanpiac?
Pedig a globális pénzügyi válságot – különösen mifelénk – devizahitel-krízis is követte. Ez volt egyébként az a válság – véleményem szerint – ami lényegileg, szintén a „legyen egyszerre több lakásunk” címszó alatt elkönyvelhető „emberi móhóság-válságnak” bizonyult.
Feketén-fehéren megmutatkozott ugyanis – mind a bankok, mind a hitelfelvevők részéről – annak a piaci ismeretanyagnak a szinte kollektív semmibevétele, hogy „kisembernek, aki – kimondottan pénzkreálás céljából – előnyösnek tetsző hitelt vesz fel, fel kell készülnie komoly devizakockázatokra, és még nemzetközi pénzügyi- valamint belpolitikai és geopolitikai kockázatokkal is számolni kénytelen.
És már most kíváncsi vagyok, hogy midőn – szerintem viszonylag hamarosan – az illetékesek megint olcsóbb hitelezéssel fogják fölpörgetni az ingatlanpiacot és ehhez ezúttal már segítségül hívnak harmadik világbeli külföldi vásárlókat is, azokat, akik
a. százezres nagyságrendben fognak nálunk dolgozni,
b. tízezres nagyságrendben csakis ingatlanvásárláshoz kötötten fognak nálunk letelepedési lehetőséghez jutni…
szóval, akkor vajon honfitársainknak mekkora része fog igyekezni tanulságot levonni az óhatatlanul és (mintha) egyre sűrűbben bekövetkező részleges vagy teljes ingatlan-eladhatatlansági válságokból?
Egyébként azért nem mélyülök el a hazai ingatlanok, öröklakások, lakásbérbeadások ügyeiben, mert nálunk egyelőre nincs érdemi alternatívája a privát tulajdonnak. Nem is látni előjelét se annak, hogy valakik szervezetten, tudatosan létre akarnának hozni szabályozott bérlakáspiacot. Mi még sokáig meghatározóan saját lakásban fogunk tudni gondolkodni és eszerint takarékoskodni, befektetni. Ez van…
Általánosságban pedig nyilvánvaló, hogy
a. a saját lakásban való élet kétségbevonhatatlan emberi- és szabadságjog. Lakástulajdonosnak lenni márpedig nagyon sokak számára: boldogságélmény. A boldogság, boldogulás természetes emberi cél, amelynek – hatósági, kormányzati, politikai és bármilyen egyéb, mondvacsinált, normális észérvekkel alá nem támasztható alapon történő adminisztratív akadályozása főben járó bűn.
Normális ember nem akarhatja, hogy embertársai, ha van pénzük, biztos hitelük, támaszuk, ne vehessenek öröklakást. Akárhányat.
Kiadási célból is, hiszen ez – önmagában véve, a teljes kontextusból kissé kiemelve – társadalmi szükséglet kielégítése is egyúttal.
b. A lakástulajdonokkal való némely üzleti praktika, például: második-harmadik-negyedik lakásomat, vagy valamennyit, inkább hagyom üresen állni mindaddig, amíg – nekem üzletileg tetsző módon – nem alakulnak megfelelően a kamat- és minden egyéb piaci viszonyok, … holott közben ott állnak sorba a potenciális bérlők, de az általam kívánt ár kifizethetetlen a számukra…?!
Nos, ez ma Európa nyugati helyeinek nagyvárosaiban, motort jelentő régióiban, erkölcsi alapon társadalmi ellenérzéseket kiváltó, (jobb- és baloldali egyaránt) kormányok által támadott, kiküszöbölendőnek ítélt magatartás…
„Csak azért, hogy én magam még többet és még többet keressek és hogy ezzel – esetleg tudattalanul – részt vegyek generációk életének tönkretételéhez? Hozzájáruljak ahhoz, hogy ne is tudjanak munkahelyük közelében élni?” Hát… ha ekként cselekszem, akkor kapzsiság vezérelte gonoszságot követek el.
Mert némelykor, egyes korszakokban – például aktuálisan – csak a környezetünkben amúgy is szaporodó igazságtalanságok számának gyarapításához járulok hozzá, végső soron – hosszabb távon – önmagam alatt is vágom a fát.
Ez az, amit górcső alá vettem és teszem ezt „újratöltve” is.
Kitartok ama véleményem mellett, hogy a lakással való spekuláció nem hasonlítható semmilyen más – „tárgyiasult” – spekulációhoz.
Az arany, a festmény, az értékpapír, az autó, a bélyeg nem „életbevágó”. Csak egyszerűen saját szakállamra „elkövetett” ilyen-olyan kockázattal járó befektetés, kisebb-nagyobb nyereség reményében… Ez a hozzáállás szerves és nem támadható része a szabad piacgazdaságnak: hisz, milyen alapon ne lehessen bárkinek szíve-joga, hogy – másokat nem bántva – agyafúrtsággal, intelligenciával stb. pénzt kereshessen vagy veszíthessen?
Szerencsejáték és észmunka ötvözete, ahogy a póker is az.
A lakás viszont nem az! – állítom én.
Az ugyanis alapvető tér az élethez! (élettér, de e szó rossz történelmi emlékeket ébreszt, a használatát kerülöm).
Szóval, ami embertársainknak az élet maga, azzal nem hazardírozunk! Nulla erkölcsi jogunk van hozzá.
Szerintem.
Viszont nem oszt, nem szoroz – a fő mondandó szemszögéből – például egy vidéki kúria, hétvégi ház, általában a falusi világ ingatlanvagyona, a tóparti vagy tengerparti nyári lak. Az ilyen jellegű ingatlanvagyon nem létszükséglet, nem tömeg igény kielégítését szolgálja… nincs és aligha lesz valaha is észszerű (hacsak nem természetvédelmi) oka a többi befektetési eszköztől „hatóságilag” hátrányosan vagy bárhogyan megkülönböztetni.
A jövőt építő nagyvárosok lakásválsága a kritikus pont
A szerteágazó ingatlanpiacnak ez az egyetlen szegmense, amit – nem véletlenül – még erősen, konzervatív piacpárti brit, amerikai, ausztrál stb. döntéshozók is megreguláznának vagy már teszik is. Néhol már korlátozzák forgalmukat, lakbér-plafonokat vezetnek be, elsősorban a bérlőt védelmezik egyre inkább.
Ahogy Berlinben. Ahol – ahogy írtam volt – 2003-2004-ben sokkal kedvezőbben lehetett lakást vásárolni, építtetni, mint bárhol Kelet-Európában, például itt, nálunk.
Egy példa: képzeljenek el egy éppen full-felújított csodálatos belvárosi palotát a nagyváros legvonzóbb részén! Akárki – ebben az esetben egy magyar EU-polgár – simán, mindenféle bürokratikus akadály nélkül kapott kedvezményes lakáshitelt bármely német banktól, ha letette a vételár 20 százalékát. Ebből 10 százalékot visszafizetett neki Berlin városa, mert a vevő – úgymond – „vásárlásával hozzájárul a város ingatlanvagyonának épüléséhez, szépüléséhez”. Ezt helyi törvény mondta ki.
A „csodahelyen lévő csodalakás” vételára négyzetméterenként 1800 euró volt (akkor a magyar ember 248 forintért vehetett egy eurót.) 2018-ban eme lakás négyzetméterenkénti eladási ára 7500 euró volt, az eurót 340-ért jegyezték.
Ott, általában a német városokban – szintén saját élményanyagból tudom: és ez mit sem változott, sőt… – a bérbe adó önkényesen nem emelhet lakbért, és ki se teheti a lakót, legalábbis, ha az rendesen fizeti a bért és nem tesz otromba károkat a lakásban. Ha – én, mint tulajdonos – meg akarok szabadulni a lakómtól, akkor ezt csak úgy tehetem meg, ha magam vagy közvetlen családtagom költözik be a helyére – nyomós indokok alapján.
A bérlőm (akit ki akarok tenni vagy ki is teszek) még hosszú-hosszú időn át – jogosan – figyeltetheti, hogy valóban mi, tulajok költöztünk-e be. Mert ha rajtakapnak bennünket azon, hogy „spekuláltunk csupán”: például azért akarjuk üresen tudni a lakást, hogy azt jobb pénzért értékesíthessük, pláne, vagy – mivel a régi lakóval ez nem tehető meg – valójában csak egy másik lakót vettem magamhoz, és neki már sokkal drágábban adhatom ki tulajdonomat, akkor – ha ez lelepleződik – még börtönbe is kerülhetek.
Sok-sok áttételen keresztül ez több északnyugat-európai nagyvárosban, lassan már több észak-amerikai városban is így működik vagy fog működni.
Jeleztem azt is a múlt héten, amit most szintén részletezek:
Európánkban fordított a korreláció a lakástulajdonlás jelentősége és az egyes országok általános életminősége, fejlettsége, fejlődési potenciálja között.
Romániában, Bulgáriában, Magyarországon – általában az EU legkevésbé gazdag országaiban –tulajdonolnak a felnőtt állampolgárok ingatlant leginkább, és az olyan országokban, mint amilyen Norvégia, Svájc, Ausztria, a legkevésbé. Mifelénk – összességében – kilencven százalékos általában, Norvégiában, Svájcban ötven százalék alatti a saját ingatlannal rendelkezők, az abban lakók, az azt használók aránya.
Azt is megpedzettem már, hogy a protestáns alapkultúrájú országok általános teljesítménye, hozzájárulása a világ lényegi fejlődéséhez, az általuk nyújtott életminőség – igazolhatóan – jobb, nagyobb értéket képvisel általában, mint a másfajta kulturális, vallási alapokon épült kelet- és dél-európai országoké.
Hogy ez miért is alakult ki, ahhoz ajánlott olvasmány Max Weber 1905-ben készült műve: „Die protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus”. Nos, Lutherig, Kálvinig visszavezethetően a kiemelkedő tudós-szerző bebizonyítja, hogy a protestáns világ azért „ítéltetett sikerre”, mert az „általa kreált kapitalizmus” leginkább a kézzelfogható, és nem az elvontabb értékekre, ha úgy tetszik nem a „derivatívákra” fókuszál.
A vallásalapítók – különösen Kálvin – „véreskezű”, gyűlölködő emberek voltak ugyan, viszont „istenítették” az építő munkát, és azt prédikálták, hogy a jó, eredményes munkát szépen meg kell fizetni. Az úgynevezett uzsorakamatot azonban, szó szerint, tűzzel-vassal irtották. A banki tevékenységet máskülönben nemhogy nem vetették meg, azt a fejlődés alapvető eszközeként kezelték. Viszont gyűlöletük tárgyaként tekintettek a nem transzparens pénzügyi „derivatívákra”. Csak a kliens által maximálisan átlátható, ellenőrizhető tőke mozgás hitelességében hittek, azt támogatták, a többit tiltották. A főként Luther által vezetett „etikus kapitalista” térhódítás azzal járt együtt, hogy a lutheránus egyház számára – tulajdonképpen ma is – elfogadhatatlan a lakóingatlannal való spekuláció.
Nos szerintem ez a kulcs annak megértéséhez, hogy miért is áll oly visszafogottan a lakástulajdonláshoz Északnyugat-Európa, hogy ott miért is nem mutatják jelét az emberek annak, hogy boldogabbak, ha saját házban, lakásban élnek. Az ő étékrendjükbe viszont erősebben épült be az, hogy a megtakarításaikat újra és újra a gazdasági építésbe forgassák vissza: és hogy minél több a szabad, nem lekötött megtakarításuk, annál értékesebben kell igyekezni élni: több utazási- és kulturális élményben részesülni.
Ellenpéldaként: a protestáns Izlandot és a balti országokat – igencsak megingatta a globális (hitel)válság, mára azonban a hatalmas drámájuknak minden szegmensét – minden más országnál, társadalomnál alaposabban – feldolgozták, a tanulságokat, levonták, a témában mindent „másként újratöltöttek” és megújultan élnek manapság prudensebb életet, melyből kiiktatják az ingatlannal kapcsolatos, a helyi közgondolkodásban eredendően erkölcstelennek ítélt spekulációt. Ez a fő vonal ma és ott.
Nagy-Britannia lakásproblémájának viszont ma az a legnagyobb átka, ami a nyolcvanas-kilencvenes években a legnagyobb sikere volt: a néhai Margaret Thatcher asszony kormánya az – egy addig meghatározóan bérlakás-alapon működő városi társadalomban – stratégiai programként hirdette meg, hogy „mindenkinek legyen (legalábbis lehessen) saját lakása!”. Ez komoly sikereket aratott.
Csakhogy a 2020-as évek és az 1980-as évek brit világa egymástól oly messze esik, mint Makó Jeruzsálemtől.
Ma Nagy-Britannia és – egymástól különböző történeti, kulturális és aktuális helyi gazdasági fejlődésbeli okokból – szinte minden európai ország fővárosa, nagyvárosa ott tart, hogy éppenséggel korlátozásokkal kénytelen véget vetni az egyre siralmasabb bérlakáshiánynak.
Ez a szituáció ugyanis komoly károkat okoz a minden téren egyre több, egyre nagyobb mobilitást igénylő, gyorsuló fejlődésre „kárhoztatott”, társadalmaknak.
A szerencsésebb kiinduló helyzetben lévő országok, városok (skandinávok, beneluxok, Svájc, Ausztria) a bérlakáspiac állami és szövetkezeti, modernizált közösségi és „társadalmi-részvénytársasági” tulajdon erősítése révén való felturbózására, készülnek.
Olyan élenjáró országok – tán a Népi Kína kivételével – nincsenek, ahol manapság a döntéshozók az öröklakás tulajdonlást kívánnák segíteni. Nagyjából éppenséggel annak háttérbe szorítása lehet – legalábbis így látszik – a ki nem nyilvánított cél: tehát például egyre inkább csonkítják a lakástulajdon révén szerezhető (például Airbnb) magas hasznokat.
Mindeközben alapvetés, hogy – „első blikkre” ez paradoxonnak tűnik fel – a modern társadalmak szinte mind öregedő társadalmak. Miközben a lakosság szám – így vagy úgy – minden élenjáró országban stagnál vagy csökken, a gazdasági, technikai fejlődést hajtó tömeg-központokban, főként bizonyos városokban, „egymást ölik” a lakhatásért, hosszú sorokban kígyóznak a némely kiadó lakások előtt az ország, a hely „vérfrissítő”, tanulásra és minden egyéb téren tettre késznek mutatkozó fiatal emberek.
Nagyrészük jelenleg legfeljebb – munkahelyétől – nagyon messze tud csak valamiféle albérlethez jutni a világ legfontosabb városaiban.
Idő-, szellemi- és lelki energia vesztésre ítéltettek ők, legalábbis többségük.
A „briliánsnak”, nagyszerűnek ígérkező emberanyag „útközben” gyengül: pszichésen, erkölcsileg, munkabírásban egyaránt.
Axios: The problem with America’s high homeownership rate
Szókimondó leszek
A fiatalok méltányos lakhatásának akadályozói – nagy általánosságban – jellemzően az idősebbek. Ők a „ma” fő ingatlantulajdonosai, míg a fiatalság a „ma” legfőbb bérlői. Az idősek – mert idősek – a legkevésbé mobil (szó szerint az immobil, tehát az ingatlan) befektetésben vélik érzékelni saját és gyerekeik biztonságát.
Fel sem sejlik oly sok lakás-kisbefektetőben, hogy
– „Mi van, ha az állam akkora örökösödési adót fog egy nap kiszabni, hogy a gyerekeim abba fognak csak belegebedni?”
– „Mi van, ha a város, az állam– mint NewYorkban – olyan pénzügyi, ráadásul személyre is szabott terheket ró az önálló lakással bíróra, hogy azt a rendes jövedelemből képtelen kitermelni”?
– „Mi lesz, ha öröklésre érdemesült utódunk, utódaink a legkevésbé sem kívánnak az adott örökségben élni? Ha messzire szeretnének költözni, mert ezt követeli meg tőlük saját életük, de se idejük, se kedvük nincs foglalkozni az ingatlan-tulajdonnal járó terhekkel?”
– és „Mi van, ha azt az örökséget, melyet csupa szívből reájuk hagyományozunk, akkor kellene az „örökösnek” sürgősen pénzzé tennie, amikor örökségnek épp nincs piaca? Olyan is simán előfordulhat – e században ez már háromszor megtörtént – hogy huzamos ideig egyáltalán nincs vevő…”
– És: „Mi van akkor, mit fog érni az az örökség, ha az örökös és az örökül hagyó közös hazája, tönkre megy, netán olyan rendszer alakul ki benne, amit még ellenségünknek se kívánunk, nemhogy gyerekünknek?”
Máskülönben: ott tart a fejlett világ, hogy egy mai hetvenes jó eséllyel még simán él további húsz évet.
Ha ez a „demográfiai helyzet még inkább fokozódik”, akkor bizony „kisgyermekünk”, kire vagyonunkat örökíteni kívánjuk, maga is közelebb lesz a hetvenhez, mint a hatvanhoz, mire „aktuálissá válik a dolog”: tudniillik az öröklés…
Nem, nem alaptalan felvetések ezek, még ha provokatívak is….
Utóirat
Most jut eszembe, hallatlanul érdekesen alakul Argentínában a gazdasági, pénzügyi helyzet. Abban az országban, ami a világ egyik legfontosabb, legerősebb, legígéretesebb nemzetgazdasága… lehetne.
Mégis, 140 százalékos infláció gyötri és sorozatosan váltják egymást a válságok, megvalósíthatatlan marhaságokat ígérgető kalandorok, sarlatánok is simán szoktak arrafelé az elnöki székbe választódni. A korrupció valójában az egyedüli, ami öröknek tűnően szétmarja azt az országot
Döntöttem: hamarosan oda utazom, mert eleve fantasztikusan gyönyörű és értékekben gazdag hely, és – „pusztán” tudásvágyból – a helyszínen akarom tanulmányozni a „dolgot”.
Nemrég – ugyancsak szimpla kíváncsiságból, tudásszomjtól vezérelve – Ukrajnában, Belaruszban, Venezuelában, a Baltikumban, Délkelet-Indiában, Kenyában, Kolumbiában jártam-kalandoztam.
Pénzt nem kímélve… Megtettem, mert megtehettem.
Hogyan?
Eladtam az öröklakásomat. A hasznot önmagam hasznára, saját „taníttatásomra”: praktikus önművelésre és kellemes, utazós életre, világlátásra fordítom.
Warren Buffett, Elon Musk ehhez hozzáfűzné (mert erről többször is vallottak): „így kell ezt csinálni”!
No meg azt, hogy: „A gyerek jobban megállja a helyét az életben…és annál boldogabb lesz, minél kevésbé függ a szülői örökség nagyságától, „piaci” értékétől.”
Ez egy véleménycikk, mely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.