Putyin visszavezetné a dzsungelbe a civilizációt?

Az emberiség legnagyobb politikai értelemben vett vívmánya, hogy a háborúk visszaszorultak mára. Ez a történelmi mérföldkő az orosz-ukrán konfliktussal veszélybe került – véli Yuval Noah Harari.

Az ukrán válság tetőfokán megfogalmazódik az alapvető kérdés az emberi természettel kapcsolatban: lehetséges-e a változás? Képes-e az emberi psziché a fejlődésre, vagy a történelem rendületlenül ismétli önmagát? A múltbéli hibáinkat követjük el újra és újra, anélkül, hogy az aktuális válság külcsínyein kívül fel tudnánk mutatni bármilyen előrelépést? – vetette fel az Economist hasábjain a világhírű izraeli történész-elemző.

Harari legfontosabb megállapításai

A háborúk szükségességéről két elmélet terjedt el:

  • a civilizáció – továbbra is – a dzsungel törvényei szerint él; ha lehetősége van rá, az erős levadássza a gyengét.
  • A másik iskola szerint a vadon szabályai nem univerzálisak, emberek alkották őket, így megváltoztathatóak.

Napjainkra a szuperhatalmak között értelmetlenné vált a viszály, hiszen az egyenlő lenne a kollektív öngyilkossággal. A világgazdaságot mára nem a természeti erőforrások (kőolaj, nyersanyagok, arany) határozzák meg, hanem a tudás – ezt nem lehet erőszakkal megszerezni.

A sajátos patthelyzetnek köszönhetően lecserélődött a világelit. A modern vezetői réteg a háborút nem lehetőségnek, hanem kockázatnak tartja. A Rómát kifosztó Alarik királyt és a hun Attilát Angela Merkel, George W. Bush és Donald Trump váltották fel. A legtöbb kormányzat a háborúra nem tekint befolyásnövelő eszközként, a nemzetállamok (jellemzően) felhagytak azzal, hogy a polgáraikat a szomszédos országok lerohanására fanatizálják.

A 21. századra az emberi erőszak kevesebb áldozatot követel, mint az öngyilkosság, a cukor halálosabb fegyver a puskapornál. A háborúk 1945 óta kézzelfogható hanyatlása pszichológiai és statisztikai jelenség. Ebben komoly szerepe van annak, hogy megváltozott a béke fogalma. Míg a világégések előtt a szó a háború ideiglenes felfüggesztését-szüneteltetését jelentette, mára a háború valószínűtlenségével egyenlő.

Az Új Béke nem egy hippi fantazmagória, hanem hideg racionalitás: a világ kormányzatai kellően biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy átlagosan mindössze az állami kiadások 6,5 százalékát költsék a katonaságaikra, miközben többet mernek fordítani az olyan népjóléti területekre, mint az oktatás, az egészségügy, vagy a szociális ellátórendszer. Ezt a trendet hajlamosak vagyunk természetesnek venni, pedig egy elképesztően új jelenségről van szó: a katonai kiadások adták a történelem legjava alatt az összes despota, király, császár vagy szultán büdzséjének a legnagyobb szeletét.

Igaz, a béke a modern civilizáció legnagyobb politikai és morális vívmánya, törékeny, a háború hanyatlása pedig nem valamilyen égi csodának köszönhető, hanem az emberi természet megváltozásának, fejlődésének. Most, a technológia, a gazdaság és a kultúra új szintre lépésével megjelennek a kiberfegyverek, terjed a mesterséges intelligencia-fűtötte gazdaság, nő a militarista kultúrák népszerűsége – ezen tényezők a háború új korszakát hozhatják el, ami rosszabb lesz, mint amit eddig valaha tapasztalhattunk. A helyzet eszkalálódásához elég mindössze egyetlen aktor pillanatnyi rossz döntése.

Éppen emiatt, az egész világnak aggodalommal kellene figyelnie azt a kockázatot, amit Oroszország lehetséges ukrajnai inváziója hordoz magában: könnyen újra általános normává válhat, hogy az erősebb országok ledominálják a kisebb szomszédaikat.

Jön a 100 dollár/hordó fölötti olajár?

Fordulóponthoz érkezett az orosz-ukrán konfliktus: a piacok egyre inkább elkezdtek hinni az eszkalációban, aztán a felek közölték, hogy még nyitottak a tárgyalásokra. Az igazi piaci mozgások még előttünk lehetnek.

Tankok, rakéták, kiberfegyverek előnyben, tanárok, ápolók, szociális munkások hátrányban. Ha visszatérünk a dzsungel törvényeihez, annak a katonai kiadások újbóli növekedése lesz az első következménye – bármilyen más állami terület kárára. A vadon szabályai gyorsan ellehetetlenítik majd a nemzetközi együttműködéseket, a klímaváltozás elleni közös küzdelmet és az olyan „bomlasztó technológiák” szabályozását, mint a mesterséges intelligencia, vagy a géntechnológia.

Seregszemle a moszkvai Győzelem Napján (2014) Forrás: Shutterstock

Ha feltesszük, hogy az emberiség sohasem hagyta el a dzsungelt és nem is fogja, a történelmi súlyú változás lehetetlen, akkor egy vezetőnek döntenie kell: vadász vagy áldozat lesz? Nem kérdés, hogy az előbbit választja, ezzel még egy névvel bővül a történelemórai „A hódítók” lista, amit a jövőbeli iskolásoknak be kell magolnia.

Azért játsszunk el a gondolattal, hogy lehetséges a civilizációs változás-fejlődés, a dzsungel törvénye is csak választás kérdése. Ha ez az igazság, ez a vezető még a szegény ember Timur Lenkjénél (a mongolok-türkök középkori Nagy Sándora – a szerk.) is rosszabb helyet érdemel a történelemi emlékezetben.

Ő az, aki megpróbálja lerombolni az emberi civilizáció legnagyobb vívmányát, a békét

– ténylegesen visszalökve minket a vadon szabályainak kegyetlen világába.

A teljes publicisztika, illetve Harari konklúziója az ukrán-orosz válságról angol nyelven, az Economist oldalán olvasható.