Oroszország nem akar ukrán területeket elfoglalni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az orosz erők nem támadják meg Ukrajnát – mondta a Holdblognak adott interjújában Rácz András, a Stratégiai Védelmi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, történész, egyetemi oktató, Oroszország szakértő. A helyzet gyorsan változik, de egyelőre úgy tűnik, nagyobb az esélye egy preventív háborúnak, mint a konfliktusok békés rendezésének.
Ön szerint van valóságalapja annak az orosz állításnak, amely szerint 1990-ben, James Baker akkori amerikai külügyminiszter megígérte Michail Gorbacsovnak, az utolsó szovjet elnöknek, ha a két Németország egyesül, és Kelet-Németország beléphet a NATO-ba, a katonai szervezet felhagy a további, keleti irányú katonai bővítéssel?
Az, hogy volt-e ilyen ígéret (ahogy az oroszok állítják) vagy sem, (ami azt Egyesült Államok álláspontja) az a hidegháború időszakának egyik legnagyobb rejtélye! Biztos választ erre szerintem sose fogunk kapni. Azt azonban biztosan el lehet mondani, ha volt ilyen ígéret, abban az esetben az akkori szovjet/orosz diplomácia kulcsfontosságú hibát követett el azzal, hogy nem foglaltatta azt írásba. A diplomácia, a nemzetközi kapcsolatok, a nemzetközi szerződések klasszikusan olyan műfaj, ahol amit nem írnak le, az nincs. Ha ilyen kijelentés elhangzott, Moszkvának körömszakadtáig ragaszkodnia kellett volna ahhoz, hogy le is írják. Ilyen dokumentumnak azonban semmilyen nyoma nincs.
A Szovjetunió felbomlása után Oroszország meggyengült, gazdasági és társadalmi értelemben mindenképpen. A kétezres évektől azonban ismét kezdett erőre kapni. Nézzük az utóbbi 20 évet. Miként változott Oroszországnak a posztszovjet térséggel kapcsolatos geopolitikai és stratégiai álláspontja?
A 90-es évek a Szovjetunió széthullásáról szóltak: egy nagy államból lett 15 önálló ország. A 14 kicsi próbált távolodni a nagytól, létrehozva a saját államiságát, saját identitását. Ez a folyamat kisebb nagyobb döccenőkkel, de a mai napig tart, az egyetlen kivételével Belorusz.
A Balti államok nagyon konzekvensen, még a Szovjetunió felbomlása előtti időktől kezdődően határozottan a nyugati orientációt hirdetik. Persze, helyzetük a többi államhoz képest viszonylag egyszerű, hisz a két világháború között már volt államiságuk, így vissza lehetett nyúlni ahhoz. Másutt volt ingadozás, oroszbarát és kevésbé oroszbarát vezetések, de 30 év távlatában az látszik, hogy azok a kapcsolatok, amik összetartották a Szovjetuniót, a 90-es években még nagyon erősen összetartották a posztszovjet térséget is.
A közös múlt, a közös tapasztalat, az elitek szovjet kötődése, a gazdasági kapcsolatok ugyanakkor mára mind-mind halványulnak. Az idő haladtával felnő egy új generáció, aminek a Szovjetunió már csak történelmi múlt, vagy az sem. Megválasztanak olyan politikusokat, akik már nem a Szovjetunióban szocializálódnak, nem Moszkvában tanultak. Nő a távolság Oroszország és a Szovjetunió volt tagállamai között.
Mit jelent ez ma?
Legmesszebb a Balti országok jutottak, EU és NATO tagok. Oroszország így is kezeli őket. A közép-ázsiai országok is távolodnak, aminek részben kulturális, részben vallási okai vannak. Dél-Kaukázusra hasonló folyamatok jellemzőek. Örményországban nagyon erős az orosz függés, de ez geopolitikai, katonai és gazdasági függés, és nem azt jelenti, hogy ismét integrálódni akarnának Oroszországba. Ezek a széttartó trendek mindenhol jelen vannak tehát, kivéve Fehéroroszországot, ahol 2020, az elcsalt választások óta Lukasenko csak úgy tudott hatalmon maradni, hogy nagyon konkrét katonai, gazdasági, információs támogatást kapott Moszkvától. Hosszú távon azonban a belorusz távolodás is folytatódik majd.
Ez megfelel az orosz érdekeknek? Vannak Oroszországnak területfoglalási ambíciói?
Oroszország is rugalmasabban kezeli már a kialakult helyzetet. Az a frusztrált, elkeseredett, erőszakos hozzáállás a közel külföldhöz, ami a 90-es éveket jellemezte – amikor szándék volt, de képesség nem ennek a folyamatnak a megakadályozására – vagy pláne, amikor a Szovjetunió felbomlását próbálták lassítani elsősorban a Gorbacsov körüli erők, már a múlté. Oroszország magatartása mostanra sokkal differenciáltabbá vált, egyes országok esetében lazábbá, másutt keményebbé.
Területfoglalási ambíciója ugyanakkor Oroszországnak már nincs, és például megelégszik azzal a helyzettel, amit Grúziában létrehozott Abháziában és Dél-Oszétiában. Ott vannak az orosz erők és pont. Amikor például Moldovában a Dnyeszter menti köztársaság 1992-ben létrejött, az oroszokban fel sem merült, hogy további területeket próbáljanak megszerezni. Most már inkább gazdasági integrációra törekszik Moszkva például az Eurázsiai Gazdasági Unión keresztül. Oroszország azt akarja megakadályozni, hogy a nyugati eszmék és fegyverek túl közel kerüljenek az ország határaihoz, illetve hogy túlságosan nagy hatást gyakoroljanak az orosz társadalomra és a gazdaságra.
Miről szól Oroszország legújabb nemzetbiztonsági koncepciója? Gondolok itt kifejezetten a kockázat és fenyegetettség fogalmi jelentésére.
Az orosz stratégiai dokumentumok értelmezésében mindig van egy vita, mi szerint ezek dezinformációk, vagy betű hűen tükrözik az orosz álláspontot. Úgy vélem, hogy ezek elég jól tükrözik az orosz álláspontot, a gondolkodást az ország biztonságáról. Amiben elég jók ezek a dokumentumok (nagyon szeretek ilyeneket olvasni), az az, hogy fogalmilag nagyon tiszták. Azzal kezdődnek, hogy tisztázzák a fogalmakat. Mit jelent a fegyveres konfliktus, mit jelent a háború, mit jelent a veszély, a kockázat, a fenyegetettség. Majd pedig ezeket a szavakat konkrét értelemben használják. A fenyegetettség jelentése az akut veszély, míg a kockázat egy hosszú távú potenciális fenyegetettséget jelent.
Hol szerepel ezekben a dokumentumokban a NATO?
A NATO a kockázatok között szerepel álltalában, nem akkut fenyegetésként. Nyilván nem boldogok attól, hogy a NATO terjeszkedik (végül is a NATO az emberi történelem legerősebb katonai szövetsége), de nem tekintenek erre a folyamatra úgy, amely az ország biztonságára bármelyik pillanatban kirobbanni képes veszélyt jelentő fenyegetettség. Ha Oroszország valóban attól tartana, hogy a NATO valós fenyegetettséget jelent, akkor egészen más erőket mozgósítana, és ami ennél is fontosabb, egész más elhelyezkedéssel. Nem az ukrán határon sorakozna fel, hanem egy NATO tagállam határánál.
Még egy fontos elemet ki kell ugyanakkor itt emelni arról, ahogy Oroszország a NATO-t szemléli. A hidegháború örökségeként, ha Oroszország valamit valóban jól ért és ismer az a NATO. Elképesztő forrásokat fordítanak arra, hogy a NATO és az Egyesül Államok működését értsék, és megtalálják a lehetséges gyenge pontokat.
Tételezzük fel, hogy a NATO ismeri Oroszország logikáját. Oroszország pedig ismeri a NATO-ét! Miként értékeli ennek tükrében a 2008-as bukaresti nyilatkozatot, amely Ukrajna és Grúzia NATO-ba történő felvételéről szólt?
Amikor ez az ígéret elhangzott 2008 tavaszán a bukaresti NATO csúcson, akkor Ukrajna esetében nem volt olyan kizáró tényező, ami lehetetlenné tette volna az ország NATO tagságát. Ez az ígéret egyébként nem ment át könnyen Bukarestben, mert az európai NATO tagok erősen ellenálltak. Az amerikai kormányzat ragaszkodott ahhoz, hogy ez a pont a NATO csúcs záró nyilatkozatába bekerüljön. Fontos ugyanakkor, hogy ehhez az ígérethez határidő nem tartozik.
Olyan sincs viszont, hogy egy olyan kaliberű nemzetközi szervezet, mint a NATO egy ilyen ígéretet visszavonna, ráadásul külső hatásra. Ha ezt tennék, az azt jelentené, hogy Oroszország külső katonai nyomással rá tudja erőltetni az akaratát a NATO-ra. Nincs az a szervezet, ami ebbe belemenne. Ezt persze Oroszország is pontosan tudja. A NATO tehát ebben a történetben pontosan úgy viselkedik, ahogy viselkednie kell. Az pedig, hogy Ukrajna mit akar a NATO-tól kizárólag a két érintett entitásra tartozik: Ukrajnára és a NATO-ra.
Ez a helyzet 2014 óta áll fenn. Mindenki pontosan tudja, hogy Ukrajna nem lesz a NATO tagja, mert a szövetség nem vesz fel katonai konfliktussal küzdő államot soraiba, és Ukrajnában ebből van most kettő is: a Krím és Kelet-Ukrajna. Ez egy nem kellemes, de tulajdonképpen stabil helyzet volt eddig.
Pandora szelencéjének kinyitásával érne fel viszont, ha Oroszország engedné, hogy a NATO a határaihoz érjen. Az persze ma már szinte mindegy, hogy a NATO rakéták 500 vagy 2500 kilométerre vannak Moszkvától. Az azonban, ha megnyílna az 1500 kilométer hosszú közös határszakasz, közel a dél-oroszországi gazdasági régióhoz, ahol ott a Fekete- és a Földközi-tenger kérdése, már más kérdés. Putyinnak, mint reálpolitikát folytató elnöknek az lehet a célja, hogy befagyott konfliktussá alakuljon a helyzet, úgy mint Grúziában prédául?
Az első és legfontosabb, amit figyelembe kell venni a probléma tisztázásához, hogy Oroszországnak nagyjából 55 ezer kilométer hosszú határa van. Ebből 1500 kilométer NATO határ nevetségesen kevés. Ők pontosan tudják, hogy a NATO nem fenyegeti Oroszországot. Az Oroszország közelében állomásozó NATO erők száma elhanyagolgató. Még a kétoldalú amerikai erők (például az ötezer fős lengyelországi és kétezer fős romániai állomány) figyelembevételével sem jelent ez a NATO haderő semmilyen támadási veszélyt. A NATO azért állomásoztat csapatokat ezen országokban a szövetség keleti határai mentén, hogy ha Oroszország valamilyen okkal megtámadná ezeket az országokat – ami furcsa, és irracionális lenne -, ne történhessen meg az nagyszámú NATO katonai áldozat nélkül. Ezeket a picike, keletre telepített NATO erőket botlódrót erőknek is hívják. Arra szolgálnak, hogy adott esetben kollektív védelmet aktiváljanak a NATO-n belül Oroszországgal szemben. Párezer katonával a NATO semmiféle veszélyt nem jelent Oroszországra. Itt az orosz retorika megtévesztő.
Az ukrán helyzettel kapcsolatban nagy kérdés, hogy a kelet-ukrajnai viszályt lehet-e befagyott konfliktusnak tekinteni. Ez ugyanis egy alacsony intenzitású, aktív katonai konfliktus. Minden nap vannak tűzszünet sértések és átlövések. Vannak sebesültek. Néhány naponta halottak. Abban nem vagyok biztos, hogy ez kimeríti-e a befagyott konfliktus fogalmát. A Krím-félsziget az igen, az ilyennek értékelhető!
Egy preventív háborút el tud képzelni a közeljövőben?
A Krím elfoglalása mögött színtiszta katonai logika állt. Minden más – külpolitikai, gazdasági és logisztikai – szempont csak másodlagos volt. Úgy kezelték, hogy majd megoldjuk valahogy! Az egyik cél az volt, hogy az orosz katonai flotta maradhasson a félszigeten Szevasztopolban. A másik az, hogy Ukrajna ne csatlakozhasson a NATO-hoz. Ukrajna azonban így nem csak a NATO-hoz nem tud csatlakozni, fejlődni sem képes, hiszen a konfliktus hatalmas erőforrásokat emészt fel. Ez a fajta preventív megközelítés végig jelen volt orosz részről.
Az, hogy a mostani konfliktusból lesz-e háború, az a következő néhány hétben dől majd el véleményem szerint. Attól tartok, hogy a válasz inkább igen, mint nem. Nem vagyok túl optimista, de ne legyen igazam!
Egy utolsó kérdés: van információja az orosz csapatmozgásokról? Milyen típusú harcászati alakulatok vonultak fel az ukrán határ mentén? Gyors reagálású, támadó egységek, vagy erősebb védelmi képességekkel rendelkező alakultok?
Egyértelműen támadó képességű alakulatok összevonása látható. Ahhoz nincsenek elegen, ami alapján arra lehetne következtetni, hogy nagy területeket akarnak elfoglalni. Ukrajna egy hatalmas ország, majdnem 40 milliós lakossággal. A határok közelében állomásozó orosz harci alakulatok mögött nincsenek olyan erők, amik tartósabb megszállásra lennének alkalmasak. Ilyenek lehetnének a nemzeti gárda egységei, de ezek nem, illetve csak kis számban vannak jelen a térségben.
Attól azonban, hogy valaki nem akar területet foglalni, még támadhat. Ezzel a célja az lehet, hogy vereséget mérjen az ellenségre, és az viselje ennek politikai következményét: belebukjon. Most ez látszik a legvalószínűbb forgatókönyvnek, de a helyzet gyorsan változhat.