Rendkívüli szárazság sújtja az indiai szubkontinens mezőgazdaságát. Talán éppen emiatt fog elpattani a húr India és Pakisztán között? Nem elég az orosz-ukrán gabonaexport megcsappanása, mellette éppen most került veszélybe a fejlődő világ “B terv” élelmiszerforrása is.
Ismét sok napsütésre számíthatunk egész héten. Vastag felhőzet sehol sem várható. Az ország déli régióiban lesz hővüsebb; 40-43 fok lehet a legmagasabb hőmérséklet. Az északnyugati és középső régiókban valamivel melegebbet, 44-48 fokot mérhetünk majd. Árnyékban.
Az idézett meteorológiai jelentés valóságos. Nem fikció, nem disztópia. Március közepe óta ilyen az időjárás nem is egy, hanem két országban, Indiában és Pakisztánban.
Az egymással szomszédos, csaknem másfél milliárd ember lakta, gigantikus területekkel bíró dél-ázsiai országok nemcsak elképesztő méretű „emberanyaggal”, hanem gazdasági, pénzügyi, India esetében ráadásul technológiai erővel is rendelkeznek.
Ám amiről errefelé, Európa közepén kevesen tudnak: Pakisztán és India az úgynevezett harmadik világ igazi éléskamrái. Ugyanis e két nemzet együttesen évente több tíz milliárd dollár értékben exportál gabonát Afganisztánon, Iránon át a legtöbb afrikai országba.
India északnyugati szövetségi államai és a velük délről, délkeletről szomszédos területek a rabinövények vidékei. (Azok a növények, amelyeket a monszun időszak végén, a dél-ázsiai „tél” idején vetnek és majd most, az európai értelmezés szerinti nyár elején aratnak le. Rabinövény például a búza, az árpa, bizonyos olajos magvas növények.)
Oroszország pária lett, India mégsem engedi el a kezét
A világ egyik legnagyobb fejlődési potenciállal bíró országa két tűz között találta magát az ukrajnai háborúval. Legalább annyira veszélyes, mint kifizetődő játék lehet a hintapolitika.
Veszélyben a harmadik világ
Errefel mit tesz Isten? A tartós és példátlan hőség – a maga közel 50 fokával – nem másutt sújtott le totális erővel, mint éppen a legértékesebb termőföldek régióiban. Pakisztánban éppúgy, mint Indiában.
Olvasom a globális felmelegedés hatásait naprakészen feldolgozó, dokumentáló amerikai kutató, Robinson Meyer blogjában, hogy mindkét szóban forgó „éléskamrában” néhány hét leforgása alatt semmivé vált 15 százaléknyi termésvolumen.
Gondoljunk bele! Szomália és Etiópia, a világ talán legszegényebb országai, Jemen, Afganisztán, részben Egyitpom, több észak-afrikai arab ország, valamint Szíria békeidőben az orosz és ukrán gabonaimporttal tudják élelmezni a lakosságukat. (A kiszolgáltatottságukról éppen a háború kitörése előtt készítettem interjút.)
Nem elég, hogy a szállítmányozási láncok összeomlásával ők lettek a kelet-európai konfliktus legnagyobb közvetett elszenvedői, az import terén “B terv” Indiában és Pakisztánban szárazság pusztít. Elképesztő egybeesés.
Már láttunk ilyet
Érdemes emlékezni rá, hogy mind az indiai szubkontinensen, de mindenekelőtt a Közel- és Közép-Keleten a jelenlegit megelőző legutóbbi óriási szárazság és hőség nem máskor okozott gabonaár-robbanást és éhínséget, mint 2008 és 2012 között.
Igen. Akkor, amikor világunkat minden idők talán legnagyobb pénzügyi krízise és annak ezernyi utóhatása sújtotta.
Alighogy túljutottunk – legalábbis mi európaiak és amerikaiak – a globális pénzügyi rendszer páratlan válságának mélypontján, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten beköszöntött az „arab tavasz”. Az, amit végül leginkább vérbe fojtottak az érintett arab országok irányítói. Néhol történt ugyan vezetőcsere, de a lényeg mégis fennmaradt: a diktatúra.
Az érintett országok között egy akadt, ahol a megfizethető élelmet követelő tömegekkel szembeni kormányzati kegyetlenségek végül polgárháborúba torkolltak. Ezt az országot Szíriának hívják. Ma már a történelem furcsa fintorának tűnik, hogy a szír vezér, Bassár el-Aszad a hatalmának helyreállítását, (egyáltalán azt, hogy életben maradt) Putyinnak és a Szíriába bevonult orosz csapatoknak köszönheti.
És íme: itt vagyunk egy másik hatalmas, ugyancsak világméretűvé szélesedő politikai-gazdasági válsághelyzetben. A hőség már megint a fejlődő világ számára egyik legkritikusabb régióban sújt le. Hatalmas erővel.
Robert Meyer azért pozitív kicsengésűnek tetsző tényeket is felsorolt legutóbbi blogbejegyzésében. Látni kell ugyanis, hogy Ukrajna és Oroszország (a háború dacára) nagy energiákat fordítanak arra, hogy előkészítsék a minél zökkenőmentesebb nyári aratást. A szállítmányozás viszont egy egészen más kihívás jelent: az idei orosz és ukrán gabonaszállítmányok célba juttatása roppant körülményes és méregdrága lesz, hiszen a hajók biztosítási költségei a békeévek árainak többszörösét teszik ki. (Monika Tothova, az ENSZ FAO közgazdásza is beszélt nekünk erről.)
Ugyanakkor, Meyer szerint, a rosszban mégis van valami jó:
a korábbi, kimondottan nagy termésátlagú éveknek köszönhetően tele vannak az indiai gabonasilók.
India vs. Pakisztán
Mindent egybevetve az indiai szubkontinens kapcsán, talán mondhatnánk azt, hogy a forróság ellenére “nem eszik annyira forrón a kását”, viszont jómagam, olvasmányaim és történeti ismereteim, főként a kritikus helyszíneken (Indiában, Jordániában, Libanonban és Szíriában) nyert helyszíni tapasztalataim alapján mégis a lehető legszigorúbb óvatosságra intenék…
Indiában „tort ül” a hindu nacionalizmus és a muszlim-ellenesség, miközben a szomszédos, túlnyomórészt muszlimok lakta Pakisztánban elszaporodóban vannak a kisszámú keresztény és más, nem-muszlim csoportok elleni véres leszámolások (tulajdonképpen pogromok).
Mindkét országban egyre elégedetlenebb a sok százmilliós szegény réteg: nincs elég ivóvíz, vagy ami van, az szennyezett, a kórházak és közintézmények nem funkcionálnak normálisan. Mellette szinte képtelenség a gyerekeket iskolába vinni.
Nagy károk érik Pakisztán és India társadalmi és gazdasági fejlődési lehetőségeit. A szmogos, bűzös megavárosok agyonzsúfolt, európai számára kibírhatatlan szegénynegyedeinek lakói vért izzadnak, szenvednek, fuldokolnak. A nyomorhoz, tisztátlansághoz szokott emberi szervezet életképességének pedig megvannak a maga határai…
Ezeket a határokat feszegeti mindaz, ami három hónapja történik az indiai szubkontinensen.
Közben azzal is számolni kell, hogy a hőség okozta kiszámíthatatlanság próbára teszi a két ország közötti vitatott politikai-földrajzi határokat is. Az újra a muszlim fundamentalizmusra nyitott Pakisztán és a hindu nacionalizmust ismét központi vezérelvként kezelő India hét évtizede néz farkasszemet egymással. Milliós hadsereg várakoznak a határ egyik és másik oldalán.
Netán éppen a termőföldek birtoklása miatt fog elpattanni a húr. Ahogy ez – e sorok szerzője pontosan emlékszik rá – a hetvenes évek elején történt. Aki nem emlékszik, nem emlékezhet: akkor Indiát a szovjetek-oroszok, Pakisztánt az amerikaiak-nyugatiak támogatták.
És még valami: India is, Pakisztán is azóta nukleáris katonai nagyhatalom lett.
Élelmiszerválság: ez a krízis egészen más, mint a korábbiak
Február végén, már az egyébként is rekordmagas élelmiszerárak mellett robbant ki háború két vezető agrárhatalom, Oroszország és Ukrajna között. Mennyire súlyos a globális élelmezési válság? Van alternatívája az exportőröknek és a legfontosabb termékeiknek? Mi a tanulsága a krízisnek az igencsak nemzetközivé vált fogyasztási szokásaink szempontjából? Monika Tothovát, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) közgazdászát kérdeztük.