A pénz szegényt és gazdagot sem boldogít

A pénzre hajt a világ és a pénz hajtja a világot. Ezt mindenki tudja, tapasztalja, érzékeli. Azok is, akik mindezt cáfolják. Hiszen hogy végezhetnék el és adhatnák közre a pénz mindenhatóságát tagadó elemzéseiket, kutatásaikat, ha mindezért nem fizetnek nekik?

Vagy ha még sincs mögöttük őket finanszírozó valamilyen tudományos műhely vagy szponzor – egyébként mindig van – akkor a kutató-kutatógárda maga kell, hogy pénzvagyonnal bírjon.

Szóval: pénztelenül harcolni a pénz ellenében is képtelenség.

Roppant jelentős nyitott kérdés azonban, hogy az Ember (aki kitalálta a pénzt, akié a pénz, aki kezeli azt, aki élethossziglan dolgozik, küszködik érte, vagy – csak úgy – szerencsejátékon elnyeri) nos, az Ember vajon milyen „intim”, speciális, érzelmeket, gonoszságot, jóságot kiváltani képes, jellemét is leképező kapcsolatot tud ápolni a „vágy titokzatos tárgyával”, a pénzzel? 

Az Axios nevű amerikai politikai-pénzügyi-társadalmi aktuális kérdéseket feszegető hír- és elemzőportál nemrég közreadott egy kutatást, miszerint az embernek a „pénzből sosem elég”.

Elégedetlenek, boldogtalanok jövedelmükkel azok, akiknek az évi bevétele (magyar pénzben kifejezve), az USA-ban roppant alacsony összegnek számító, 8-9 millió forint. Az ebbe a kategóriába tartozók – mint vallják – akkor lennének boldogabbak, ha kétszer, két és félszer többet keresnének.

Ámde: szintén „boldogtalanok” bevételeik nagyságával azok is, akik tízszer, tizenötször többet keresnek, mint évi nyolcmillió. Nem elégedettek a havi nyolc-tíz-tizenötmillió forinttal! E kategória „átlagos bérkövetelése”: plusz negyven százalék. Tehát, az lenne jó nekik, ha 12-20-25 milliót vinnének haza minden hónapban!

Világszerte készülnek ugyanilyen felmérések. A kívánt, vágyott pénzösszegek nagyága nyilvánvalóan hatalmas különbségeket mutat gazdag, fejlett és szegény országok lakói körében. A lényeg azonban mindenütt ugyanaz:

az emberek óriási többsége – éljenek bárhol – mind és mindig nagyobb és nagyobb jövedelmet akar ahhoz, hogy boldognak érezze magát.

Egyébként a szegény néprétegek globális boldogtalansága – a pénzhiány okán – abszolút megalapozott és logikus. Érthető, hogy legalább dupla pénzt akarnak ahhoz képest, mint amennyihez hozzájuthatnak.  Esetükben ugyanis a személyes és családi túlélésről szól a történet. Az azonban nem nevezhető logikusnak – sokak számára egyenesen felháborító –, hogy nem tudják felszabadultan – legfeljebb csak görcsösen, aggodalommal telítve – élvezni az életüket olyanok, akik havonta 10-15 millió forintot keresnek. Általában – olvasható a kimutatásban – még többre vágynak…, nem hagyja őket békén a vágy, hogy többük legyen, mint a konkurensé, vagy éppen a barátoké. Jellegzetes, ugyancsak ellentmondásos hozzáállásuk ugyanakkor, hogy   bosszankodva, néha megvetéssel szólnak (éppen ők, akiknek sose elég) X-ről vagy Y-ról, hogy „mi a fenének nekik az a sok milliárd forint (dollár stb.), sose fogják tudni elkölteni” …

A fenti sorok arra utalnak, hogy akár le is szögezhetjük: azoknak van, volt és lesz igazuk, akik évszázadok óta állítják, hogy a pénz nem boldogít.

Csakhogy Angus Deaton és Daniel Kahneman Nobel-díjas amerikai tudósok előbb 2010-ben, majd tíz évvel később, mostanában pedig a World Happiness Report (globális boldogság index) vezető szerkesztője, az Oxfordban és Londonban kutató belga egyetemi tanár Jan-Emmanuel De Neve és csapata globális reprezentatív felmérései viszont nem a pénz boldogító hatását lebecsülőket igazolják. Ellenkezőleg: az a mondanivalójuk, hogy a pénz és a boldogság egyenes összefüggésben van egymással. A nevezett sztár tudósok feketén-fehéren kimutatják, hogy a pénz magabiztosságot ad annak, akinek van és elesettség érzetet kelt azokban, akiknek nincs. Frusztráltság, ezért aztán alacsony teljesítmény, búskomorság és alacsonyabb várható élettartam – pontosan a pénz hiánya miatt. Másoknál viszont a magasabb teljesítményre való készség hozzásegít a biztos anyagi háttérhez…

Viszont: a Nobel-díjas két tudós 13 évvel ezelőtt publikált tanulmányából az a következtetés is levonható ám, hogy a boldogság érzet és a pénzvagyonunk növekedése közötti egyenes korreláció megszűnik egy bizonyos határösszeg elérésével.

Mondandójuk a következő is: „nem igaz, hogy a pénzből sose elég nekünk embereknek”. Világszerte – szól a megfigyelésük – nagyjából biztonságot éreznek e téren mindazok, akiknek vagyona eléri – körülbelül –, az 1,2 millió dollárt. Eme határösszeg fölött – nagy általánosságban – már egészen másról; emberi esendőségről, pszichéről, neveltetésről, főként a szorgalomról, az ambíciókról, az építeni akarásról szól a „játék”. Olyan jelenségekről tehát, melyek nem konkrétan a pénz birtoklásáról szólnak.

A boldogság-kutatóként híres Jan-Emmanuel de Neve igazolni véli egyrészt, hogy kétségbe sem vonható, hogy az az ember, akinek biztos vagyona van, aki – ha nem túlzós, nagyzoló, aki „normális” – bármit megvehet, amire szüksége van, megengedheti, hogy gyerekei a kiválasztott iskolába, egyetemre járjanak, nos az ilyen jómódú polgár – éljen a világ bármely szegletében – elégedett, mondhatni: boldog. 

Másrészt: Dr. De Neve kutatásai rávilágítanak arra is, hogy a pénztulajdonlás, pénzkeresés komplexum a lehető legszorosabban függ össze az ember mentális állapotával. Bizonyíthatónak látszik – legalábbis én ezt olvasom ki – hogy fordított összefüggés is létezik boldogság és pénz között:

Az eleve, a „születetten” ambiciózus, illetőleg jó kedélyű, optimista beállítottságú gyerekekből, tinédzserekből – a család anyagi háttere által nem meghatározottan – sokkal nagyobb eséllyel válnak jómódú emberek, mint a kiegyensúlyozatlanokból, a kishitűekből, a pesszimistákból. Az előbbieknek messze nagyobb az esélyük, hogy jó egyetemekre és munkahelyekre kerüljenek be, hogy komoly, nagy pénzeket jelentő karrierre tegyenek szert. Vagyis, hogy sok pénzük legyen. Az utóbbiaknál mindennek az ellenkezője az igaz – legalábbis átlagosan, általánosságban, de mindenütt.

Szóval, nem lebecsülendő, hogy a jómódú, illetve nagyon-nagyon jómódú emberek körében igencsak szép számmal szerepelnek az érdemük alapján meggazdagodottak. Olyan gazdagokról, olyan karakterekről van szó, mint Warren Buffett, Soros, Bill Gates, Elon Musk és sok millió, tíz millió, esetleg százmillió – általunk sosem hallott nevű – külföldi és belföldi sok pénzzel bíró emberről, aki számára – de facto – nem a pénz az, ami boldogít. Hanem az, amit a pénzzel csinálni tud, amit azzal elérni képes: a produkció, a teljesítmény, a többi embernek is hasznot hajtó célok elérése. (köztük persze vannak olyanok is, akik a pénzüket gonosz célokra akarják felhasználni, aztán mindenféle kliensek… hát: „nincs ingyenebéd” …) Most azokról van szó, akiknek valójában nem a pénz az, ami sosem elég, hanem a munkából és az újabb és újabb építő célok eléréséből nincs sose elegük. Ilyen gazdagabbakból egyre több van.

A technológiai és a tudományos szektorok gazdagjainak nem jelentéktelen része számára – láthatóan – tök mindegy, hogy mennyi a magánvagyona. Ők azok, akiknek meghatározó ambíciójuk, hogy magasabb célok szolgálatába állítsák a pénzüket. Vannak köztük növekvő számban olyanok is, akik egyenesen követelik, hogy a hazájuk egyre nagyobb mértékben adóztassa meg őket, mert igazságtalannak tartják a köztük és az átlagember közötti fantasztikus, hihetetlen jövedelmi szakadékot. Némelyek köztük ugyanúgy élnek, mint midőn vagyonuk a jelenleginek az ezredrésze volt csupán.

Hazánkban is növekszik a száma a gazdagoknak, legalábbis felettébb jómódúaknak. És köztük nagyon sokukat nem a pénz boldogítja, hanem az, hogy a pénzükhöz igazi érdemek alapján jutottak és mindig nagyobb és nagyobb valós érdemekre törnek. Ők, alighanem, megérdemlik a sok pénzt, pláne, ha azt életük delén egyre inkább a közjónak szentelik.  (És akik nem? Nos, őket most hagyjuk)

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.