Pénznyomtatás: Mikor térhet vissza a normalitás?

Mennyi köze van a jegybanki pénznyomtatásnak az elszálló árakhoz? És ha sok, úgy mikor várhatjuk, hogy visszatérünk a jegybanki inflációs célok közelébe?

„Az infláció mindig és mindenhol monetáris jelenség” – Milton Friedman

… vagy majdhogynem. Némi segítség azért kellhet a monetáris politikának a modern rendszerekben. Friedman munkássága során többször vizsgálta a mennyiségi pénzelmélet területét. Az elmélet legalapvetőbb feltevése szerint, ha kétszer annyi pénzt használ a piac egységnyi termékekre licitálva, úgy egész egyszerűen az árszint megy csak fel, nem tesz minket a pénznyomtatás gazdagabbá.

Generál a pénznyomtatás inflációt?

Ugyanakkor a jegybankok legtöbbször „csak” a monetáris bázist tudják bővíteni vagy épp szűkíteni, ami kisebb mértékben a készpénz mennyiségét, legjelentősebb részben pedig a bankok jegybanknál elhelyezett betéteit takarja. Habár a monetáris bázis a bankrendszeren belül elengedhetetlen a bankközi utalások, fizetések elvégzéséhez, a gazdaság szempontjából ez nem az elkölthető összeget, csupán a (nettó) költések kiegyenlítését segítő pénzállományt jelenti.

Az adott ország jegybankja továbbá nem tudja önmaga a reálgazdaságba kihelyezni a teremtett pénzállományt, ehhez vagy jegybanki finanszírozásból származó állami költekezésre van szükség, vagy a bankrendszernek kell kihiteleznie a magasabb elérhető likviditást.

A valóban elkölthető összegek mérésére, melyből a gazdasági szereplők árukat és szolgáltatásokat vásárolhatnak, az M1 mutatóval szolgál. A mérőszám magába foglalja a forgalomban lévő készpénz állományt, a folyószámlabetéteket, illetve a könnyen pénzzé tehető pénzpiaci eszközöket és könnyen feltörhető, ezáltal likvid betéti állományokat is.

Elkölthető összegek a fent említett bankrendszeri hitelezéssel vagy állam költekezéssel keletkezhetnek, illetve tűnhetnek el a rendszerből. Egyik oldalról a bankok hitelezéssel számlapénzt teremtenek, míg az adósság visszafizetése során az állomány ezzel összhangban csökken. Másrészről az állam adók formájában képes elvonni likvid forrást a privátszférától, míg állami költekezéssel képes növelni is azt.

Így fedezhetik a hiányt

Amennyiben az államháztartás többet költ, mint amennyi befolyik az államkasszába – magyarán deficites az államháztartás – úgy a hiányt fedezheti

  • i) államadósság kibocsátásával magánbefektetők részére, mely esetben a megtakarítóktól von el likvid eszközt, míg annak elköltése során visszajuttatja azt, vagy
  • ii) indirekt módon jegybanki vagy direkt módon a bankrendszer által teremtett források elköltésével, amennyiben a pénzintézetek jegyzik le közvetve vagy közvetlenül a kibocsátott kötvényeket. Míg az első esetben újfent csak likvidtás transzferről van szó, addig utóbbi pénzteremtésnek minősül.

Az elmúlt évek „pénznyomtatási” hullámai legelőször csupán az eszközárakban csapódtak le az alacsony kamatok értékeltségre gyakorolt hatásán keresztül, a covid időszak kezdetéig a valóban elkölthető likvid pénzmennyiség stabilan növekedett. A 2010-es évek első felében látott lakossági hitelállomány stabilizáció/leépülés, illetve a relatív fiskális fegyelem után sem a privát sem közszféra nem teremtett kimagasló likviditás többletet.

Ez a trend azonban a Covid járvány alatti kormányzati költekezéssel és olcsó hitelfelvétellel megfordult, hirtelen extrán elkölthető dollár ezermilliárdok kezdtek árukra és szolgáltatásokra licitálni.

A pénzmennyiség növekedésére, ahogy arra klasszikus közgazdaságtani modelleket használva számítani is lehetett, az árindexek is érzékenyen reagáltak, ahogy azt világpiaci árakra reagáló energia és élelmiszeráraktól megtisztított maginfláció alakulása is mutatta.

Két év múlva csapódik le

Ugyanakkor a 2022 vége óta eltelt monetáris szigorítás során a Fed főkönyvének zsugorításával a privátszektornak kellett megfinanszírozni a lejáró kormányzati hiteleket, ezáltal csökkentve az elkölthető pénzmennyiséget. A Covid alatti kormányzati költekezés szintén kénytelen volt befagyasztani a költekezés szintjét a tavalyi adósságplafon megemelési vita során kötött két-párti megállapodásnak megfelelően. A folyamatok hatására a likvid pénzmennyiség változása átfordult negatív tartományba.

Szimpla statisztikai modellek alapján a pénzmennyiség változásának üteme nagyjából 2 évvel később csapódik le az inflációs mutatókban – lévén, hogy maga az infláció is visszatekintő metrikaként működik, ez egy közel egy éves transzmissziós periódust jelent az árszintek és a megjelenő pénzmennyiség között. Amennyiben a pénzmennyiség változását vesszük alapul, úgy az idei év utolsó felében térhet csak vissza az amerikai infláció a jegybanki cél közvetlen közelébe.

Friedman elmélete szerint a forgásban lévő pénzmennyiség növelése egyenes arányosságban járul hozzá az árak emelkedéséhez. Ugyanakkor a forgásban lévő „pénz” nemcsak a monetáris politikán múlik, sokkal inkább a költségvetés, bankrendszer, illetve az emberek hitelétvágya járul hozzá annak változásához.

Az így mért likvid pénzösszeg változása ez eddig jól vezette az inflációs rátát, és amennyiben hitelt adunk neki, úgy év végére jöhet el a várva várt inflációs lassulás ideje.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.

Solymos Márton (willy fog) többi anyagát itt böngészheti a HOLDBLOG-on.