Modern korunk egyik legsikeresebb gazdasági-társadalmi berendezkedése a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia kettőse. Számos üdvös és pozitívan értékelhető hatásukat látjuk: a tudás gyarapodó és hozzáférhető volta, társadalmi mobilitás, a nemzet gazdagsága, válságoknak való ellenálló képesség, az elérhető javak összessége, a magas életminőség, tervezhetőség, beleszólási lehetőség a közös ügyekbe, egyéni és vállalkozási szabadság, befektetések sokasága és modernitás.
A mérleg másik serpenyőjében vannak a piacgazdaság ismert hiányosságai: a negatív externáliák, a javak és információk egyenlőtlen eloszlása. Vannak kevésbé ismert hiányosságai is: mintha az emberi munkaerő és természeti javak meglétét természetesnek vennénk, és ha éppen valamelyik fogyóban van, elvesszük vagy átirányítjuk onnan, ahol még van, ezt csupán pénzügyi vagy logisztikai kérdésnek tekintjük. Nem foglalkozunk ennél mélyebben a kérdéssel, nem is teljesen értjük minden mozzanatát és összefüggését, hogyan termelődnek újra, és nem is teszünk sokat sem a megértés, sem az újratermelés érdekében.
A következményeket látjuk, de nem gondolkodunk globális megoldásban, a piacgazdaság alapját adó verseny miatt ezt is egymást konkurenciának tekintve igyekszünk orvosolni. Látjuk a globális munkaerőhiányt, amit a túl gyorsan változó igény vagy az igénytől eltérő kínálat okoz. Ehhez hasonlóan látjuk, hogyan pusztítjuk a természeti erőforrásokat, de még mindig messze nem vagyunk elég kooperatívak sem vállalati, sem nemzetgazdasági szinten. Bízunk a tőkeerőnkben, a diplomáciánkban, a támogatási rendszerünkben, a marketingkommunikációnkban.
Van célunk?
Felmerül a kérdés, hogy a haladási irányból milyen célra következtethetünk vissza. Vajon mi a magasztos cél, amiért ennyi fenntarthatatlan folyamatot viszünk? Adott GDP elérése, vagy egy állandó, kellően nagy növekedés fenntartása? A tudás mélyítése, a technológia hatékonyabbá tétele? A fejlődés, jelentsen ez bármit is? Ezek sokkal inkább eszközök, mint célok. A fogyasztás, talán inkább a másoknál több fogyasztás? Anyagi biztonság, természeti hatásokkal szembeni védettség? Ez lokálisan valamennyire megközelíthető, globálisan pont távolodunk ettől a céltól.
Elméleti oldalról nézve a közgazdaságtan, mint tudomány semleges, célt nem határoz meg. Eszközt ad a kezünkbe, hogy a kívánt célhoz a rendelkezésre álló korlátos erőforrásokat optimálisan használjuk, vagy megmondja, hogy a meglévő erőforrásokkal optimális kihasználtság mellett milyen célt érhetünk el. Globálisan az optimális erőforrás felhasználás nyilvánvalóan és látványosan nem teljesül, céltól függetlenül. Abban bízunk, hogy nem is olyan mély a szakadék, ami felé száguldunk, ezzel párhuzamosan valamilyen technológiai csodában reménykedünk, hogy önfeledten versenyezhessünk tovább. Mintha maga a versengés lenne az a cél, ami miatt megéri ilyen tempóval égetni a természeti erőforrásainkat.
Versenyképesség és fenntarthatóság
A szakadékhoz – amit egyebek között a klímaváltozás, a harmadik világháború, a környezetszennyezés testesíthet meg – közeledve még mindig szinte mindenki azt gondolja, hogy elérhető a fenntarthatóság a versenyképesség feladása nélkül. Ha így lenne, akkor már magától megvalósult volna. Az olyan versenyképesség, amelynek az alapja az alacsonyabb erőforrás igény, mindenkinek előnyös volna. Mégis azt látjuk, hogy a növekedés, a fejlődés alapvető összetevője a tőkekoncentráció, a szabványosítás és a méretgazdaságosság.
Kicsit olyan ez a verseny, mint a sajtgurítás a domboldalon. Az elején még van nyeremény, egy nagy kerek sajt, a versenyzők csak a saját épségüket kockáztatják, és ugyan lesodorják a növényzet meg a termőföld egy részét, de a domb élővilága még helyrehozza magát. Majd híre megy a versenynek, a küzdelemnek, az emberi történeteknek, többen versenyeznek, nézők jönnek, a sajtnál értékesebb lesz a győzelem, ezzel együtt kevesebb marad a domboldalból, cserébe több lesz a szemét verseny után. Majd megjelennek a védőfelszerelések, a pályarendezés, az ipari jellegű szórakoztatás tévével, szállóval, kiegészítő és felvezető programokkal, az ehhez szükséges infrastruktúra kialakításával. A domb elhordásra kerül, hogy egy gondosan tervezett és az esélyeket kiegyenlítő, de kellően meredek emelvény kerüljön a helyére. A győzelem túl értékessé, a versengés, a versenyre készülés, a TV-szereplés, a show túl fontossá válik. Mindenki elégedett, amíg a domb és az élővilága nem kezd el hiányozni a maradék 364 napban. Csak egy nap a verseny, de az év fennmaradó, közel teljes része sem elég arra, hogy visszatérjen az élet.
Hányan férünk el egy szűk utcában?
Szűk utcában haladunk, amiből egyelőre kevesen akarnak kifarolni, de aki esetleg kitérne a fősodorból, azt a többiek letapossák, mivel nincs helyük kitérni. Egyre inkább látjuk, hogy a szűk utcában ekkora sebességgel ennyien nem férünk el, de még nem merült fel érdemben, hogy együttesen rendezzük a lehetetlen helyzetet. A helyszűkét gyorsulással, előre meneküléssel akarjuk megoldani. 100 méteres részsprintekkel próbálunk meg maratoni távot futni, így aki hosszabb távra rendezkedik be, az menthetetlenül lemarad, aki meg nem, az kifullad a céltalan rohanásban. Győztes nincs, a környezetünkkel együtt kerülünk a vesztes oldalra.
Nem látjuk be, hogy versenyképesség vagy fenntarthatóság között választhatunk. Nem akarjuk a fenntarthatóságot választani, mert akkor a versenyképességet választók letaposnak. Minél később teremtjük meg együttesen a lehetőséget, hogy irányt váltsunk és a fenntarthatóságot tűzzük ki célként, annál nehezebb a dolgunk. A lendület, a többség sodró hatása idővel egyre nehezebbé, egyre áldozatosabbá teszi a megállást vagy a kitérést.
Valamit nem látunk
Látjuk a közeledő szakadékot, ennek ellenére többszörösen rövidlátóan elsődlegesen versenynek tekintjük az életünket, a gazdaságunkat. A rendelkezésre álló temérdek kommunikációs csatorna, a tudósok, nemzetközi szervezetek és klímaaktivisták egyre hangosabb figyelmeztetései ellenére sem kezdünk globális egyeztetésbe arról, hogyan ne száguldjunk a szakadékba a nagy versengésben. A fenti lehetséges célok valamelyike, a cél nélküli sodródás vagy az egymás versenybe kényszerítése önmagában és együttesen sem magyarázza meg a rövidlátó és önsorsrontó együttes viselkedésünket.
Lehet, hogy van valamilyen mögöttes vezérlő erő, evolúciós maradvány, ösztön, ami irányítja a gondolatainkat, igényeinket, ami megteremti a pazarló keresletet, amire törvényszerűen megjelenik a még pazarolóbb kínálat? Valami, ami miatt intelligenciánk ellenére nem vagyunk képesek vagy hajlandóak együttműködni? Ha ezt megértjük, akkor tudunk globálisan tervezni és cselekedni, és hagyunk magunknak esélyt arra, hogy közös célt tudjunk kitűzni a fenntarthatóságon felül.
A cikk szerzője Major Imre, közgazdász
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.
(Borítóképünkön egy molinó egy 2020-as brüsszeli tüntetésről. Fotó: Shutterstock)