Jártam én a Földi Paradicsomban. (Ez nem is igaz! … de kicsit mégis.)
„Hibátlan minden!”
Mindig ezt válaszoltam barátoknak, ismerősöknek, akiket furdalt a kíváncsiság, és féltettek:
“Milyen Belarusz? Nem félsz? Hogy mertél oda utazni… egyáltalán…, hogy jutottál oda?! Mondd, követ ott valaki? Lehallgatnak bennünket? Nincs biztosításod, ugye? És ha történik veled valami?”
Tekintettel azokra a hírekre, amiket évek óta hallunk, olvasunk, bizonyosan tudunk „Európa utolsó diktatúrájáról”, egyáltalán nem megalapozatlan kérdések ezek.
Pláne nem azok mostanában, hiszen pont mikor ott voltam, terjedt el a híre, hogy nukleáris fegyvereket telepített Oroszország a Belarusz Köztársaság Litvániához, Lengyelországhoz közel eső területein… meg hogy Nyugat-Belaruszban a hadsereg a hírhedt Wagner- (orosz?) magánhadsereg különítményeivel hadgyakorlatozik. És …
Putyin orosz elnök a lengyeleket megvádolta azzal, hogy „katonai támadásra készülnek Belarusz ellen, amelynek bekövetkeztét Oroszország az ő ellene irányuló agressziónak fog tekinteni”!
Mindezen információk természetes erővel váltanak ki aggodalmat és fokozott érdeklődést bárkiben Belarusz iránt. Mely világszerte inkább rossz, mintsem jó hírnek örvend, gondolván, hogy ez egy zárt ország, zárt társadalom: „Európa utolsó diktatúrája” – ahogy két-három évtizede „becézik”.
(Az érintett Nagy Ember a minap, midőn ezt felvetették nála, azt felelte: „nem hiszem, hogy diktátor vagyok, de ha történetesen mégis, semmiképpen se az utolsó Európában”.)
Tény, ami tény: mobiltelefon-hálózaton, Viberen, Whatsappon, Messengeren társalogtam azokkal, akik kerestek engem otthonról, más országokból, eközben zökkenőmentesen e-mailezgettem az egész világgal…
Hogyan? Belaruszból, a diktatúrából?!
Márpedig tény, ami tény: Minszkben olvastam a neten a világsajtót (cenzúrázatlanul), ott olvastam a helyi rendszert szétszedő cikkeket… Mit mondjak még? Ja igen: a tévében viszont csak helyi és oroszországi csatornákat nézhettem, a Belaruszon belül kiadott internetes site-okat részben tényleg cenzúrázzák, de a szomszédos Litvániából működtetett „disszidens” oldalak mégiscsak szabadon olvashatóak. A belarusz tévé műsorok többsége – figyelemre méltó, ugye? – nem belarusz, hanem orosz nyelven megy, a külföldi filmeket is csak orosz szinkronnal közvetítik.
Az ország vezetője oroszul (!) beszél saját népéhez…!
Viszont: csak belarusz zászlók lobognak a tereken, a középületeken, az Orosz Föderáció (Oroszország) zászlajával nem találkoztam.
A szovjet múlttal viszont annyira, hogy az nem is a múlt, hanem a jelen. Megpróbálom megvilágítani:
„A tér” egyik oldala maga az élő Szovjetunió: Lenin-szobrokkal, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom vezéreinek emlékműveivel, ezen az oldalon minden jellegzetesen, felismerhetően „szovjet”. Minszk központjában emelkedik a világon létező összes szovjet hősi emlékmű egyik „legsudárabb, legizgalmasabb, legjobban sikerült” darabja. Aztán – akárhogy is, de biztos, hogy ha sétálunk egyet, akkor a sztálini érában épült végtelennek tetsző, legalább száz méter szélességű sugárutakra is kijutunk. Melyek mentén sorjáznak a sztálini időkben felhúzott – építészeti remekműnek is beillő – bér- és hivatali paloták.
„A tér” másik oldala viszont „mini Manhattan”, vagy még inkább – tucatnyi óriáskaszinója okán – „mini Las Vegas”. Coca-Cola, KFC, Burger King és más nyugati cégóriásokat hirdető óriásplakátokkal, az út szélén parkoló Lamborghinikkel.
(Szankciók ide vagy oda, Coca-Cola, Mercedes, BMW, Burger King és társai – saját szememmel látom – működnek továbbra is, a McDonald’s kivétel, kivonult ugyan, de éttermei mégis rendületlenül működnek, tartalomban, külsőben ugyanolyanok, mint voltak, csak a cégér változott.)
Egy magyar látogató számára Belaruszban minden olcsónak tűnik. Ám nem ez a „hétköznapiélet-műfajban” a meghökkentő – hisz eleve alacsony árakat képzelünk el erről az országról –, hanem az, hogy ilyen árak mellett, egy ilyen országban – túlzás nélkül – akkora a választék, mint Ausztriában. Minden területen. Noch dazu: az árukat még az osztrákokhoz képest is szebben prezentálják. Mégpedig nyugati, főként (a hivatalosan ellenségesnek bélyegzett) USA-sztenderd alapján épült és működtetett bevásárlóközpontokban. Nem egyszerűen választék, ami a szemünk elé tárul, hanem – különösen élelmiszer téren – változatosabb, jobb minőségű, mint „Nyugaton”. Igyekeztem mindent kipróbálni, megízlelni – és ezt meg is tehettem, hiszen bizony ott – ahogy az USA-ban is – az összes elérhető-beszerezhető élelmet kóstolásra kínálják. Piacon és szupermarketben egyaránt. A kis piaci vendéglők, az önkiszolgáló éttermek, a komoly vendéglátóhelyek, a szórakozóhelyek, a „kocsmák” magánkézben vannak és bennük csak Jót vagy Nagyon Jót lehet kapni.
Ja, és nehogy kimaradjon „felszínes” megfigyeléseim, az engem ért első kultúrsokkok közül az, ami azonnal kiszúrja az ember szemét: hogy nincs szemét.
Sehol egy eldobott cigarettavég… Nincs kutyaürülék, mindenütt mindent alaposan, naponta többször feltakarítanak, és eleve: senki nem dobál el hulladékot. Nincs ilyen az utcán, a parkban, a bevásárlóhelyen, a hivatalban, a pályaudvaron, a metrón, a buszon, a villamoson.
Ilyennek képzeli az ember – ha még nem járt ott – Szingapúrt, esetleg Tokiót (csak azokhoz hasonlítható – ezen a téren – Minszk). Csakhogy a távoli ázsiai világban – Szingapúrban fix, hogy így van – a hatóságok keményen megbüntetik a szemetelőt. Belaruszban viszont nincs ilyen. Nem létezik, hogy ezt az utcai fegyelmet bárki felülről dirigálja Belaruszban.
Úgy látom, hogy mintha a világ legtermészetesebb dolgának tekintené ott a rendezettséget gyerek, felnőtt, lilára festett hajú punk. (Képzeljék, tele van az ország punkkokkal és minden más alternatív kultúrának hódoló fiatallal, megvan minden rétegnek a saját bejáratott negyede, szórakozóhelye, olyan az egész – első ránézésre – mintha egy szabad északnyugat-európai országban járnánk, egyébként pedig mindenki azt csinál, amit akar. És mégsem akar senki „rosszalkodni”: se szemétkedni, se szemetelni.)
Jelzem, hasonlót tapasztaltam három héttel korábban Ukrajnában is. Erről írtam a HOLDBLOG-on.
Most ahhoz hozzáteszem: Ukrajna esetében még inkább lenyűgöző ez a tisztaság-látványosság, mert hogy az az ország mégiscsak katonai ostrom alatt áll, egy agresszió áldozata. Kedvenc városomra, Odesszára pedig – ahol júniusi látogatásomkor „elájultam”, hogy micsoda választékot és rendet látok magam körül – azóta is egyre csak hullanak a rakéták.
Ukrajna és Belarusz: egymástól merőben különböző, sőt ma már egymással ellenséges, szinte háborúban álló két világ… és mégis: a szememben mégis nagyon hasonlóak. Nem a rendszerek, hanem az emberek.
Mindkettő lakói – az a benyomásom – a világon létező népek legszorgosabbjai, legmegbízhatóbbjai közé tartoznak. Érzékeltem-tapasztaltam, hogy az ukránok és a belaruszok túlnyomó többsége számára csak az számít munkának, ami tökéletes… mintha bármihez nyúlnak, mindig mindent „perfekcionistaként” végeznek. A presszókávét éppúgy, mint a takarítást, vagy (például Belaruszban) a traktort.
Egyszerűen „ilyenek.” Ez lehet a titkuk nyitja.
Azért Belaruszban – ellentétben Ukrajnával – a „skizofrénia” szó is sokszor megfordult a fejemben.
Elvégre gyorsabb az internet, mint nálunk, az elterjedtsége, penetrációja szélesebb, mint egy sor nyugati országban. Mégis, Belaruszban három évvel ezelőtt heteken át folyamatosan százezrek hömpölyögtek a sugárutakon, a rendszer, annak abszolút feje ellen tüntettek.
Ma viszont ama helyeken „mennyei béke” honol. És rend.
2020-ban, a választásokat követően, amelyet a tüntetők szerint a „diktátor elcsalt”, végül is Putyin orosz elnöknek és katonáinak, titkosrendőreinek közreműködésével szétverték a tüntetőket, megsemmisítették a spontán alakult igazi ellenzéket. Tették ezt halálos áldozatokat követelő módszerekkel.
Én ott és most azonban mindennek már a nyomaira se leltem.
Senki se beszélt előttem azokról az időkről, az akkor történtekről. Ha politikára tereltem a szót, azonnal – kivétel nélkül mindenki – balra-jobbra pislantott és mindenki hárított.
Egyébként pedig: minden mást „klappolni” láttam: jól öltözött, igényes emberek, tisztaság, rend a végtelenségig, e tekintetben az ország olyan – nem, nem olyan, mint Észak-Korea! –, mintha szabad emberek laknák, akik azt csinálnak, amit akarnak. Bárki kap útlevelet, az emberek tekintélyes számban járnak Dubaiba, Törökországba, Kínába. Ha vízumhoz jutnak, akkor Nyugat-Európába, és – az országukkal éppenséggel felettébb ellenséges viszonyban lévő – balti országokba is ellátogathatnak.
(Más kérdés, hogy az EU-országok csak elvétve engedik be az orosz és a belarusz polgárokat, Kanada és az USA pedig egyáltalán nem…)
Szóval semmiképpen sem egy „Észak-Koreát kell elképzelni „szláv-szovjet kiadásban”. Eleve: Belaruszban kvázi konvertibilis a pénz, szabadon adható-vehető a dollár, az euró, az orosz rubel. Az üzletek tömve áruval, nincs olyan finomsága e Földnek, ami nem kapható, a nyugati cikkek nagy részének orosz, belarusz, török, kínai változatai, másolatai viszik persze a prímet. Többségük jobb, mint az eredeti.
Ami a hab a tortán: nem egy, hanem több, egymás alá kínáló telefonszolgáltató működik. Magánkézben vannak, igaz állam részvényhányaddal. Vagy: nincs taximonopólium, nincs központilag szabályozott ára a kínálatnak. Kereslet-kínálat mozgatja a piacot, szerintem karakteresebben is, mint nálunk.
„Uber-modell” alapján három-négy vállalkozás ténykedik, egyik megbízhatóbb, mint a másik: az ilyen „taxik” percnyi pontossággal érkeznek, fillérre annyit kérnek a sofőrök, mint amennyit a telefonban előre kikalkulálnak, beígérnek. Gradno nyugat-belarusz városban egy, azaz 1 euróért tettem meg ötkilométeres utat. A kocsitulajdonos fickó mesélte, hogy a néhány éve még monopolhelyzetben lévő állami taxi abban a városban „meghalt”. Belebukott a konkurenciaharcba. És az állam ezt hagyta…
Halló! Belaruszban vagyunk, egy olyan országban, ahol az állami szektor továbbra is alapvető szerepet játszik a gazdaságban. De – mint kiderült a számomra – csak bizonyos, úgynevezett kulcsjelentőségű szektorokban. A napi szolgáltatások vérkeringéséből a belarusz állam kivonta magát.
Lukasenka elnök ezt hívja piaci szocializmusnak. Ez a rendszerének a félhivatalos elnevezése.
Ez a – gyakorlatilag azért kézi vezérlésű – piaci szocialista modell olyan, hogy minden területen, amely az emberek mindennapjait megkönnyíti, széles mezőt hagy az ott nem imitált, hanem valós szabadversenynek.
Szóval, „skizofréniában” találja magát az ember Belaruszban.
Az országban, ahova eleve nehéz bejutni.
„Nyugatról” ugyebár repülő ott nem landolhat, mivel az országot ugyanolyan nyugati szankciók sújtják, mint Oroszországot. Ámde, ha valaki mégis a légi utat preferálja, annak előbb Isztambulba kell repülnie. Tudniillik Törökország nem csatlakozott a szankciókhoz, és onnan mindenfelé eleve „szabad a gazda”.
Emlékszem, idén februárban mikor Venezuelába utaztam, akkor is csak a török légitársaság vitt utasokat Európából, a többiek bojkottálják azt az országot. Apropó: Maduro venezuelai diktátor kimondott példaképe nem más, mint Lukasenka belarusz elnök. A „speciális” belarusz-venezuelai barátság okán nemrégiben emlékbélyeget bocsátottak ki Minszkben.
Köztünk szólva: a venezuelai „piaci szocializmus” sose tudna úgy működni, ahogy a belarusz változat… Mert nem egyformák sem a diktátorok, sem a népek. Mindazonáltal most jut eszembe: Venezuelában a földeken csak és kizárólag Belaruszban készült mezőgazdasági gépek dolgoznak. A latinamerikai ország hadseregének tagjait pedig (az irániak, oroszok, kubaiak mellett) belarusz katonák képzik ki…
Zentuccio kollégánk a februárt Venezuelában töltötte, élményeiről többrészes cikksorozatot írt a HOLDBLOG-ra:
Venezuela – Ilyen ország nincs még egy a világon
A rezsim, amit a totális beletörődés tart fent
Az ország, ahol százezerbe kerül a milliós luxusvilla
Ahol túlélésre játszik a rendszer, a nép, jómagam meg pláne
Ha azonban Isztambulból kívánunk „beindulni” akkor négy hónap a várakozási idő, amíg felszabadul egy ülés a fedélzeten.
Ez azonban senkit se tántorítson el Belarusztól. Alternatívaként javasolható ugyanis, hogy Budapestről közvetlenül Kazahsztánba vagy Azerbajdzsánba, esetleg Grúziába, illetőleg az Emirátusokba vagy Pekingbe repüljünk. Ugyanis az említett desztinációk bármelyikéből simán be lehet repülni Belaruszba.
Reménytelennek tehát nem nevezhető a légi utazás. Érdemes azonban belegondolni: van-e igazán értelme annak, hogy azt a 900+ kilométert, amely Budapestet és Minszket elválasztja egymástól, végül is oda-vissza 5-10-13 ezer kilométeres repüléssel tegyük meg, két-három nap leforgása alatt?
Nekem hat órámba tellett, mert furfangos vagyok. Rájöttem, hogy bármilyen borzalmas is manapság a kapcsolat Belarusz és a balti országok között, lennie kell vonat- vagy buszközlekedésnek köztük.
Tehát a következőt csináltam: felfedeztem, hogy Bécsből fapadossal olcsón elérhető a litván főváros. Megtudtam, hogy leállították a vonatokat Belaruszba Vilniusból, viszont – mert nem találtam nyomát, bizonyítékát az interneten – személyesen felhívtam a vilniusi buszpályaudvart és közölték, hogy éjjelente, némelykor nappal is (amíg engedik) visznek buszok embereket Litvániából Belaruszba, onnan meg vissza. Hát ezt csináltam. A vízumot gyorsított eljárással megadta a belarusz követség Budán. Biztosítást azonban senki se kötött velem, mert ezt tiltja a szankciós rezsim. Viszont már a litván-belarusz határon versenyeznek egymással különböző belarusz biztosítók, és bürokráciamentesen, kis pénzért garantálják az orvosi ellátást, ha bajom támad Belaruszban.
Vilnius-Minszk mindössze körülbelül kétszáz kilométer. Mégis ötórányi buszozás. Csaknem háromórás a határon az üresjárat. A litván vámosok, határőrök egyszer, a belaruszok négyszer vizsgálják át a buszt és utasait. Szabályos „utasvizsgálat-hullámok” követik egymást fél-háromnegyed óránként. Hogy miért? Fogalmam sincs.
Mindenesetre büszkén jelenthetem ki, hogy VIP-nek tekintett a belarusz hatóság. Kétszer olyan hosszú időt foglalkoztak szerény személyemmel, mint bárki más utastárssal. Egyikük, a buszon közvetlenül mögöttem ülő asszony – litván területen, de a határ közelében – rám mordult:
– Miért fotózik? Mi olyan érdekes Magának?
– Most vagyok itt életemben először, nekem itt minden érdekes, én kérem, mindig mindenütt lefényképezem az új dolgokat… – reagáltam.
Mire ő:
– Legyen szíves törölje a képeket! – szólított fel a világ leghatározottabb hangján az utastárs, kinek kérése (éreztem azonnal) parancs a számomra. Azonnal töröltem – a szeme láttára – minden olyan képet, mely határ előtt, de még litván területen készült.
Aztán eltelt úgy megint másfél óra. Buszunk letáborozott a „senki földjén”, de már belarusz ellenőrzés alatt voltunk. Egyenként szólítottak bennünket, amikor rám került a sor – csak tőlem – elkérték a telefonomat. Aztán leültettek egy helység előtt a padra. Húsz perces üldögélés, majd beszólítottak. Két fiatalember utazásom céljáról kezdett kérdezősködni.
Ez hosszú-hosszú ideig eltartott, mert a most következő kérdéseket, legalább négyszer feltették, különböző időközönként. Mindig ugyanazokat a kérdéseket (feltételezvén, hogy belekavarodok, ellentmondok önmagamnak, nem tudom: hogy hol fogok lakni; miért voltam három héttel korábban Ukrajnában; kik a belarusz barátaim; kikkel ismerkedtem meg Ukrajnában, mivel foglalkozom úgy általában; miért jó nekem, hogy Belaruszba megyek, mit akarok ott.
Bevallom: élveztem. Kalandnak tekintettem az egészet, olyan volt minden, mint egy film, amit egyszerre, ugyanabban az időben nézek is, meg szerepelek is benne.
Az útlevelemet – ez már jó jelnek bizonyult – húsz perc után visszaadták. A telefonomat azonban nem. Legalábbis addig nem, amíg hirtelen betoppant a (hivatalos belarusz) helységbe a buszsofőr… az, aki mellett ültem végig a határig, aki kérésemre ugyanis átengedte nekem a volán mellett jobboldalra található lehajtható pótülést… Szóval: ő, a sofőr (aki azt mondta nekem útközben, hogy litván, csak hát orosz anyanyelvű litván) – a kihallgató szobában – szabályosan felszólította a belarusz hivatalos személyeket, „adják vissza az úrnak a telefonját”, mire azok – nyomban – engedelmeskedtek. Minden olvasó értelmezze a történetet, ahogy jól esik neki.
Hogy közben, amikor még nem szólítottak be a szobába, akkor mit csináltak a készülékkel… fogalmam sincs.
Azt se tudhatom, hogy megbuherálták-e mobilomat. Azt tanácsolták, hogy vásároljak a minszki pályaudvaron helyi SIM-kártyát.
Engem akkor csak az érdekelt, hogy végre lesz megint internetem, telefonálhatok, és hogy tizenöt helyi rubelért (három rubel egy dollár) négy héten keresztül korlátlanul netezhetek, hozzáférhetek az összes alkalmazáshoz, Belaruszon belül végtelen mennyiségben telefonálhatok.
Mindez, itt fentebb, a történet kezdete. A felszín.
Folytatom hamarosan azzal, mire jöttem rá, mitől ez az árubőség, mitől tudják tartani az árakat elfogadható szinten, minek az a rengeteg kaszinó, mi történt azzal a sok százezernyi tüntetővel, akik az életüket kockáztatták három évvel ezelőtt, mik Lukasenka kártyái, hogy mind odahaza, mind a nemzetközi politikában nemhogy gyengülni, hanem erősödni látszik, mitől növekszik napról napra a feszültség Lengyelországgal és Litvániával… és miért alig látni férfiakat… miért csak nőket.
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Határkerítés építése a belarusz-lett határon, 2022 szeptemberében. Fotó: Shutterstock)