A kisemberek élete nem játék – populista antitézis

Az emberiségnek jó a versenysport. Felemelő, ha győz a csapat, győz a honfitárs. Boldoggá képes tenni – más téren – boldogtalan embereket. Ha győzünk, átöleljük „ellenségeinket”, egymást csókolgatjuk olyanokkal, akik gyűlölnek bennünket. Vagy fordítva.

Jóllehet, „mieink” győzelme „a tieid” „gyásza”.

Nálunk másnap mindenki vidáman, életerővel telítetten indul munkába, jobban és szívesebben dolgozik, mint egyébként. Náluk pedig? Minden – szinte – összeomlik, mindenesetre minden rosszabb, mint egyébként.

Nálunk „kisüt a nap”, náluk „esik, szél fúj, szürkéség” …

A látványsport a lehető legtipikusabb zérus-összegű játék (zero-sum game).

Mellesleg: leképezi az emberiség történetét. Ami nem más, mint „dupla vagy semmi” játékok sorozata. Az egyik győzelme, a másik veszte.

De a sport – ellentétben a történelem fő vonulatával – nem szól életről és halálról. Az Ókorban persze még igen. Aztán a középkori lovagi tornákon is gyilkos játék volt. De mára a sportversenyek célja semmiképpen sem az ellenfél legyilkolása (legfeljebb a lelkéé).

Viszont egész életünket mindmáig áthatja – részben tudatosan, részben tudattalanul – az zéró-összegű gondolkodás (is).  A „ki kit győz le” szemlélet. A lényeg: nekem muszáj nyernem, mert ha nem, akkor mások eltipornak. Túlélési játékok rakodnak egymásra. Emlékszem, hogy anyukám – karjában tartva engem, a pici gyereket – közelharcot vívott más anyukákkal (karjukban szintén gyerekkel) s a tét az volt, hogy ők vagy mi férünk fel – a ma már elképzelhetetlenül tömött és ritkán járó – buszra (villamosra). 

Így éltünk mi.

Nyilván, nem csak mi… Az biztos, hogy szovjet szférához tartozó országok mindennapjait sokkal inkább jellemezte az a fajta napi küszködés, ami – tulajdonképpen – a túlélésről szólt. Nálunk mindenből – szolgáltatásból, alapvető ellátásból – állandóan hiány volt. Ez hozta ki természetszerűleg azt a közgondolkodást, hogy „vagy az én kölyköm marad életben, vagy a szomszédé!”. A világháború befejezése utáni nyugati világban viszont éppen ellenkezőleg mentek a dolgok előre: fogyasztásélénkítés motiváltan fejlődtek nemzetgazdaságaik. Nálunk az önellátás, a bezárkózás, náluk a nemzetközi kereskedelem, a folyamatos nyitás határozta meg a gazdasági és politikai folyamatokat.

Nálunk a szüntelen harc volt a jelszó a közbeszédben, a munkahelyen, a politikában. Harc-orientált indulókat tanultunk, egyenruhákat hordtunk az iskolában. Odaát – a kinevezett harci ellenségnél, melytől vasfüggönnyel választottak le bennünket – mindennek az ellenkezőjét csinálták.

Őket polgárrá, minket katonává neveltek

A Nyugat győzött. De nem HARC-ban. A mi „békeHARCOS” rendszerünk saját abszurditásaiba halt bele. Természetes halált halt. Az ölte meg, hogy természete nem engedhetett teret a nyitottságnak. A totalitárius, tekintélyuralmi szisztémák mindig zéró-összegű játékok, melyekhez dogmatikusan ragaszkodnak, tudniillik:

„el kell tipornom az ellenfelemet, mert ha nem teszem, akkor engem tipor el a másik. A kommunista rendszer így aztán önmagát tiporta el”. 

Az 1989-után hosszú éveken át és egyre inkább – legalábbis globálisan, félreértés ne essék: messze nem minden téren, és igen, rengeteg ellenpéldát, ellenérvet lehet felsorolni, de mégis – nagy vonalakban az úgynevezett „pozitív záróösszegű” játékokról szóltak.

Win-win – (mindenki nyer) szituációk épültek ki, azokat építették ki. Tudatosan-tudattalanul. Mind a kétoldalú kapcsolatokban, mind az az azokat dinamizálni tudó multilaterális kapcsolatokban. A leglényegesebb szemlélet váltás (zero-sum-ból a win-winbe menetelés) a világgazdaságban zajlott le. Azzal párhuzamosan a világpolitikában, majd az élet összes szegletében. A lényeg, hogy többé, legalábbis Európában, nem fordulhattak elő azok a bizonyos utcai harci jelenetek, hogy aki nem fért fel a tömött buszra, az lelkileg, testileg vesztesnek, aki meg felfért az túlélőnek érezhette magát. Az sem, hogy míg mi ehettünk téli szalámit, addig a szomszédék nem: nekünk volt ugyanis protekciónk a csemegebolt vezetőjénél (nyilván lefizettük), a szomszédnak meg nem volt, (vélhetőleg) nem is ismerték azt a pasast…

Nagyon leegyszerűsítve: a hiánygazdálkodás és annak szellemi háttere, a „ki kit győz le” szemlélet, a zérus-összegű gondolkodás korrumpálta a mindennapi életet. A kínálati többletet produkáló piacgazdálkodás ezzel szemben – nem készakarva, nem megtervezetten, hanem természeténél fogva – azt háttérbe szorította. A kilencszázkilencvenes évek nemzetközi, gazdasági, pénzügyi, belpolitikai, társadalmi folyamatait már sokkal inkább határozta meg az, amit globalizációnak nevezünk. Ami a „hajtógondolatát” tekintve nem más, mint a zero-sum ellentéte, tudniillik a positive sum game, a win-win: „a te is jól jársz, ő is jól jár, én is jól járok” szemlélet.

A nagy globális pénzügyi összeomlás mégis bekövetkezett (2007-ben). Mivel soha, semmi sem tökéletes. És olyan valóban nincs, hogy mindenki egyformán jól járhat. Ez márpedig újra és újra „vért szül”.

Végül is – akkor ez még nem volt nyilvánvaló – gigantikus gellert kapott 2007-08-ban az egész globalizációs játék. Vele együtt csaknem minden olyan próbálkozás, aminek célja a problémák win-win alapon történő megoldása.

2015-16 óta – lehet, hogy ez csak engem foglalkoztat? – folyamatosan megyünk vissza a win-win ideából az „úgy szétverjük az ellenfelünket, hogy az fel se tudjon tápászkodni” szellemiség irányába.

– Ennek „részidős” kulminálódása volt a Brexit, aztán a zero-sum game-ek kiemelkedő játékosának, Donald Trumpnak győzelme

– Az oroszok olyan háborút kezdtek Ukrajna ellen, amelynek célja (ez az első napokban nem is volt titok) Ukrajna einstandolása

– Az izraeliek és a palesztinok felelevenítették a totális megsemmisítéses „játékot” (a játék szó természetesen nagyon nem ideillő tekintettel a példátlan véres, kegyetlen borzalmakra): „ha nem ölöm meg őket, akkor ők ölnek meg engem. Nincs itt semmiféle win-win opció: „vagy én, vagy ők”.

Szóval itt tartunk… Némely, hozzánk, szívünkhöz, mindennapi életünkhöz oly közel eső középkelet-európai országok kormányai genezisükből fakadóan képviselik a zero-sum szemlélelet. Sorsukat összekötötték a harccal: saját országukon belül folyamatosan frontvonalakat építenek ki. Általános, nemzeti összefogásos harcot indítottak általában a migránsok ellen, ez átgyűrűzött más európai országokba ama jelszó mentén, hogy „a migráns elrabolja a hazát, elrabolja a haza munkahelyeit, ránk erőlteti nyelvét, kultúráját, meg fog semmisíteni bennünket.” Ezért nekünk kell őket megsemmisíteni.

Eközben „neo-zero–sum” játékosok, döntéshozók szisztematikusan segítik, hogy frontok nyíljanak külső szövetségeseik között. Ezáltal vélik elérni, hogy az EU „megfosztódjék” saját lényegétől, értékrendjétől, ami tulajdonképpen nem más, mint maga a win-win gondolkodás, a sokoldalúságon, nyitottságon alapuló világszemlélet eddigi legnagyobb történelmi vívmánya.

A Harvard Egyetem tudósgárdája az egész komplexumot – legalábbis annak Amerikára vonatkozó leágazásait – alaposan feldolgozta nemrégiben.

Kimutatták, hogy a zero-sum gondolkodók jellemzően azok, akik – legalábbis érzetük szerint – mások miatt viszik kevesebbre az életben, mint „mások”. Semmi se számít valójában az előrejutásban, csak a protekció, az összeköttetés, a származás, az eredendő gazdagság. Aki lenn van, az kénytelen mindig lenn maradni, aki fenn, az pedig örökre fenn lesz.

Forrás: Financial Times (Képernyőfelvétel)

Donald Trump egészen szélesen vett szavazóbázisa nem jelentéktelen részben az így gondolkodókból tevődik össze. Ahogy – mint a tudósok írják – minden populista örök tömegbázisa frusztráltakból kerül ki, ámde: „nem minden szavazójuk frusztrált, de minden frusztrált az ő szavazójuk”.  Ők azok, akiket könnyedén érnek el az olyan – mellesleg de facto felettébb sikeres – vezetők, mint amilyen Donald Trump és a többi – általában gazdag, kiváltságos vagy önmagát éppenséggel protekcióval, mások átverésével kiváltságossá tett – hatalomra került populista. Általában (balról és jobbról egyaránt) ultranacionalizmust hirdetnek, mert csak ezzel lehet radikálisan népszerűsíteni és meghatározóvá tenni azt a gondolkodást, hogy csak „idegenek és azok hazai kiszolgálói” lehetnek az okozói az igazságtalanságoknak.”

Így megy ez most már egyre több országban.

Az éppenséggel a win-win globális szemlélet legfőbb gyümölcsét jelentő technológiai forradalom vívmányán, az interneten, a közösségi hálókon megy – paradox módon – a legerőteljesebben a „harc” a win-win szemlélet ellenében, a „dupla vagy semmi” elv jegyében. Eleve az egész globális viszályhálózat az interneten attól válik – szerintem – életveszélyessé, hogy a résztvevők szavakkal képesek „kiütni”, és lelki mélységekbe taszítani a tőlük eltérő nézeteket képviselőket, akár öngyilkosságba, örök búskomorságba taszítani vitapartnereiket.

A győztesé a közbeszéd

A közbeszéd azé, akié a hatalom. Ez ma már egyre inkább így megy és ez egyre mélyül.

Napjaink „gyilkos” játékai – ahogy én látom őket – tömegpszichózis generálásán alapulnak, felszabadítják belőlünk a „vadállatot”.

A tőkepiacokon is zajlik persze sokféle „életveszélyes” zero-sum game. Csakhogy – például határidős ügyletek és más derivatív műveletek kapcsán – a várható következményeket, köztük a tragikus vagyonvesztéseket, azok bekövetkeztének teljes tudatában vállaljuk fel. Ez egyéni, választott szenvedély kérdése.

A világ legnagyobb, legsikeresebb befektetői egyébként nem igazán mennek bele ilyesmikbe. Mert van józan eszük… Segédeszközként, kiegészítőként, adrenalinfröccsként – persze ha megengedhetik maguknak ezt a szórakozást… akkor miért ne?

De a tőkepiacok és azokon belül zajló „életveszélyes” játékok – alapjukban véve, bár lehet ellenpéldákat is találni – nem fedik le magát az egész életet.

Konklúzió

Amiről e bejegyzésem szól, hogy szeretném felhívni a figyelmet: ha a kisember, az átlagember, sok milliárdnyi ember agyát, értelmét elborítja a zéró-összegű világszemlélet, akkor abból világkatasztrófák származhatnak.

Azonban látni, hogy a versenysportokat azért is politizálják agyon azok, akik ezt – hatalmuk állandósítása céljából – megtehetik és meg is teszik, mert abban ők a látványsportban legesleginkább a „zero-sum” játék mindenhatóságát, abból adódóan magát az egész életet látják. A sporton keresztül ültetik az agyakba, hogy az „élet nem más, mint harc”: vagy mi, vagy ők – ha nem győzünk, akkor letepernek, tán ki is irtanak bennünket. 

Az szeretném mondani, hogy ez a felfogás nem helyes az emberiség fennmaradása tekintetében. Nem hiszem el, hogy az élet csupa harc, amely csak a túlélésről, harcról, vesztesekről és győztesekről szóló „dupla vagy semmi” játék.

Az élet nem játék.

Ez egy véleménycikk, mely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.