Nem a választó lett ostobább – a rendszer változott meg

A demokráciában elvileg minden szavazat ugyanannyit ér. A politikai befolyás azonban soha nem oszlott el egyenlően: akinek több pénze, szervezete vagy médiája van, az könnyebben határozza meg, miről beszéljen a társadalom – és miről ne. Az információ ára közben összeomlott, a tőke szabadon mozog, a régi, kötöttebb közösségi és erkölcsi korlátok pedig meggyengültek. Ebben a megváltozott környezetben a populizmus nem egyszerűen a választók butaságának vagy a politikusok ügyességének eredménye: mélyebb gazdasági és kommunikációs folyamatok tünete.

Demokrácia, populizmus és pénz – 1. rész: Az alapok

Az elmúlt évtizedben sorra jelentek meg populista politikusok: az „elit ellen a kisemberekért” harcoló Trump az Egyesült Államokban, Bolsonaro Brazíliában, és természetesen Orbán Viktort sem hagyhatjuk le erről a listáról. Feltűnt, hogy ez ugyanaz a minta az Atlanti-óceán mindkét partján, és elkezdtem ásni: minek köszönhető a növekvő népszerűségük?

A sejtésem a következő: a demokrácia struktúrájából fakadóan enged teret ezeknek az ideológiáknak amiatt, hogy a fejlett technológiára épülő modern média, és a villámgyors információáramlásban működő szabadpiaci kapitalizmus egymást erősítik, és könnyű velük visszaélni. A kérdés pedig az, hogy a társadalmak tényleg manipulatív (önérdekkövető) vezetők ideológiai maszlagja mögé akarnak-e beállni, vagy képesek vagyunk az inga nyelvét visszalengetni. Őszintén remélem az utóbbit.

Ez a cikk a demokrácia, populizmus és gazdaság kapcsolatával foglalkozó négyrészes sorozat első darabja: tisztázzuk a fogalmakat, felállítjuk a közgazdaságtani keretet, elmondom a saját aggályomat – aztán egy gyors történelmi kitekintéssel megnézzük, hogy ez a jelenség mennyire nem új.

1. Az alapgondolat: nincs érdekmentes erőforrás

A demokratikus berendezkedésekben – ha egyáltalán ki tudott alakulni ilyen – úgy tűnik, hogy azé lesz a hatalom, aki képes kontrollálni az információt: azt, hogy mi az információ és az hogyan jut el a szavazóhoz.

Egyetlen adatpont, ami az egész sorozatot mozgatja: egységnyi információ beszerzésének költsége a történelem során drasztikusan csökkent, mára gyakorlatilag nullára. Az ókori szájhagyománytól a nyomdákon át a mai nyilvánosságig hosszú, rögös és hullámzó út vezetett – és ma feldolgozhatatlan mennyiségű információ áll rendelkezésre két kattintásra tőlünk.

Az alapvetésem az, hogy nincs érdek nélküli erőforrás. Minden hatalom, tőke és médium a saját értékrendje és ideológiája alapján cselekszik. Ez rám is igaz, ezért ezt már az elején fontos kimondanom.

2. Három fogalom, amit tisztázzunk

Demokrácia

Nem eljárásként érdekel minket, hanem szerkezetként. A sorozat végig azt nézi, hogy a demokrácia milyen előfeltevésekre épül, és mi történik, ha azok az előfeltevések csendben eltűnnek alóla.

Populizmus

Itt szűken és pontosan használom. Populizmus alatt azt értem, amikor a politikus:

• a társadalmat két, morálisan szembenálló csoportra osztja: a „tiszta népre” és a „korrupt elitre”;
• azt az alapvetést teszi, hogy kizárólag ő képviseli a népet – tehát az ellenfele nem versenytárs, hanem a nép ellensége.

Ez tehát nem szinonimája annak, hogy „olyan politika, amivel nem értek egyet”. Ez egy szerkezeti definíció, bal- és jobboldalon egyaránt működik.

Információ

Nem tartalomként, hanem jószágként. Van előállítási és terjesztési költsége, és van piaca, amelyen az érdekelt szereplők versenyeznek a figyelmünkért. Ha így nézzük, sok minden, ami politikai rejtélynek tűnik, egyszerű költségszerkezeti kérdéssé válik.

3. A közgazdasági keret: négy aszimmetria

Itt jön az a rész, amit a legkönnyebb félreérteni. Nem a szavazategyenlőség a demokrácia gyengesége, hanem az az aszimmetria, amely az egyenlő szavazatok és az egyenlőtlen erőforrások között feszül. Négy mechanizmusra bontható, és mind a négy közgazdasági nyelven szól.

(1) Racionális tudatlanság – Anthony Downs, 1957

Egyetlen szavazatnak szinte semmi hatása nincs a választás eredményére, a tájékozódás viszont időbe és energiába kerül. Ezért érthető, ha valaki nem akar alaposan utánajárni a politikai kérdéseknek. Nem feltétlenül azért, mert ostoba volna, hanem mert nem éri meg a ráfordítást. Emiatt sokan egyszerűbb kapaszkodókra – például érzelmekre, identitásra vagy csoportok véleményére – támaszkodnak. A manipuláció éppen ezt használja ki.

(2) A kollektív cselekvés aszimmetriája – Mancur Olson, 1965

Az előnyök egy szűk csoportnál összpontosulnak, a költségeket viszont sok ember viseli. Ha egy iparág tíz szereplője évente tízmilliárd forinthoz jut, erősen érdekelt lesz abban, hogy lobbizzon érte. A tízmillió állampolgárnak viszont fejenként csak ezer forintjába kerül mindez, ezért nekik nem éri meg fellépni ellene.

Így a jól szervezett kisebbség gyakran erősebbé válik a szervezetlen többségnél, még akkor is, ha mindenki szavazata ugyanannyit ér. Hosszú távon azonban az ilyen lobbik megmerevíthetik a gazdaság szerkezetét, ami a növekedési áldozathoz is vezethet.

(3) A politikai nyomásgyakorlás akcentusa – Schattschneider, 1960

A pluralista demokrácia elvileg minden társadalmi csoport érdekeit figyelembe veszi. A gyakorlatban azonban ez a „mennyei kórus” inkább felsőosztálybeli hangon énekel: amerikai kutatások szerint a politikai döntéseket leginkább a gazdasági elit és a szervezett üzleti érdekek befolyásolják. A tehetősebb rétegek érdekei ezért aránytalanul nagy súllyal jelennek meg a politikában.

(4) A kilépés és a hang aszimmetriája – Albert Hirschman, 1970

Rendben, akkor mit tehetek? Hirschman szerint az elégedetlenségnek két útja van: kilépés (elmegyek máshová) és hang (maradok és tiltakozom).

Most tegyük mellé a pénzügyi történelmet. A tőkepiacok globalizálása, az árfolyamok lebegtetése és a tőkekorlátozások lebontása után a tőkének kvázi korlátlan kilépést adott, de a munkának nem.

• Akinek van lehetősége kilépésre, annak nem kell hangot használnia: optimalizálja az adót, telephelyet, rezidenciát vált, átsúlyozza a portfóliót.
• Akinek nincs lehetősége kilépésre – mert a lakása, a családja, a szakmája vagy a nyelve helyhez köti –, annak csak a hang marad.
• Ha a hang intézményes csatornái is csorbulnak (kartellpártok, a „nincs alternatíva” illúziója oligarchia stb.), akkor a hang kiabálássá válik.

A populizmus azoknak a hangja, akiknek nincs kilépési lehetősége egy olyan világban, ahol a tőke kilépése szinte súrlódásmentessé vált. Ezen politikusok pedig a szócsöveik.

4. A konkrét aggályom

Most pedig a véleményem – és itt engedjék meg, hogy sarkosabb legyek.

Véleményem szerint önző, manipulatív és opportunista politikusok bújnak ma erősödő, jobboldali-konzervatívabb elvek mögé, olyanok, akik a nagy nyilvánosság előtt hangzatos szónoklatokkal kiállnak a képviselt népük mellett, a cselekedeteiket látva viszont inkább becsapják, kizsákmányolják és elárulják azt – miközben egyszerű üzenetekkel esetenként valótlan félelmeket gerjesztve mutogatnak külső ellenségekre. Természetesen bármiféle felelősségvállalás nélkül a hibáikért.

Nem szándékom és nem is tisztem megválaszolni, mi a helyes megközelítés; ezt mindenki értékrendjére bízom. De van egy strukturális aggályom is, ami túlmutat a személyeken.

Ami egyben tartotta a rendszert – és lebomlott

A kapitalizmus termelési oldala fegyelmet, halasztott jutalmazást és önmegtartóztatást követel; a fogyasztási oldala azonnali kielégülést és önkifejezést hirdet. A két fél egymást rombolja, és a fogyasztói oldal nyer, mert az termel bevételt. Daniel Bell mondata: a kapitalizmus felélte a protestáns etikát, amely létrehozta.

A teljesség igénye nélkül az alábbi ellensúlyok segítettek keretben tartani ezt a folyamatot, azonban mind leomlóban vannak:

• A vallási keret. A liberális szekuláris feljett(ebb) világrend megjelenésével a hit/vallás már nem ad (külső) erkölcsi keretet. Nem tűnt el, csak egy opció lett a sok közül.
• A közösségi és családi kötelék. A szűkebb társadalmi viselkedést szabályozó kötelékek és normák meggyengülése, aminek a következménye a deviáns viselkedések megerősödése.
• A kommunikációs szűkösség. Az információáramlás sebessége végett már nem szab gátat bármely fogyasztás oldali üzenet terjedésének.
• Az erkölcsi nyelv közössége. MacIntyre szerint a mai erkölcsi vita azért eldönthetetlen, mert az emotivizmus maradt fent és az erkölcsi állítás valójában preferencia-kifejezés. Ez a legpontosabb magyarázat arra, miért nem lehet a mai politikai vitákat érvekkel eldönteni – és miért nyer bennük az, aki hangosabban tud érzelmet közölni.
• A hiány emléke. A létbiztonságban felnőtt nemzedékek értékrendje az önkifejezés felé mozdul. Norris és Inglehart 2019-ben épp ennek ellenreakciójaként értelmezi a populizmust.

Véleményem szerint ezek egyike sem külső tényezők miatt semmisült meg. Mind a szabadság kiterjesztésének melléktermékeként bomlott le – vagyis pontosan azért, amit a progresszív értékének tartunk. Ezért nem lehet őket egyszerűen visszaállítani: aki megpróbálja, az a szabadságot vonja vissza.

Ez a mai illiberális kísérletek valódi logikája: nem őrültség, hanem az ellensúlyhiányra adott koherens, de a szabadságot feláldozó válasz.

5. Történelmi kitekintő: ez nem most kezdődött

Mielőtt bárki azt hinné, hogy a fentiek a közösségi média találmányai: nézzünk meg négy állomást. Mindegyik ugyanazt a két összetevőt mutatja – egy megroppanó középréteget és egy új terjesztési technológiát.

Athén: a demokrácia ára és a klasszikus diagnózis

Általában újkori találmányként gondolunk a demokráciára, pedig a formái évezredek óta megfigyelhetők. Az első jelentős rendszert Athénban Kleiszthenész – „a demokrácia atyja” – reformja alakította ki, felszámolva az arisztokrata hatalom kizárólagosságát. De ez még közel sem népuralom: a 18 év feletti helyi férfiak szavazhattak, a hivatali pozíciókat továbbra is a vagyonosabb rétegek tölthették be. Inkább oligarchikus rendszer volt – 2500 éve viszont így is óriási előrelépés.

A gazdasági alap a tanulságos rész. A hadiflotta evezősei – a thészek, a legalsó vagyoni osztály – katonai nélkülözhetetlensége adta a politikai emancipáció anyagi alapját. A hatalom kiterjesztése követte a katonai-gazdasági nélkülözhetetlenséget. Ugyanakkor a rendszer rabszolgatartáson és a nők, valamint a betelepültek kizárásán nyugodott: a részvétel szabadidőigényét csak így lehetett finanszírozni.

A kritika azonnal megérkezett, és kísértetiesen ismerős:

• Platón (Állam): a demokrácia azért fajul zsarnoksággá, mert a szabadság mint érték önmagát számolja fel. A demokratikus ember egyre kevésbé tűri a tekintélyt, a fegyelmet, a szakértelmet, végül a rend teljes hiányában maga hívja be a türannoszt – aki eleinte a nép védelmezőjeként lép fel az „oligarchákkal” szemben. Nem külső ellenség tehát, hanem természetes folyamat.
• Arisztotelész (Politika): az elfajult forma az ochlokrácia, ahol nem a törvény, hanem a pillanatnyi néphatározat uralkodik. A megoldása a politeia: kevert alkotmány, széles középréteggel. Ez az első megfogalmazása annak, hogy a demokrácia stabilitása nem eljárási, hanem rétegződési kérdés.

A populista Róma

A témánk elődjeként a Római Köztársaságban megjelent a populares politikai stílus, amely földosztási meg gabonaosztási programokkal fordult a néphez. Ehhez kapcsolódik Caesar által bevezett acta diurna is, ami gyakorlatilag a világ első napilapja, ami a szenátusi elitet megkerülve, annak politikai szűrőjét eltörölve közvetlenül közölt mindenféle hivatalos uralkodói, szenátusi és egyéb információkat az átlagembernek.

A nyomda: amikor a terjesztés ára összeomlik

Gutenberg találmánya (kb. 1450) nem a „tudást” tette elérhetővé, hanem a sokszorosítás egységköltségét zúzta össze. Azok a városok, amelyek 1500 előtt nyomdát kaptak, a következő évszázadban jelentősen gyorsabban növekedtek, mint a hasonló, de nyomda nélküli városok. Az információs technológia tehát elsődlegesen gazdasági erő volt.

A széles körben terjedő nyomtatás lehetővé tette a hiteltelen információ terjedését. Tömegessé vált a hamisítás, a kalózkiadás, a bizonytalan szerzőség – és a „megbízható nyomtatott szöveg” intézményét évszázados társadalmi munkával kellett megépíteni.

Persze hamar rájöttek az uralkodók, hogy aki uralja az információt, az uralja a legitimációt, így megjelent a cenzúra intézménye, ami helyenként máig velünk él.

A tömeges nyilvánosság alapállapota az információs zaj

Egyetértek Habermas gondolatával, miszerint a 19. század végétől a nyilvánosság „újrafeudalizálódik”. A tömegsajtó, a reklám és a PR a vitázó közönséget egyre inkább fogyasztóvá alakítja.

Persze a nyilvánosság korábban sem volt mindenki számára elérhető, és mindig léteztek a hivatalos nyilvánossággal szemben álló közösségek és fórumok. Az is valószínű, hogy az embereknek a történelem során ritkán (ha egyáltalán)volt lehetőségük a különböző forrásokból származó információk ellenőrzésére.

Valójában zaj mindíg is volt, ami nyilván bőven hagyott teret a manipulációnak. Ma az információ mennyisége, sokrétűsége és sebessége is olyan mértékű, ami ezt a zajt rendkívülinek érezteti.

A népi kormányzat halálos betegsége

Madison szerint a frakció – vagyis a közérdekkel szembemenő érdekcsoport – a népi kormányzat halálos betegsége. Megszüntetni nem lehet, mert az a szabadság korlátozását jelentené, ezért inkább a káros hatásait kell mérsékelni. Erre két gyógyszert javasolt: a képviseleti rendszert és a nagy, sokszínű köztársaságot. Minél nagyobb és változatosabb egy politikai közösség, annál nehezebb egyetlen indulat köré többséget szervezni.

Madison érvelése arra épült, hogy régen lassú és nehéz volt nagy távolságokon keresztül kommunikálni. Egy nagy országban ezért egyetlen felindulás nem tudott gyorsan mindenkit elérni, szinkronizálódni. A technológia fejlődésével azonban ez megváltozott: a távíró, majd az internet lehetővé tette, hogy egy gondolat akár 48 óra alatt világméretű mozgalommá váljon.

Benedict Anderson ezt „nyomtatott kapitalizmusnak” nevezte. Szerinte a nyomtatott sajtó és a profitérdekű, népnyelven megjelenő kiadványok tették lehetővé, hogy egymást nem ismerő emberek akár milliói mégis egy közösség tagjának érezzék magukat. Leegyszerűsítve: a nemzet részben egy médiatechnológiai rendszer és egy üzleti modell mellékterméke is. Ha pedig az üzleti modell megváltozik, nemcsak a politikai vita minősége változik meg, hanem az is, ahogyan maguk az emberek közösségként gondolkodnak.

Tehát nem a demokrácia változott meg, hanem az az információs dinamika, amelyre az alkotmányos fékek eredetileg épültek.

Erkölcsi hatalom a szabad gondolkodással szemben

Gyakran zavar, amikor a „normális” érvként jelenik meg bárminemű vitában, mivel általában érezhető egy mögöttes értékítélet is. Ezt Tocqueville szerint a többség zsarnoksága: azt mondja, hogy a többségi vélemény olyan erkölcsi hatalommá válik, amely a gondolkodás szabadságát belülről számolja fel. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy szerinte a szétaprózott sajtó kevésbé veszélyes, mint a koncentrált, mert a szétszórtság gyengíti a közös irányba mutató nyomást.

Összefoglalva – és mi jön ezután?

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom az első részt: nem a demokrácia romlott el, és nem a választó lett hirtelen ostoba. Az a költségszerkezet változott meg, amelyre az egészet építették. Az információ beszerzésének ára nullára esett, a tőkemozgás (a korábbi korlátokhoz képest) súrlódásmentessé vált, a régi ellensúlyok pedig épp a szabadság kiterjesztésének melléktermékeként bomlottak le. A populizmus ebben az olvasatban nem betegség, hanem tünet.

A sorozat további része innen bontja ki a képet:

• 2. rész – A populizmus anatómiája. Az ellensúlyok empirikus váza: mit mutatnak a számok a társadalmi és gazdasági oldalon, és hogyan lesz a kilépés hiányából politikai kereslet.
• 3. rész – A média terjedése. A távírótól az algoritmusig: Hogyan formálódott a befolyásolást lehetővé tevő technológia
• 4. rész – Az aktuális helyzet. A mai gazdasági és politikai konstelláció, a konkrét aggályaim, és hogy mindez hol csapódik le a portfóliónkban.

---

Bórítóképen Jair Bolsonaro brazil és Donald Trump amerikai elnök 2019. március 19-én. Forrás: Getty