Ma már nagy futballnemzetnek tartjuk a portugált, pedig igazából csak nemrég léptek be az elitbe. A siker sok összetevőből áll, de nem nélkülözheti a sztárjátékost, a sztáredzőt és a sztármenedzsert. A luzitán futball teljesen más pályán van, mint a magyar, mi is bőven tanulhatnánk Portugáliától.
Ma már evidenciának számít, hogy egy 10 milliós nyugat-európai ország a világ elitjében vitézkedik a válogatottak szintjén, de a klubfoci tekintetében is kiemelkedőt nyújt. Utóbbi ráadásul történik úgy, hogy a portugál csapatok folyamatosan értékesítik legjobbjaikat. Mi állhat a csoda mögött? Hogyan jutottunk el idáig? Másolható-e a minta?
A múlt köde
A portugál futball állapota sokáig nagyon nem volt fényes. Lehet, hogy az elmúlt 25 évben magától értetődő az, hogy Portugália mindenhol feltűnik, de ez korántsem volt mindig így.
Bármilyen hihetetlen, Portugália 2002-ig mindössze kettő darab világbajnokságon vett részt. Ebből többek számára mondhat valamit az 1966-os bronzérem, amelyet a legendás Eusébio vezetésével sikerült összehozni. Ezt követően azonban 20 évet kellett várni egy újabb, de sikertelen világbajnoki szereplésre. Portugália természetesen 2002 óta rendszeres szereplője a világbajokságoknak, de az 1966-os elődöntős szereplést csak egyszer, 2006-ban sikerült megismételni.
Nem mellesleg, ha hozzátesszük, hogy az EB siker 2016-ban jött össze, akkor a számmágia hívei már 2026 irányába optimistán kacsingathatnak. Portugália 1996-ig EB-n is csak egyszer vett részt. Ráadásul az 1996-os volt az első Európa-bajnokság, ahol már 16 nemzet lehetett jelen, így a luzitánok kijutása már-már kötelezőnek tűnt a korábbi évek tapasztalait látva.
A 2004-es nagy mérföldkőnek számító Európa-bajnokság rendezés pedig végképp mindent megváltoztatott. Portugália ugyanis 1999-ben a magyar-osztrák rendezéssel szemben, még a spanyolokat is legyűrve nyerte el a jogot a kontinenstorna megcsinálására.
Klubok szintjén sem sokkal szebb
Nem meglepő módon a portugál klubfoci is hasonló utat járt be, mint a portugál válogatott. A híres Benfica az 1962 és 1969 közötti nyolc BEK döntőből öt alkalommal is jelen volt, a Sporting éppen az MTK ellen nyert KEK-et 1964-ben. Hogy aztán a válogatott 1986-os világbajnoki kijutásához hasonlóan a klubfoci 1987 és 1990 között feltámadva négy BEK fináléból háromban is képviseltesse magát.
Igaz, ehhez kellett az angol csapatok kizárása is az 1985-ös Juventus-Liverpool döntőn történt tragikus események miatt (a brüsszeli Heysel Stadionban az angol szurkolók nekiestek az olaszoknak, a verekedés során a drukkerekre dőlt egy támfal, 39 ember halálát okozva – a szerk.), és ez a fellángolás valójában semmi volt a későbbiekhez képest, de a fontosabb alapokat abszolút jelentette.
1978-ban a Portugál Labdarúgó-szövetség fennhatósága alatt egy autonóm szervezetet is létrehoztak a portugálok, amely az első két liga működéséért kapott felelősséget. Az időpont sem véletlen, hiszen 1974-ben jött létre a Harmadik Portugál Köztársaság, amely a 42 évig tartó Salazar (és Caetano) korszakot követte az országban. A 36 éven át miniszterelnök Salazar igazából gyűlölte a futballt, de a sikereket igyekezett magához kapcsolni, a klubokat a rezsim az állam tulajdonának tekintette, és megtiltotta, hogy játékosai külföldre igazoljanak.
Eusébio is csupán karrierje végén, a rendszer megdőlte után távozhatott az Egyesült Államokba.
A szabad piac és a szerencse mindent megváltoztatott
Portugáliának tehát érdemben semmi esélye nem volt arra az európai szabadpiac beindulásáig, hogy kitörjön, és észre vétesse magát a világgal. Azonban az elnyomó diktatúrából ébredve a portugálok 1986-ban csatlakoztak az Európai Unióhoz, az 1990 környéki európai rendszerváltó események életjeleket küldtek a kis ország irányába.
Hatalmas futballesemény volt, hogy az FC Porto 1987-ben megnyerte a BEK-et. A sors furcsa fintora, hogy azon az estén pályára lépő 13 játékosból csupán négy volt külföldi. Az egy-egy gólt szerző Juary és Madjer, a középhátvéd Celso, valamint a kapus Mlynarczyk. Az 1988-ban és 1990-ben BEK döntőt elbukó svéd játékosokkal is operált. Nem véletlen, hiszen feltűnt a svéd, nemrégiben elhunyt Sven-Göran Eriksson, aki 1982 és 1984, valamint 1989 és 1992 között volt a Benfica szakembere.
De a valódi áttörés az 1989-ben és 1991-ben is győztes U20-as világbajnok csapat volt Carlos Queiroz irányítása alatt. Az 1991-es gárda két fontos láncszeme egy bizonyos Luís Figo, valamint Rui Costa voltak. Costa a Benfica, Figo a Sporting játékosa volt. Costa végül 6 millió euró értékben igazolt a Fiorentinához 1994-ben, míg Figo 2,25 millió euróért került Barcelonába 1995-ben.
Érzékelhető, hogy milyen összegekről beszélünk, hiszen a Fradi napjainkban is alig 2-3 millió euró értékű játékosokkal rendelkezik, és az eladásokban is hasonló számok mozognak.
Az 1996-os EB után Vítor Baía a Barcelonához távozott, Nuno Gomes, a 2000-es EB sztárja 17 millió euróért öltötte magára a Fiorentina mezét. A három legnagyobb klub, a Sporting, a Porto és a Benfica tehát az 1990-es évek alatt rákapott a siker receptjére és a szabad piaci lehetőségek, valamint a náluk sokkal tehetősebb dél-európai országok éltek a portugáliai irányából érkező eséllyel. A szomszédos spanyolok és az akkor csúcson járó olaszok hajlandóak voltak kinyitni a pénztárcát az egyszer csak megjelenő portugál fiatalok előtt.
Az Európa-bajnoki rendezés időszaka
Mindezt megfejelte az 1999-es pillanat, amikor Portugália elnyerte az Eb-rendezés esélyét. A három nagy klub ekkor mind modern, komoly infrastruktúrával bíró, tekintélyes méretű stadiont kapott.
A portói stadion 98 millió euróba került, amelyből csupán 18 millió eurót támogatott a kormány.
A költségek biztosítására megjelentek a portugálok szponzorok, mint a Super Bock, a TMN, a Memo, de még az amerikai Coca-Cola is bejelentkezett. A Sporting és a Benfica stadionja 162-162 millió eurót emésztett fel. Ez 65-65 milliárd forintot jelent, amely mai szinten sem rossz összeg, de mindenképpen egy komoly anyagi elköteleződésként mutatkozott meg az Eb-rendezés irányába.
Összességében végül 600 millió euró került elköltésre a stadionok felhúzására, és olykor még az is elhangzott a rémhírek között, hogy a lassú építkezések miatt Portugália talán nem tudja megrendezni az EB-t, és Spanyolország ugorhat majd be a semmiből.
Erre azonban nem került sor, és ez alighanem a portugál focit is megmentette.
A Sporting 2003-as stadionavatójának történetét alighanem mindenki ismeri, hiszen a Sporting 3-1-re legyőzte a Manchester Unitedet, többek között a 18 éves Cristiano Ronaldo őrült teljesítményének hála. A hazafelé úton a Vörös Ördögök játékosai azért könyörögtek Sir Alex Fergusonnak, hogy hozza el ezt a srácot. Ronaldo végül 15 millió euróért a Manchester Unitedé lett, a többi már történelem.
Ahogyan az is, hogy Portugália 2004-ben első felnőtt válogatott döntőjét játszhatta a hazai Eb-n, amelyet bár drámai módon elbukott Görögország ellen, mégis mindenki tudta, hogy teljesen új korszak köszöntött be egy 10 milliós ország futballjának mindennapjaiba.
José Mourinho felemelkedése
Ha mindez még nem lett volna elég, akkor egy olyan edzőfejedelem is kiemelkedett, amelyre korábban még nem volt példa Portugáliában.
Carlos Queiroz ugyan maga az élő legenda, de ő többek között Sir Alex Ferguson segédedzőjeként, és a már korábban említett ifjúsági szinteken alkotott nagyot. José Mourinho viszont más volt, mint a többiek. Mourinho nem lett jó focista, igen korán felhagyott a profi játékkal, viszont ifjúsági edzőként kezdett el tevékenykedni.
Karrierjében talán soha nem jut el idáig, ha nem került fordítóként az angol edzőlegenda, Sir Bobby Robson mellé, akivel a Sporting, a Porto és a Barcelona együttesénél is együtt dolgozik. Egyre jobban bevonódik a taktikai munkába is, nagy megbecsülést kap Robsontól, akitől főleg a támadásokkal kapcsolatos inspirációkat lesi el a védekezést preferáló Mourinho. A portugál Barcelonában ragad, és ezekben az időkben sokat tanulhat az akkori korszak alighanem legnagyobb, legszínesebb menedzsereinek egyikétől, Louis van Gaal-tól is.
Mourinho újabb kanyarok után a Porto edzője lesz 2002-ben, és innentől kezdve nincs megállás. 2003-ban megnyeri az UEFA Kupát, 2004-ben a Bajnokok Ligáját. Otthon 2003-ban és 2004-ben is könnyedén lesz bajnok. 2004 nyarán a gigaklubbá formálódó Chelsea csapatához kerül és beindulnak a portugál transzferek a nagyvilágba. Csak 2004 nyarán 100 millió euró bevételre tesz szert a Porto.
Jorge Mendes az összekötő kapocs
Sok nevet azonban összeköt egy bizonyos kapocs. A név nem más, mint: Jorge Mendes, a futballügynök. Esetében Cristiano Ronaldo, David de Gea, James Rodríguez, João Félix, Ricardo Carvalho, Nani, Anderson, Angel Di María neveket emlegethetnénk ízelítőként. Nagyban neki is köszönhető, hogy 2000 óta a Porto és Benfica 1,5-1,5 milliárd (!) euró környékén értékesített játékosokat, és a Sporting is nagyjából 1 milliárd eurós bevételi összeget nyaldossa ezen a téren. Korábban már írtam arról a HOLDBLOG hasábjain, hogy kik még ezen a téren a nagy értékesítők és keltetők, érdemes abba is bepillantást nyerni.
A hatalmas bevételekkel pedig felelős gazdaként bántak a portugál csúcsklubok. Az akadémiai, ifjúsági nevelés kiemelt szerepet kap. Nagy hangsúly kerül a technikai és taktikai képességek fejlesztésére, valamint megvan a nyitottság a közelben lévő spanyol és egyéb külföldi klubokkal való partnerségek kiépítésére. A Seixal nevű Benfica Campus önmagáért beszél a témában. Az újabb és újabb tehetségek megjelenése jelenleg teljesen egyértelműnek tűnik.
Sztárjátékosok mint zászlóshajók
Malcolm Gladwell nagysikerű könyvében, a Kivételesek című darabban kutatta, hogy mik a kiválóság okai. Vajon milyen tanulságot lehet levonni a portugál sikerből és adoptálni hazánkra nézve?
Néhány dolog egészen biztosan jelen van. A portugálok jókor voltak jó helyen a rendszerváltó évek alatt, amikor felrobbant a piac. Voltak olyan zászlóshajó játékosaik, akik másokra is felhívták a figyelmet az átigazolási piacon. Innen elindult a lavina, amely egyre nagyobbra nőtt.
A portugál foci a magyarral ellentétben éppen ellenkező irányt járt be. Amíg Magyarország lejtmenetben volt, addig Portugália egyértelmű emelkedésben menetelt a cél felé. A portugálok már majdnem kijutottak az 1992-es EB-re, majd az 1994-es VB-re is, ezzel szemben Magyarország már akkor Izland és Norvégia hátát nézte a különböző csoportok negyedik helyén.
Ezt követően pedig mire elnyerték a hazai EB rendezés jogát, megjelent egy zseniális tehetség (Cristiano Ronaldo), az akkor már befutott Luís Figo mellé, és akadtak még bőven jó játékosok. Új, modern stadionok épültek 2004-re, fiatalok tízezrei kezdtek el focizni, egyre nagyobb hangsúly került az utánpótlásra. Mindezt megfejelte José Mourinho, aki új hullámos edzőként az egész világot meglepte a Porto 2004-es BL sikerével.
A Porto kezét ráadásul különös Istenek foghatták.
A Real Madridot hatalmas meglepetésre Monaco a legjobb nyolc között kiejtette. A Chelsea és az Arsenal egymás ellen játszott negyeddöntőt, és váratlanul az előbbiek jutottak tovább. A címvédő AC Milan egy őrült meccsen esett ki a Deportivo La Coruna ellen a negyeddöntőben. A Porto úgy menetelt a döntőig, hogy a Manchester United kiejtése jelentette a valódi skalpot a 16 között. Ott pedig tévesen érvénytelenítették 1-0-s Manchester United vezetésnél Paul Scholes találatát. Ha azt a gólt megadják, talán az elmúlt két évtized klubfocija nézett volna ki teljesen másként.
Így azonban José Mourinho a Chelsea edzője lett, és hirtelen 50 millió euró landolt Portugáliában csak a londoni kékekhez igazolás okán. A siker tehát sok összetevős. A szakmai háttér, a szerencse, az időzítés, a meghatározó szereplők, akik a teljes képre hatást gyakorolnak.
Magyarország tanulhat mindebből?
Magyarországon Szoboszlai Dominik családi elképzelései és menedzsmentje segített abban, hogy hazánk is nagyobb reflektorfényt kaphasson a futball világában. A német ligában megjelenő lehetőségek elsőként a megzabolázhatatlan Lipcsében jelentek meg, ahol Gulácsi Péterrel és Willi Orbánnal rengetegen találkozhattak már a hosszú évek során. Kerkez Milos személyében Premier League-játékosunk is lett 2023-ban.
A magyar válogatott a legnagyobb nyertese az Eb létszámbővítésének, hiszen azóta 2016-ban, 2021-ben és 2024-ben is ott lehettünk a tornákon. Klubszinten is akadtak sikerek, hiszen a Ferencváros 25 év várakozás után a Bajnokok Ligájába is bejutott 2020-ban, és ez sokkal komolyabb áttörés volt, mint a Debrecen 2009-es BL-be kerülése. Alighanem ezek után mindannyian bízunk abban, hogy Magyarországon is láthatunk egy a portugálnál talán kisebb, de hasonlóan fényes csodasorozatot a következő évtizedekben.
Lehet, hogy ehhez elsőként egy Európa-bajnoki társrendezés és az utánpótlás nevelés szakmai szintjének emelése segíthetne sokat, aztán biztosan jön majd a szerencse is. Portugáliának már biztosan bevált ez a recept.
A cikk szerzője Sziklai Attila.
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.