Világtragédia vagy egérút Putyinnak? – ez itt a kérdés

A Nyugatnak nem szabad végképp elengednie Putyin kezét. Ez azt jelenti, hogy egérutat kell számára biztosítani, mert a helyzet odáig fajult, ha a végét érzi ez az ember, akkor tömegpusztító fegyverekhez nyúl. Inkább hagyni kell, hogy ismételgethesse a hazugságait, mintsem totális győzelmet aratni felette. Interjú.

Utóbbinak legrosszabb esetben a világ pusztulása, valamivel jobb esetben egy nála is kiszámíthatatlanabb, felelőtlenebb, ismeretlen csoport moszkvai hatalomra jutása lenne a következménye. Erről beszél a húsz éve kizárólag Oroszország politikai-katonai képességét és belső viszonyait kutató amerikai elemző, Michael Kofman, a CNA washingtoni geopolitikai agytröszt vezető munkatársa.

Zentai Péter: A Nyugatnak nem szabad totális vereséget mérnie Putyinra, mondja Ön. Nem igazán értem, hiszen a történelem éppenséggel arra tanít, hogy csak brutálisan lehet eltántorítani azt, aki csak a brutalitást tiszteli…

Michael Kofman: Valóban ez volt a fő tanulsága a Hitler által kirobbantott világháborúnak. Utólag megállapítható, hogy a Nyugatnak keménységet, ha úgy tetszik brutalitást kellett volna mutatnia a német diktátorral szemben 1938-ban. Akkor, erősen gyaníthatóan, elillant volna a bátorsága, hogy háborúba sodorja a világot.

84 évvel későbbre azonban abszurditás kivetíteni ezt a szituációt. Merőben másfajta korszakot élünk, másfajta döntéshozók mozgatják a szálakat.

Ha a történelemben kutakodunk, akkor inkább az 1962-eshez hasonlítható a mostani krízis:

az orosz vezető, Hruscsov atomtöltetű rakétákat szállított Kubába, kőhajításnyira az Egyesült Államok partjaitól.  Kennedy amerikai elnök választhatta volna a brutalitást, az amerikai, nyugati technológiai fölénybe vetett magabiztos hitét, csakhogy nem vállalta fel a termonukleáris világháború kockázatát, mert az emberiség feltétlen túlélésének védelmét tartotta az abszolút prioritásnak. A szovjet rakéták visszavonásáért cserébe garantálta az oroszoknak, hogy sosem támadja meg Kubát és visszavonja a saját rakétáit Törökországból, a szovjet határok közeléből. Ez a válasz tartósította a relatív világbékét.

A következő években a szovjetek csak felbátorodtak, mert gyengeségnek fogták fel az amerikaiak engedékenységét. Bevonultak Csehszlovákiába, Lengyelországban aktívan részt vettek a rendszerváltó forradalmi mozgalom leverésében, megszállták Afganisztánt, az amerikaiak által garanciákkal megkímélt Kuba felfegyverzésével és kollaborációjával Dél-Amerikában és egész Afrikában polgárháborúkat robbantottak ki, ott barbár bábrezsimeket hoztak létre.

Az utóbbi időben a Kreml emberei beépültek a nyugati gazdasági-pénzügyi világba, a hekkerei, árnyékpropaganda-gépezete beavatkoztak a brexit-népszavazásba, eltérítetették az amerikai elnökválasztási kampányt 2016-ban. A Nyugat látszólagos vagy valóságos gyengülését tapasztalva az oroszok aktívan részt vállaltak a szíriai rezsim helyreállításában. Jelenleg megszállókként és új, ultramodern geopolitikai jelentőségű haditámaszpont birtokosaiként trónolnak Damaszkuszban.

Ez igaz. Csakhogy a jelenlegi háborús helyzet kapcsán látni kell, hogy nem is a Nyugat határozott összefogása a döntő tényező, hanem az, hogy Putyin óriási katonai hibákat követ el. A saját elvárásaihoz képest leszerepelt a harcmezőn, miközben a világközvélemény szemében tömeggyilkossá vált Ukrajnában. Az Oroszországgal szembeni nyugati politika sohasem volt annyira kemény, mint most, látva a háborús bűnöket. Washingtonban, Párizsban, Berliben, Brüsszelben és Varsóban először nem is gondoltak arra, hogy totálisan büntetni kellene Putyint.

Mi az, hogy totális büntetés?

A nyugati vezetők az invázió kezdetén mutatott viszonylagos visszafogottságukat félredobják, „evés közben jön meg az étvágy” alapon egyre csak emelik a téteket. A tervezettnél jóval szigorúbb, egészen brutális szankciókat rendeltek el. Például Boris Johnson kijelentette: „olyan győzelmet kell aratni, ami győzelemnek is látszik”.

Magyarul: nincs kompromisszum, nincs engedmény, hanem csak és kizárólag totális győzelem a cél.

Olyan, ami – kimondatlanul, de nyilvánvalóan – Putyin személyével való leszámolást jelent. 

Teljesen egyetértek Boris Johnsonnal.

Sokan osztják ugyan az Ön álláspontját, de valójában ez játék a tűzzel.

Nem az játszik a tűzzel, aki ezt az esztelen agressziót hazugságokra építkezve beindította?

Objektíve igaza van, de a dolognak perdöntő jelentőséggel bír a szubjektív oldala. A nyugati fél – Ukrajna viszonylagos katonai sikerei mentén – erőltetetten, a társadalomra, a kultúrára és a művészetre kiterjesztve, emeli az azonnali és a potenciális büntetési tételeket Putyinék, Oroszország felett. Azt üzenik mindezzel, hogy

Putyin még csak ne is ábrándozzék egérútról, nem kötnek vele olyan alkut, amit odahaza győzelemként adhat el.

A győzelem az győzelem, a vereség az vereség.

Ez esetben a világ első számú katonai és atomhatalmáról van szó! Putyin számára az aktuális nyugati üzenetek nem hagynak más választást, mint azt, hogy elismerje a vereségét. Ez az viszont, ami – lefogadhatóan – nem fog bekövetkezni.

Akkor majd a sajátjai megbuktatják…

És tudja bárki is, hogy kik és milyen agendával fogják őt esetleg megpucssolni? Mi lesz, ha egy általunk azért mégiscsak ismert, Putyin-féle diktátort egy teljesen kiismerhetetlen, kiszámíthatatlanabb csoport vált le, esetleg meggyilkolja a regnáló orosz elnököt? Azt mondom és mondják egyre többen az őt személyesen ismerők világában, hogy nem szabad elengednünk Putyin kezét. Nem szabad hagyni, hogy kilátástalanságában a biológiai, sőt a nukleáris fegyvereihez nyúljon.

Vagyis? Tegye fel a kezét Ukrajna, tegye fel a kezét Amerika, Nagy Britannia, Lengyelország, a három balti állam, a skandináv világ? És akkor megmentettük a világot?

Olyan helyzetet kell teremteni, amilyet annak idején John F. Kennedy elnöknek is sikerült. Objektíve ő győzött, de meghagyta Hruscsovnak, hogy odahaza a történteket a saját győzelmeként ünnepeltesse. Azt mondhatta Moszkvában:

„a hős Szovjetunió megmentette a világbékét”.

Azt a győzelmet persze nem szabad megengedni Putyinnak, hogy azon az alapon üljön le vele személyesen tárgyalni az amerikai elnök, hogy majd ők ketten és harmadikként Hszi Csin-ping kínai vezér befolyási övezetekre osztják maguk között a világot. Úgy, ahogy az Jaltában történt. Ez nem engedmény lenne, hanem a világ fejlődésének megakasztására tett abszurd kísérlet. Egy valóban meggondolatlan, esztelen megadás a Nyugat részéről.

De! Ukrajna – ragaszkodva a kétoldalú tárgyalásokhoz, nem bevonva Amerikát és a NATO-t – önmaga lemondhat a katonai tömbhöz való csatlakozásról. Ez reálisan kivitelezhető, Moszkvában pedig győzelemként eladható kompromisszum lehetne.

Az még inkább, ha a Krím és a kelet-ukrajnai oroszok sorsát illetően autonómiát kínálna fel a kijevi vezetés.

Ennyit megér, hogy Putyin ne érezhesse magát lelkileg-politikailag totál lúzernek, akit le lehet győzni egy K.O.-val. Akkor lehet tartósabb béke, ha megengedjük neki, hogy azt mondhassa a népének: „azért mégiscsak mi győztünk!”.

Persze az egész világ tisztában lenne vele, hogy ez nem igaz. Ámde az egész világnak, legalábbis annak józanabb részének egyértelművé vált, hogy milyen ember is ez a Vlagyimir Putyin. Olyan, aki számára a cél szentesíti az eszközt. Mindannyiunknak jobb, ha Putyin tovább ismételgetheti abszurd hazugságait, nevetségessé válva a világ szemében, mintsem tömegpusztító fegyverek bevetésére kényszerüljön.

Tehetségek nélkül nincs győzelem

Egy, a saját vezetőinek öncélúsága miatt demográfiai hanyatlásra ítélt ország semmiképpen sem válhat győztessé olyanok felett, akiknél a tudás, a tehetség, a kreativitás, a mindennapok életének modernizálása a prioritás és a siker fokmérője. Nekik nem kell tartaniuk a demográfiai katasztrófától. Interjú.