Csak szólok: a nyolcmilliárdosra duzzadt emberiség köréből egyes egyedüliként e sorok írója az, aki felfedezte a titokzatos párhuzamot Földünk két említett térsége között. És ő az, aki – itt és most – feltárja kutatásának mind tárgyát, mind eredményét.
1. Japán
Japán a világ harmadik legerősebb gazdasága, vásárlóerő-paritás alapján a negyedik leggazdagabb. Komoly energiaimportra szorul, amelynek költségei óriásit emelkedtek az utóbbi időben, eközben a nemzeti fizetőeszköze 15-20 százalékot romlott a dollárhoz képest. A jen történelmi mélyponton, s noha a termelői árak 9 százalékot emelkedtek egy év alatt, nincs a lakosságot nyomasztó infláció. (Jó, “mindössze” három százaléknyi van.) Egy kifürkészhetetlennek tűnő rejtély ez. Nincs magyarázat rá, ezt onnan tudom, hogy a HOLD Alapkezelő legjelesebb szakértői is értetlenségüknek adtak hangot szokásos hétfői „Agyviharukon”.
2. Józsefváros
A környékről annyit, hogy vásárlóerő-paritás alapján nincs rajta a világ, Európa, Magyarország, Budapest, Pest toplistáján. Fizetőeszköze hajszálpontosan annyit romlott, mint a magyar forint. De csak első olvasatban. Másodikban azonban – erős sejtésem szerint – a józsefvárosi inflációt, a szomszédos kerületekhez képest, megdobhatta egy pékség a Rákóczi téren.
Hétfőn a kakaós csiga 900 forint volt, minden egyéb töltött csiga 1350-1650, croissant simán 900, édes krémmel és/vagy sonkával, sajttal töltve 1350-1850, szendvics bagelek és szendvicsek 2350-2850, normál cappuccino: 1100. Fél kilós kenyér nem volt 1000 alatt. Az árak forintban értendőek.
Felelősségem teljes tudatában kijelentem: nincs még egy olyan pékség Pesten, mint ez, ahol egész nap sorban állnak az emberek, ahol szombatonként asztalt, széket kell foglalni előre, pedig eleve nincs kevés asztal és szék.
Hallo! Ez itt a Józsefváros! A Rákóczi tér! Egy pékség, mint a többi. Azzal a különbséggel, hogy itt körülbelül negyven százalékkal drágább minden, mint nagyjából az összes többi helyen. Az utóbbiakban nem, vagy nem igen, itt viszont mindig tolonganak az emberek.
Tehát Japánban és a Józsefvárosban egyaránt kifürkészhetetlennek tetsző gazdasági rejtélyek homályára bukkantam.
Ennek határozott leszögezése mellett azonban – s íme, máris közzétehetem kutatásaimnak egy jelentőségteljes eredményét – a két helynek semminemű egyéb köze nincs egymáshoz. Ebből márpedig az következik, hogy Japán és a Rákóczi tér rejtélyeit szét kell szálaznunk, hogy aztán a végén újra összefűzhessük őket.
(Én is kíváncsi vagyok rá, fogalmam sincs még, hogy mi fog ebből kisülni, mi lesz itt nekem a schluss poénom, addig minden esetre folytatom, tessék tovább olvasni!)
A Japán-ügy magyarázata:
1. A Nemzetközi Gázunió adatai szerint (ilyen riportokat szoktam olvasni, miközben mások streamingelnek, meg hasonlókat csinálnak) Japán a cseppfolyósított gáz (LNG) importjára leginkább támaszkodó vezető nemzetgazdaság, az ezirányú hosszú távra szóló és még hosszú ideig érvényben lévő szerződéseit fix áron lekötötte 2017 és 2019 között. Katar, valamint – fogódzkodjunk meg! – Szibéria, a közeli Szahalin a fő források. Utóbbi a japán import 10 százalékát adja. Az LNG-re vonatkozó nemzetközi szankciókról hallott valaki? Nem hiszem, mert nincsenek.
2. A japán kormány – a helyi történelemben első ízben – az év legelejétől szubvencionálja, mégpedig erőteljesebben, mint más vezető tőkés országok, az olajimportőröket és az elosztó cégeket. Literenként mintegy nyolcvan-kilencven forinttal.
3. Most tessék figyelni! 1990 óta nem változnak az árak az ingatlanpiacon. A világ néhai legdrágább országa azáltal volt a legdrágább, hogy ott voltak a legmagasabb lakás- és lakásbérleti költségek. Mára Japán – mondjon bárki, bármit – ingatlan-szemszögből az egyik legolcsóbb ország. Harminc évvel ezelőttig, a hetvenes és főként a nyolcvanas években a létező legnagyobb ingatlanboom tombolt arrafelé. Végül olyan túlkínálat teremtődött, aminek egy része még most, 2022-ben is érződik, ’89-ben épült lakások állnak üresen, nem tudják eladni őket. Nem szólva azokról, amelyeket előre megkötött szerződések alapján húztak fel 1990 és 2010 között… Az ingatlan, amely korábban – ahogy ezt később Kínában, majd például Spanyolországban, Olaszországban, sőt újabban nálunk is tapasztaltuk – a japán közép és felső középosztály spekulációinak legfőbb tárgya volt, mára valami olyasmi lett, amitől mindenki viszolyog.
4. A japán tőzsde, a japán vállalatok. Emlékszem, micsoda nagy szám volt a nyolcvanas évek végén Sony-t, Toyotát – nem csak konkrétan, hanem „papíron, papírban” is – vásárolni. Az a szó, hogy Japán megmozgatott minden tőzsdézői fantáziát (ahogy később Kína, előtte meg Korea és minden ázsiai „kistigris” részvénypiacai). A tényvilág a következő: míg Európában, Dél-Amerikában, Észak-Amerikában 1987 (!) óta hétszeresére-kilencszeresére nőttek a részvényárak, addig Japánban? Az átlagos emelkedés 20 százalék.
5. Vegyük tudomásul, hogy napjaink inflációjának alapvetése nem a háború, nem a szankciós rezsim. Hanem – és ezt leginkább a japánok tudják, mindenesetre ennek nekik sikerült leghatékonyabban elébe menniük – a termelési és főként értékesítési, szállítási láncok bénulása, illetve tönkremenetele. Ez okozza továbbra is a globális inflációt, valamint az, hogy a nyugati világ országai, a meghatározó jelentőséggel bíró fogyasztók és termelők, kereskedők összességében dollár ezermilliárdokat kaptak kormányaiktól és jegybankjaiktól – jó szándékból, hogy segítsék a kigyógyulást a covidból, mármint annak súlyos gazdasági mellékhatásaiból.
A japánok egyrészt az földrajzi és geopolitikai helyzetüknél fogva, másrészt sajátságos kultúrájukhoz kapcsolódó önfegyelmükből kifolyólag mind termelői, mind kereskedői, mind fogyasztói oldalon nagyon visszafogták és visszafogják magukat, 2019 vége óta. Eleve – önkéntesen – lassabban engedték el, bontották le a belső társadalmi-gazdasági elszigetelődést eredményező korlátokat, a lockdown rezsimet. Az országot csak most kezdik kinyitni a külföldi látogatók előtt. Absztinencia – önmegtartóztatás! – az élet minden területén. Ebből sok minden következik, de infláció a legkevésbé.
6. Minden említett körülmény mögött közben ott húzódik egy és ugyanaz: a japán társadalom vészes öregedése. Az, hogy nyolcvanhárom-nyolcvanöt év körül van az átlagos várható élettartam, nagyon jó dolog. De hogy az öregek számához képest kezd ténylegesen eltörpülni a fiatalok „mennyisége”? Nos, ez vélhetőleg nagyon nem örvendetes.
Mégis, ez ám a végső magyarázat, egyebek között a rejtély kulcsa, noha nem az egyedüli kulcsa. De leszögezhetjük, hogy ahol hatvan pluszos emberek adják egy társadalom meghatározó korosztályát, ott nincs szuperszonikus vásárlás, nincs óriási bérnövekedés, ott nincs infláció.
Józsefvárosban viszont? Hát, infláció az van, az én pékem (nem az enyém és nem is vásárolok ott, de figyelem) például megtehette, hogy a többi, ugyancsak dráguló pékhez képest is sokkal nagyobbat emeljen az amúgy is mindig drága termékein.
És a józan logikának ellentmondóan – egy ilyen inflációs korszakban – az olcsóbbat a tönkremenetel fenyegeti, a drágább viszont örvendezhet a látványosan még inkább növekvő fogyasztói forgalom okán.
Tudják, mi a titok?
A pékségben soha nem látok egyetlen magam korabelit se. Csak húszon- és harmincon éveseket. Fiatal házasokat kisgyerekkel és leginkább németül, olaszul, oroszul, lengyelül, spanyolul, franciául beszélő (értsd nem itt született) fiatalokat. A pici gyerekeseknek a többsége azonban hazai.
Rákóczi tér. Józsefváros. Ez az a hely, ez az a környék, ami bejön az itt tanuló, az itt dolgozó, az itt letelepedni szándékozó, meghatározóan ambiciózus külföldi és részben belföldi fiatal nemzedéknek. Az adott pékség olyan, amilyenből Berlinben, Párizsban, Prágában, New Yorkban tizenkettő egy tucat, de ezt a hangulatot hazánkban – úgy érzékelem – egyetlen más pékség sem árasztja magából. Kozmopolita az egész. Ezért megy. Ezért megy oda lakni külföldről ideköltöző fiatal, ugyanezért (nehogy már áltassuk magunkat!) az igényes magyar ifjúember feleségével és kisgyerekével együtt. Ahogy ezt pontosan leképezték emlékeim Berlinből az ottani ingatlanboom hajnalán, 2003-2004 ben.
Konkrétan:
Rejtély kulcsa Japánban: a sok öreg és a csak japán. Rejtély kulcsa a Józsefvárosban: a sok fiatal és nem csak magyar. A szálak összeértek.
Vagy mégsem? Félek tőle, hogy mégsem! Nálunk mégiscsak sok, nagyon sok az idős ember, és nagyon kevés a fiatal (ahogy Japánban is). De mégis: nálunk nagyon magas az infláció (Japánnal ellentétben).
Valami itt még nem stimmel…
Elő hát a schluss poénnal!
„The economy is stupid.”
Montenegró, a Big Deal országa
Zentuccio: A kis balkáni ország, amely korábban ódzkodott a Nyugattól, mondván az csorbítja a nemzetállamok szuverenitását, mégis hozzá “menekül”.
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.