Herbert James „Burt” Munro. Született 1899. március 25-én Új-Zéland Invercargill nevű kisvárosában. De ki volt ő, és hogyan kerül egy új-zélandi nyugdíjas oldtimer rovatunkba? Hogy ezt megtudjuk, utazzunk vissza az időben napra pontosan 50 esztendőt. 1967. augusztus 26-án történt, hogy Burt Munro megdöntötte az 1000 köbcentiméter alatti motorkerékpárok – máig élő (!) – sebességrekordját a legendás Bonneville sóstó (Utah, Egyesült Államok) kiszáradt, sík medrében, 1920-as – azaz a rekorddöntés időpontjában már 47 éves – Indian Scout motorjának nyergében. És mindezt 68 évesen! Kiemelt képünkön őt és rekorder gépét látják egy korabeli felvételen. Mai írásunkkal Burt Munro, illetve történelmi rekordjának emléke előtt tisztelgünk.
Kevés olyan hely létezik a világon, ahol annyira szeretik a hősöket és a legendákat, mint Amerikában. Hogy miért? Talán mert újkori történelmük mindössze párszáz éves, így minden kiemelkedő momentumát és szereplőjét igyekeznek nagy becsben tartani. És itt gondolhatunk szinte bármire a kontinens felfedezésétől a Holdra szálláson át a legendás 66-os útig – az amerikaiak büszkék lesznek rá. Ebbe a felsorolásba pedig tökéletesen beleillenek az őslakos indiánok éppúgy, mint a motorozás végtelen szabadsága. Ráadásul van is egy amerikai motorkerékpár márka, aminek a történelmében ezek a szimbólumok össze is kapcsolódnak.
Az Indian története 1901-ben kezdődött, amikor két korábbi kerékpárversenyző George M. Hendee és Oscar Hedström Springfieldben (Massachusetts, Egyesült Államok) megalapította a később Indian Motocycle Manufacturing Company névre keresztelt vállalatát. Ezzel az Indian lett az elsőként alapított motorkerékpár-gyártó az Egyesült Államokban, két évvel megelőzve az örök rivális Harley-Davidson születését.
Az először inkább csak motor hajtotta biciklinek nevezhető konstrukció aztán hamar a tengerentúl egyik legsikeresebb kétkerekűjévé vált. Már a legelső évek is ígéretesen indultak, hiszen Hedström 1903-ban – tehát éppen a Harley-Davidson alapításának évében – egy korai Indian nyergében sebességi világrekordot állított fel 56 mérföld/órával száguldva. Négy esztendővel később, 1907-ben az Indian megépíti első V-elrendezésű ikermotoros konstrukcióját, ami újabb sikereket és sebességi rekordokat hoz a gyárnak. A fejlődés pedig hihetetlenül gyors. Az 1910-es évekre az Indian már a világ legnagyobb motorkerékpár-gyártójának címével büszkélkedhet. 1913-ban elérik az évi harminckétezres darabszámot. Az csak később derül ki, hogy végül ez a szám bizonyul a valaha volt legnagyobb éves termelésnek is. Igazi tömeggyártónak tehát a piaci sikerei csúcsán sem volt nevezhető az Indian.
Sajnos amilyen gyorsan jött a siker, a nehézségek is korán utolérték a springfieldi gyártót. Az 1920-as évek végi gazdasági világválság hatására előbb csak piacvezető pozícióját vesztette el a márka, a második világháború alatt pedig – a Harley-val egyetemben – szinte csak az amerikai hadsereg beszállítója volt. Ráadásul a világégést követő években a motorkerékpárok piaca az autók mind szélesebb körű térnyerésének következtében gyors hanyatlásnak is indult Amerikában. Az Indian csődje így majdhogynem borítékolható volt.
Az 1953-ban bekövetkezett csődig persze számos sikert is elkönyvelhetett a márka. Az viszont már a sors fura fintora, hogy legkedveltebb modelljei – az 1920 és 1949 között gyártott Scout, illetve az 1922-től 1953-ig gyártott nagytestvér, a Chief – már mind a zeniten túl születtek. A Charles B. Franklin által tervezett konstrukciókba egy 42 fokos hengerszöget bezáró V-blokk került, ami a gyártásuk kezdetekor a Scoutban 606 köbcentis (37 köbinch), a Chiefben pedig 1000 köbcentis (61 köbinch) volt. Később mindkét típusban „meghíztak” ezek a blokkok.
Az Indian már a korai időkben elkezdte következetesen használni a márka védjegyévé vált mélyvörös színű fényezést, az indián fejdíszt ábrázoló logót a tankon, illetve az őslakosok képi megjelenítését a cég reklámanyagaiban. Ezek után nem csoda, hogy hatalmas springfieldi gyárát a rajongók egymás között csak Wigwamként emlegették.
A sebességi rekordok és sportsikerek hajszolása is korán egybeforrt a márkával. Az 1907-től alkalmazott V-motoros konstrukció pedig kiváló alapot biztosított a versenyzéshez. A cégalapító Oscar Hedströmöt követően az Indian első ikonikus motorversenyzője Erwin „Ágyúgolyó” Baker volt, aki többek között arról híresült el, hogy 11 és fél nap alatt átszelte az Egyesült Államokat Los Angelestől New Yorkig, igaz, akkor még egy Stutz Bearcat sportautóban ülve. De nem Ágyúgolyó Baker volt az, aki a legtöbbet tette azért, hogy az Indian nevet világszerte minél többen megismerjék. Hiszen ez az ember nem más, mint mai írásunk hőse, egy tősgyökeres, csupa szív, új-zélandi csodabogár.
Burt Munro az új-zélandi Edendale nevű kisvárosban nőtt fel egy farmon, de már egészen fiatalon elkezdte vonzani a sebesség. Apja rosszallása ellenére legszívesebben csak a farm leggyorsabb lován vágtatott reggeltől estig. Egy vonattal tett kirándulás a közeli Invercargillbe viszont örökre megváltoztatta az életét. Ott látott először autókat és motorokat. Ezután már csakis a motorozás érdekelte.
Miután harcol az első világháborúban, hazatér Új-Zélandra és hivatásos motorversenyző lesz. A nagy gazdasági világválság utóhatásai azonban nem kedveznek versenyzői karrierjének, így hamar civil foglalkozás után kell néznie, melyet gyorsan meg is talál egy motorboltban mint eladó és szerelő. Később itt vásárol magának egy 1920-as gyártású amerikai Indian Scout típusú motort. Ezzel a lépéssel pedig egy sok évtizedes tündérmese veszi kezdetét.
A Scout eredetileg egy 606 köbcentiméteres V2-es ikermotorral került le a gyártószalagról, ami mindössze 89 km/óra végsebességre volt képes. Ez a teljesítmény Burt Munronak természetesen nem volt elég, ezért elhatározta, hogy módosítja a motort a saját elképzelései szerint. Hozzá is látott az átépítésnek invercargilli garázsában, ami gyakorlatilag a lakása is volt egyben.
A motor átépítését folyamatosan körül veszi az állandó pénzhiány és a nem megfelelő szerszámokkal, egyedül, segítség nélkül végzett munka nehézségei. Sok alkatrészt saját magának kell elkészítenie mindenféle szedett-vedett anyagokból. Nem egyszer előfordul, hogy a dugattyúkat régi konzervdobozokból és egyéb nehezen szerzett fémadalékokból kell kiöntenie. Tulajdonképpen egész életében a motoron dolgozik, és bár hazájában már 1938-ban is állít fel sebességi rekordot, végül csak 1962-ben érzi úgy, hogy ténylegesen elkészült vele. Ekkor utazik először – a saját félretett pénzéből, illetve a garázsára felvett jelzálogkölcsönből – az Egyesült Államokba, a Bonneville sós síkságon évenként megrendezésre kerülő gyorsasági versenyre, hogy megvalósítsa élete álmát és sebességi világrekorder legyen.
Mivel a motorja sem egy profin megépített darab, ráadásul már több, mint negyvenéves, és ő maga sem fiatal már, elég nehezen sikerül a szervező bizottságot meggyőznie arról, hogy neki is helye van az indulók között. Végül mégis elindulhat, és általános elképedésre, rögtön új világrekordot állít fel áramvonalas burkolattal ellátott gépével, közel 300 km/órás sebességet elérve. Motorja ekkor már az eredeti 606 köbcentiméterről 850-re lett felfúrva, és hemzsegett az általa kikísérletezett módosításoktól. Az eredmény tudatában elégedetten tér vissza szülőföldjére, de a következő rekord gondolata már a visszaúton foglalkoztatja.
Ezt követően még nyolcszor tér vissza a Bonneville sósivatagba. 1967-ben motorja – számos fejlesztést, illetve módosítást követően – már 1000 köbcentiméteres. Ember és technika készen áll az újabb megmérettetésre. Végül 1967. augusztus 26-án állítja fel a mind a mai napig fennálló rekordját az 1 liternél kisebb lökettérfogatú motorok kategóriájában, jóval 300 km/óra feletti átlagsebességet elérve.
Burt erőfeszítései és sikerei adták Roger Donaldson filmrendezőnek az ötletet, hogy 1971-ben egy rövid dokumentumfilmet készítsen Offerings to the God of Speed címmel, majd pedig 2005-ben – a mindig felejthetetlen Sir Anthony Hopkins főszereplésével – leforgassa A leggyorsabb Indian című filmet is. „Burt Munro barátságossága és nyitottsága volt a legvonzóbb számomra, tulajdonképpen ezért készítettem el róla ezt a filmet. Elképesztő kisugárzás és pozitív energia áradt belőle. Az a szó, hogy nem, nem szerepelt a szótárában. Tudta, mit akar elérni, imádta a motorozást, és élvezte a vele való piszmogást is.”
A film tulajdonképpen a Bonneville-ig vezető útról szól, de mögötte persze sokkal többről. Az út hosszú és fárasztó is egyben, ráadásul a világ legaljáról érkező hősünk úgy közlekedik az 1960-as évek felgyorsult életet élő Amerikájában, mintha egy idegen bolygón járna. Munrót közvetlen, nyílt természete, fanatikusságában is tiszta vágyai mégis átsegítik a nehézségeken. Bármerre is viszi az útja, mindig nyomot hagy maga után azokban az emberekben, akikkel kapcsolatba kerül. Az utolsó pillanatokig akadályokkal teli útja végén viszont ott várja a jól megérdemelt siker.
Azt hiszem, minden megszállott – és itt most kérem a szó pozitív értelmére gondoljanak – hasznos a társadalom számára, de minimum színesebbnek érezzük a világot általuk. Burt Munro is egy ilyen ember volt. Egy, az igaz megszállottak közül. Vagy ahogyan ő fogalmazott: „Ha soha nem loholsz az álmaid után, olyan leszel, mint egy növény” Ő hitt az álmaiban és az első rekorddöntése után még nyolcszor tért vissza Bonneville-be, hogy megmérettesse magát a sebesség megszállottjainak szent földjén. Az első rekorddöntéséről készült film pedig tényleg egy remekmű, csak ajánlani tudom és nem csak a motorkedvelőknek. Azt hiszem, a mainál autentikusabb időpontot aligha találhatnánk a megnézéséhez. Jó szórakozást kívánok hozzá!
Burt Munro 1978. január 6-án halt meg invercargilli otthonában, csendesen, természetes halállal. 2006-ban az Amerikai Motoros Szövetség (AMA) az új-zélandi motorversenyzőt beválasztotta a Hírességek Csarnokának tagjai közé. „Egész életemben, valami nagyra vágytam. Valami nagyobbra, mint a többi anyaszomorító.” Mr. Munro, sikerült!
Aki esetleg arrafelé tervez utazni a közeljövőben, az eredeti Munro-féle versenymotort az E. Hayes gyűjteményben találja meg Invercargillben.