– Milyen a kínaiak élete?
– Esznek és dolgoznak.
Ezt már oly sokan kérdezték tőlem, és én mindig ezt válaszoltam, miután visszatértem első kínai utamról. A különböző népek életmódját előszeretettel figyelő emberként ugyanis tényleg az jött le számomra, hogy – mindent lemeztelenítve – kínai százmilliók meghatározó, alapvető örömforrása nem más, mint az evészet és a munka.
Azóta nem egyszer jártam újból Kínában és más kelet- és délkelet-ázsiai helyeken. Mára ezerszer kifinomultabban, árnyaltabban tudnék válaszolni olyan kérdésekre, minthogy:
„Miért olyan eredményesek gazdaságban és minden más területen azok az emberek?”
„Miként képesek – meghökkentően rövid idő alatt – sokalta nagyobb relatív és abszolút fejlődést felmutatni, mint az európaiak és az amerikaiak?”
Mai válaszomban már leginkább azt hangsúlyoznám, hogy az ultrasok munka, a munkahelyen töltött sokkal hosszabb idő, és közben a napi többszöri kajálás, mint örömforrás, se nem oszt, se nem szoroz a termelékenység tekintetében. Kimutatott, bizonyított, hogy a legtermelékenyebb társadalmak az északnyugat-európaiak, kanadaiak, ausztrálok. És ugye senki sem merné a szájára venni saját személyes tapasztalatai alapján, hogy a skandinávok, beneluxok, németek, osztrákok, kanadaiak éjt nappallá téve melóznak, nem mennek szabadságra…? (Ahogy ez még mindig – apadó részben ugyan, de néhol továbbra is teljes mértékben – igaz sok helyütt, Kelet-Ázsiában.)
De mégis! Amit a kelet-ázsiai és az úgynevezett fehér-keresztény világ közötti „civilizációs” különbség kapcsán e témák kutatói egységesen állítanak minduntalan, hogy az igazi szakadék – mely lényeges különbségekre szolgál magyarázatul és ezek tényleg az ázsiaiakat hozzák ki relatív győztesnek – az a meghatározóan kollektivista, ázsiai közösségi szellem, illetve az „európai” individualizmus között tátong.
Egy „aprócska” árnyalása dolgoknak azonban idekívánkozik még: az európaias dél-amerikai társadalmak, sőt a szláv társadalmak is őrzik kollektivista szellemiségüket, hagyományaikat, ám ez a kollektivizmus és az a bizonyos ázsiai kollektivizmus nagyon nem ugyanaz. A kambodzsai születésű amerikai pszichológus professzor, William Tov meggyőzően, szisztematikusan feldolgozta azt is, hogy míg a szláv (például orosz) vagy éppenséggel venezuelai, kolumbiai, kubai, közép-amerikai közösségi-kollektív szellemiségen alapuló társadalmak vertikális kollektivitásúak, addig a kelet-ázsiai horizontálisak. Értsd, az előbbi hierarchikus, tekintélyelvű, felülről lefelé irányított, az utóbbi, például a kínai, az indonéz, thai, koreai – mondjuk így – demokratikusabb, érdemalapon szerveződő. A helyi hagyományoktól idegen, hogy felülről megmondja valaki, hogy pontosan mit kell csinálnia a közösségnek. Dél-Amerikában vagy Oroszországban viszont valaki megmondja…
Putyin visszavezetné a dzsungelbe a civilizációt?
Az emberiség legnagyobb politikai értelemben vett vívmánya, hogy a háborúk visszaszorultak mára. Ez a történelmi mérföldkő az orosz-ukrán konfliktussal veszélybe került – véli Yuval Noah Harari.
Ezek a történetileg kialakult alapminták, amelyekre a munkamorált is befolyásoló megfigyeléseinket építhetjük. Más kérdés, hogy az idő múlásával, a politika, a média önjáróságának, a technológiáknak fejlődésével vagy éppenséggel visszafejlődésével (például Mao kínai diktátor vagy a kambodzsai Khmer-terror uralma idejében) némelykor nagyon, máskor kevéssé, de soha sehol sem „fekete-fehér” a teljes kép.
És most jön a „kaja” rész!
Pontosabban: a kaja (konkrétan a rizs) és a kollektivitás (a horizontális verzió) közös diadala.
Ennek a témának – melynek hivatalos tudományos elnevezése: Rizs Teória (Rice Theory) – komoly szakirodalma van ám!
Agrárközgazdászok, a tömegpszichológia tudósai, politológusok, történészek garmadája tanulmányozza, és jut közülük egyre több arra a megállapításra, hogy a rizs nem egyszerűen egy gasztroenterológiai szemszögből bizonyítottan kiváló termény, melynek – bár ez is további kutatásokat igényel – köze van ahhoz, hogy koreaiak, kínaiak, japánok hosszabb ideig élnek, mint mások, hanem ahhoz is van ám köze, hogy az említett csoportok ennyire jól teljesítenek az újításokat, a modernizációt (midőn politikailag megérett rá az idő) a nagy rizstermelő kelet-ázsiai nemzetek gyorsabban, előítélet-mentesebben, komolyabb fennakadások nélkül fogadták-fogadják be, mint más kontinensek népei.
2014-ben jelentette meg Thomas Talheim virginiai egyetemi kutató egymástól távoli kínai területeken élő-tanuló kínai fiatalok ezrei körében végzett átfogó felmérésének összes részletét a Science című folyóiratban. Ez a tudományos cikk klasszikusnak számít ma már, melyre több száz, hasonló eredményt produkáló, köztük eredeti kínai, koreai, japán elemzés épül.
A lényeg, hogy a gigantikus rizstermelés gazdaság történetileg tulajdonképpen semmi máshoz nem hasonlítható „össznépi” összedolgozást, kollektivitást igényel. Pláne régen, de most is, és évszázadok óta folyamatosan. Szigorúan és önként felvállalt, egzisztenciális jelentőséggel bíró individuális önzetlenség, szolidaritás a pszichikai alapvetés itt.
Megépíteni és üzemben tartani csatornahálózatokat, kiépíteni, mindig az adott kor aktuális technológiai színvonalának megfelelő vagy sok helyütt annál alacsonyabb, erős egyéni és közösségi koordinált munkaintenzitást megkövetelő művelést, terebélyes, hegyes, dombos, leginkább a mindenkori éppen elmaradottnak nevezhető vidékeken. Öntözési rendszereket létrehozni, az öntözést precízen szabályozni és mindezt sok tízezer négyzetkilométeres nagyságú körzetegységekben, miközben azokon újra és újra iszapolni, kotorni kell.
Képzeljük el, hogy minden egyes óriás rizsrégióban több millió ember dolgozik össze és együttesen ér el fantasztikus eredményeket – professzionális főnöki szervezés nélkül!
A rizs és a klasszikus gabona termesztés között az a különbség – tömören – hogy az egyik kétszer akkora munkát, szervezettséget igényel. És nem ám a gabona az a bizonyos egyik… Mellesleg a 2014-es alaptanulmány és az azt követő többi szerzői kimutatják, hogy Kínán belül szinte „ég és föld” különbözőségű a munkamorál tekintetében az északi gabona-termelő régiókban és a déli rizstermelő vidékeken.
Így válik érthetővé, hogy a „kínai gazdasági-technikai csoda” nem ám Északon, mondjuk az orosz vagy a közép-ázsiai határ térségben, hanem délen, délkeleten ment és megy végbe továbbra is.
És most még valami „ínyencség” a rizshez: egyre másra hoznak ki felméréseket, hogy mennyivel fegyelmezettebbek még a magánéletüket tekintve a „rizses” ázsiaiak. Most olvasom a Quartz nevű felettébb népszerű félig tudományos, félig minden mással is foglalkozó, de színvonalasnak nevezhető, a millenniumi nemzedék által favorizált portálon: a rizstermelő vidékek lakóinál kisebb az alkoholizmus, a kábítószerfogyasztás és a párok válása, mint más kelet-ázsiai régiókban.
Tegyük fel a kérdést, vajon boldogabbak a rizstermelő emberek? Jobb-e az általános életérzetük azoknak a tömegeknek, általánosságban azoknak, akiknek életük és munkájuk totálisan egybeforr?
A válasz: határozott nem!
Erről részletesen készülök írni a HOLDBLOG-ra, addig éjt nappallá téve hozzáolvasok pár ezer tanulmányt.
A „hő-éhhalál” és tőzsde
Zentuccio: Már-már istenkáromlással ér fel, hogy a hőség és a tőzsde közti összefüggésre kívánok ezúttal rávilágítani – szerény ismereteim alapján. Amikor tízezrek halnak meg egy végeláthatatlan háborúban, ráadásul itt, a közelünkben, és amikor – ugyancsak viszonylag közeli helyeken, kiemelkedően az Ibériai-félszigeten – a hőség csak az idén több mint ezer embert gyilkolt meg, nos, ilyenkor igen gyomorforgató, ha valaki azt firtatja, miként „égethet el pénzeket” a hőhullám Európában és Amerikában. Mégis megteszem ezt.
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.