Karanténban ülni unalmas. Még annál is unalmasabb. A Netflix sorozatokba fásulva már lassan inkább nézem, hogy hogyan szárad a festék a falon. De nini, mi az ott, egy repedés? És hopp, ott van még egy! Hát ez így nem maradhat, kéne egy pár kanna festék, hogy kifessem a nagyszobát. Úgysem tudok sehova menni home-office után, időm mint a tenger. Akkor már javítsuk meg azt a konyhaszekrényt is, fűrészárut még Covid alatt is lehet kapni. A kertben vagy a teraszon üldögélni is jó volna, ha már ott vagyok deszkáért veszek még kintre új székeket is. Az étterembe járás azért csak hiányzik. Sebaj, itt az ideje hobbiként elkezdeni sütni-főzni, az valamennyire pótolja az élményt. Csak volna hozzá megfelelő felszerelésem. Még szerencse, hogy a szupermarketben az alapanyag mellett serpenyő meg konyhaszerszám is van. Ha már ennyit költök, csak veszek egy új képernyőt is azokhoz a fránya Netflix sorozatokhoz.
Valami ilyesmi játszódhatott le a lezárások során és azt követően a fogyasztókban. A szolgáltatási kiadások összecsuklásával a fogyasztói kiadások csökkentek, valamint a legtöbb vezető gazdaságban a jegybanki pénznyomtatással finanszírozott kormányzati csomagok szinten tartották a háztartások összejövedelmét. A megtakarítások csak nőttön nőttek, az élet meg unalmas a négy fal között, valamit kezdeni kell a plusz forrásokkal. Ha valaki épp nem a legújabb meme-részvénnyel vagy kriptodevizával akarta kitömni magát, akkor maradtak a fogyasztási cikkek, a javak a szolgáltatások helyett.
Ezzel összességében nincs is semmi gond, a pénz önmagában nem boldogít, csak a sok cucc, amit lehet rajta venni. A megnövekedett fogyasztási kedv segített is az első piaci sokk utáni helyreállásban. Amennyiben az Egyesült Államok belső piacát vesszük példának, mint reprezentatív fejlett piaci gazdaságot, úgy azt látjuk, hogy egy évvel az első hullám után már a vírus előtti trenden felül vannak a fogyasztási kiadások. Azonban ahogy a lebontásból látjuk, ebben a legnagyobb szerepet az alacsonyabb súlyú fogyasztási cikkek kapták, míg a szolgáltatási kiadások még csak most kapaszkodnak vissza a válság előtti szintre.
A jó hír után jöjjön a fekete leves: ennek a váltásnak ára van, amit a fogyasztó fizet meg. Mint írtam a fogyasztási kiadások csupán a fogyasztói kosarak kisebbik hányadát teszik ki. A tartós és hétköznapi cikkek dollárban mért együttes forgalma csupán a szolgáltatási kiadások körülbelül felére rúgnak, így a szolgáltatásoktól átcsoportosított pár százalékpontos fogyasztási kiadások kétszer akkora keresleti erőt jelentenek százalékpontban mérve a termékek ellátási láncában.
A megnövekedett kereslet mellett a kínálati oldalon is látunk inflációs szempontból problémás faktorokat. Először is az első hullám alatt a legtöbb termelő és kereskedő egy klasszikus gazdasági válságra készülve csökkentette készleteit és megrendeléseit. Másodjára ne feledkezzünk meg a válsághoz vezető évek elmaradó befektetéseiről a bányászati és energiahordozó szektorokban a ciklikusság és az arra ráerősítő növekvő környezettudatos befektetési stratégiák számának köszönhetően. Végezetül adjuk a mixhez az infrastrukturális fejlesztések hiányát a fejlett gazdaságok költségvetésének kiegyensúlyozása végett, valamint a magánpiaci szereplők által előnyben részesített “just-in-time”, alacsonyabb befektetett tőkét igénylő logisztikai megoldásokat.
A közös nevező
Törékeny logisztikai hálózat, ahol az egyes szereplők nem tartanak puffereket és egyik napról a másikra kell biztosítaniuk a termékek áramlását. Aztán jön egy sokkhatás, melynek következményeképp a piac többet akar kivonni a rendszerből, mint aminek az előállítására rövid távon kapacitás van. Láttunk már ilyet majd másfél évtizeddel ezelőtt. A 2007-08-as pénzügyi válság hasonló pozícióból indult útjára. Alacsony tőke és likviditási pufferek a mérlegfőösszegekhez viszonyítva, és az egész rendszert a rövid távú finanszírozás egyik napról másikra gördítése tartotta fent. Amint befagynak a rövidtávú piacok és a fogyasztók kimenekítenék megtakarításaikat, a szolgáltatóknak többletforrás után kell néznie. Egyszerre mindenkinek. Először lefagy az euródollár piac, utána ennek következtében mindenki rohan repo kölcsönökért vagy fedezetlen bankközi hitelekért, de természetesen egyik piac sem volt ekkora kapacitásra tervezve, így mindenhol többletkereslet alakul ki, az árak – azaz kamatok – pedig csak emelkednek.
Az értékláncokon lejátszódó folyamat hasonló lépéseken ment keresztül az elmúlt pár hónap során. Az elsődleges sokk után az emberek elkezdtek többet vásárolni, ami így nem csak az aktuális megrendelésekkel, de a magasabb forgalommal társuló magasabb készletek megrendeléseivel is terhelte a termelési láncot. Mindezt a normálnál alacsonyabb készletszintekről, illetve a hajózás és fuvarozás szempontjából rossz földrészen rekedt konténerekkel indulva. Amint a hálózat tagjai számára nyilvánvalóvá vált, hogy ellátási gondok lehetnek, illetve a szállítási idők többszörösükre emelkedtek, új rendeléseket adtak le, hogy ilyen körülmények mellett is biztosan ki tudják szolgálni vevőkörüket.
Az egyes ellátási láncok és hálózatok közötti terjedést – és az általános inflációs nyomást – elsősorban az idézi elő, hogy olyan szektorokban jelentkeznek ellátásbeli akadályok, melyek majdnem minden termék láncában megtalálhatóak. Ilyen az energia, az alapvető nyersanyagok, és a fuvarozás. Ebből kifolyólag, ha egy adott szektorban eleinte nem is jelentkezik túlkereslet, a másik szektor által generált piaci konjunktúra az első szektor költségeit is emeli. Az árak pedig csak emelkednek.
2 százalékos inflációt kérek! 6 lett, maradhat?
Az októberi inflációs adatok az Atlanti-óceán mindkét partján felülmúlták a várakozásokat. Az Egyesült Államokban mért 6,2 százalékos érték több mint három évtizedes csúcs. A kérdés, ami már eddig is sokakat foglalkoztatott, hogy ez egy új norma kezdete, vagy csak a gazdasági aktivitás újraindulásával velejáró egyszeri sokkhatás.
Újfent a fent említett történelmi példához nyúlva, a jegybanki programok elindításával és állami mentőcsomagokkal sikerült megállítani a vérzést a pénzpiacokon 2008-ban. Azonban chipet vagy földgázt nehezebb nyomtatni a “semmiből”, mint lebegő devizákat. A nyersanyagpiaci és logisztikai munkálatok komoly befektetést és hosszabb időt igénylő vállalkozások, melyek akár évekig is eltarthatnak és a termelők nem vágnak egyből bele dollármilliárdokat felemésztő vállalkozásba, ha nem látnak esélyt rá, hogy a többletkereslet fennmarad. Ugyanakkor nem feltétlenül kell éveket várni a helyzet rendeződésére. Amennyiben már látszik egyértelmű szándék az ellátási láncok bővítésére, úgy a pánikvásárlások és készlettartalékok képzése is enyhülhet, amely így visszájára fordíthatja az öngerjesztő folyamatot, bár a fent említett bizonytalanság miatt ezt is inkább középtávra tenném.
Az igazi kérdőjel számomra az eddig nem említett munkaerőpiac. A fent említett szektorális váltás a termékek és szolgáltatások között épp úgy érintette a munkaerőpiacot, mint a nyersanyagokat. Ennek a struktúraváltásnak az eredménye, hogy a legtöbb gazdaságban rekord számú üres állás van történelmileg magas munkanélküliség mellett, nyomást gyakorolva a bérekre. Amennyiben a magasabb inflációs várakozások és rekord üresedések mellett jó alkalmazotti alkupozíció mellett beindul egy globális ár-bér spirál, úgy érdemes az elmúlt szűk másfél évtizednél magasabb inflációra készülnünk.