A stagfláció fájdalmas időszaka fenyeget

Annak ellenére, hogy a stagfláció nem elkerülhetetlen folyamat, a gazdaságra nehezedő terhek hosszú sora most olyan veszélyeket rejt magában, amelyekre nem volt példa az elmúlt négy évtizedben.

Stagfláció: a gyorsuló infláció és lassuló gazdaság kombinációja, ami növekvő munkanélküliséggel is eredményezhet. (Ebben a cikkünkben részletesen írtunk a jelenségről.)

A növekedés lassulása általában a munkanélküliség növekedését is maga után vonzza, így csökken a vásárlóerő is. Mindeközben, az emelkedő árak miatt, a fogyasztók pénze veszít értékéből. Ebben a helyzetben a kormányoknak sincs könnyű dolga: ha ösztönzik a növekedést – például a kiadások emelésével, vagy az adók csökkentésével – akkor az infláció gyorsulását idézhetik elő, a jegybankoknak pedig kamatemeléssel kell felvenniük a harcot a pénzromlással.

Érdemes visszatekinteni 2008-ra, amikor a központi bankok világszerte rendkívüli mennyiségi lazítási (QE) stratégiákat fogadtak el, melyeket ma is alkalmaznak a kormányok, hogy megbirkózzanak a hatalmas adóssághullámmal, a korábbi válság keserű örökségével. Nouriel Roubini, a New York-i Egyetem közgazdásza szerint

az elmúlt évtized „QE-je” talán időt nyert, de nem hozott gyógymódot. Még sok kihívással kell szembenéznünk.

Ő az, aki 2005-ben az egyik legelső észlelője és „vészmadara” volt az amerikai jelzálogbuboréknak, ami aztán majdnem térdre kényszerítette a világgazdaságot.

Amikor az 1970-es évek eleji olajsokk először 5 százalék felé zökkentette az inflációt az OECD-országokban, mintegy 25 évbe telt, hogy ismét 5 százalék alá süllyedjen a pénzromlás üteme. (1980-ban 15 százalékos csúcson járt az érték, ekkor lépett közbe Paul Volcker, a Fed elnöke.)

Joggal kell tartani a stagflációtól. A magas infláció és a gazdasági stagnálás kombinációja nemcsak súlyos nehézségeket okoz, hanem nehezen is gyógyítható. Ahogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ügyvezető igazgatója, Kristina Georgieva megjegyzi:

„Gazdasági szempontból a növekedés csökken, az infláció pedig nő. Köznapi nyelven: az emberek jövedelme csökken, a rájuk váró nehézségek nőnek és súlyosbodnak.”

Kihívások

Ahogy azt Roubini a múlt hónapban megjegyezte, most három, potenciálisan rövid távú stagflációs erő játszik szerepet:

1. A koronavírus-járvány kirobbanása óta tartó globális gazdasági zavar
2. Az orosz-ukrán háború
3. A recsegő, lassuló kínai gazdaság (befolyásolja a „zéró Covid” politika)

Ezek együtt váltották ki az 1970-es évek óta nem látott (talán még annál is nagyobb) nyersanyagár-sokkot. Az Egyesült Államokban az infláció 8,5 százalékra emelkedett, ami 1990 óta a legmagasabb érték. Az IMF arra számít, hogy a fejlett gazdaságok inflációja idén 5,7 százalék körül marad, a fejlődő világban pedig még ennél is magasabb lesz.

Ez a három tényező önmagában felveti a stagfláció súlyos veszélyét, azonban vannak még további, strukturális kihívások, amelyek Roubini szerint felerősítik az elhúzódó inflációt és gazdasági növekedés bezuhanásának veszélyét.

Az első és legnagyobb gond a gazdasági kilátások tendenciózus (2008 óta tartó) romlása, ami a globalizációs törekvésektől való éles visszavonuláshoz, a protekcionizmus erősödéséhez, az adósságállomány gyors halmozásához vezetett.

2008-ban az Egyesült Államok államadóssága 9 billió dollár volt, 2021 végére ez csaknem 30 billióra (30 000 000 000 000) emelkedett. Eközben a globális adósság körülbelül 226 billió dollárra nőtt, számos nemzetgazdaságnak a GDP-jénél magasabb adósságteherrel kell szembenéznie – ami elviselhető a zéró kamat korszakában, de nem az élesedő infláció hatására emelkedő kamatlábak mellett.

A második kihívás a „near-shoring” (kiszervezés) trendje, ami magas átállási és működési költségeket eredményez.

Kérdéses még az éghajlatváltozás megfékezéséhez szükséges hatalmas beruházások finanszírozása is. A McKinsey becslése szerint a mérséklés teljes globális költsége 2030-ra valószínűleg legalább évi 200–350 milliárd euró (210,6–368,6 milliárd dollár) lesz, ami kevesebb, mint a 2030-ra előrejelzett globális GDP 1 százaléka.

A népesség elöregedésével összefüggő, hosszú távú költségek is számottevőek, mivel az 1950-es évek „baby boomerjei” éppen nyugdíjba vonulnak. Magasabb egészségügyi kiadásokra lesz szükség, kisebb munkaerő mellett. Itt a robotizáció sokat segíthet.

Egy másik strukturális kihívás az Egyesült Államok és Kína közötti rivalizálás elmélyülése, ami a vámháború esetleges folytatásával, fokozódásával nagyon költséges lehet még a világgazdaságnak. Nem kizárt az ellátási láncok „balkanizálódása”, különösen a technológia, az adatok és az információk transzferének tekintetében.

A koronavírus megtanította, hogy komoly pénzeket kell(ene) fektetni az egészségügybe, hogy védekezni tudjunk a jövő világjárványai ellen. Miközben itt egy fejlesztendő ágazat, éppen a globális védelmi kiadások ugranak meg az orosz-ukrán háború hatására. Németország például a GDP 2 százaléka fölé emeli védelmi kiadásait, az erre szánt pénzt elvonják a hatékonyságot vagy termelékenységet növelő beruházásoktól.

Lehet, hogy a stagfláció nem elkerülhetetlen, de a gazdaságokra nehezedő terhek ilyen hosszú listája olyan veszélyeket rejt magában, amelyekre az elmúlt négy évtizedben nem volt példa.

Hogyan lehetne megelőzni a stagflációt?

Globális együttműködés nélkül szinte sehogy! Pedig az országok jelenlegi hajlandósága a globális együttműködésre nagyon alacsony.

Arra a kérdésre, hogyan kerülhető el a stagfláció, nincs egyszerű válasz.

A központi bankoknak két eszközük van az infláció csökkentésére:

• a mennyiségi szigorítás (QT), a megvásárolt eszközök csökkentése, ami aztán korlátozza a likviditást a piacon,
• illetve a kamatemelés, aminek hatására nehezebb lesz hitelhez jutni, így csökken a fogyasztás, ennek hatására a növekedés is.

Az Európai Központi Bank márciusban fejezte be a koronavírus-válság hatásainak mérséklésére létre hozott veszélyhelyzeti programját, illetve bejelentette, hogy júliustól újraértékeli a nettó eszközvásárlási programját – remény szerint így jobban kordában lehet tartani az árakat. Közben várhatunk a szebb napokra.