A szankciós paradoxon

Egy hónapja sincs, hogy az amerikai külügyminiszter felhívta orosz kollégáját. Aprólékos részletességgel “leírta neki”, pontosan mi vár Oroszországra, annak politikai-katonai döntéshozatali központjaira, az orosz hadseregre, végül, de nem utolsósorban: mi vár az orosz népre, abban a pillanatban, hogy Moszkva nukleáris fegyvert vet be a háborúban.

Napokkal ezelőtt Oroszország nyilatkozatot tett közzé a következő üzenettel (azt nem szó szerint idézve):

…mindenki tisztában van vele, hogy a nukleáris háborút képtelenség megnyerni, azon minden fél veszíthet csak. Oroszország – felelősségének teljes tudatában – mindent megtesz annak megakadályozásért, hogy hogy korunk konfliktusai az emberiség létét fenyegető, tömegpusztító háborúkba torkoljanak.

Ennyi.

Szóval, „csak annyi” történt, hogy Amerika és Oroszország megegyezett: nem lesz nukleáris háború. És ezt tették szép csendben, a rendkívüli jelentőségű telefonbeszélgetést eltitkolva a nagy nyilvánosság elől. (S mi több, a Wall Street Journal hétfői kiadása biztos forrásokra hivatkozva jelenti, hogy rendszeresek a bizalmas telefonos tárgyalások a Fehér Ház és a Kreml között.)

Az amerikai, a nyugati, illetőleg az orosz és az oroszbarát (világ)közvéleményt azonban – a fenti „apróságtól” függetlenül – rendületlenül tartja továbbra is rettegésben a nagyüzemben még mindig és egyre inkább folytatódó kölcsönös háborús retorika, a megannyi hiteles beszámoló a nemzetközi fegyverkezés fokozódásáról, a harcok eszkalálódásáról, a fenyegető energiaínségről, a globális recessziótól. Főként pedig a szankciók beláthatatlan következményeitől.

Mindeközben jómagam két, egymástól függetlenül ténykedő, de ugyanazon következtetésekre jutott (szankciók hatékonyságával foglalkozó) kutató, a francia exvezető diplomataasszony, Agathe Demarais, az Economist Intelligent Unit jelenlegi főnöke, és Dan Drezner, az amerikai Tufts egyetem professzora publikációit arról, hogy a történelmi és a kortárs tapasztalatok bizony arra intenek: csak nagy ritkán gyakorolható eredményekkel kecsegtető nyomás egy ellenfélre a klasszikus gazdasági és politikai szankciókkal.

Már a világ legelső (dokumentált) kereskedelmi szankciós rezsimje, az időszámítás előtt 432-ben, a Periklész athéni vezér által elrendelt „Spárta-bojkott” is nagy-nagy hibának bizonyult. A zseniális Periklész totál elszámította magát. A büntetőintézkedései voltak ugyanis azok, amelyek

1. a történelmi jelentőséggel bíró nagy háborúhoz vezettek a Peloponnészosz-félszigeten,

2. a végén a szankciókat életbe léptető Athén lett a vesztes, a szankciók által sújtott Spárta meg a győztes.

Időben „egy picikét” későbbre ugorva:

Kuba és Venezuela „él és virul” (pontosabban a legkevésbé sem virul egyik sem, de mindkettő esetében jellemző, hogy mégis egyre erősebbnek mutatkoznak elnyomó rendszereik, amelyeknek éppenséggel megdöntése céljából indította be bojkottintézkedések sorát az Egyesült Államok).

Az olaj- és megannyi egyéb gazdasági-politikai embargó alá vett Irán ma már ott tart, hogy „ő”, a nem oly rég még az Oroszországnak és Kínának egzisztenciálisan kiszolgáltatott ultravallási köntösbe bújtatott iráni „állami maffiarendszer” az, amely a leghatékonyabb katonai segítséget képes nyújtani – kinek is? – Oroszországnak.

Észak-Korea? Parádés példája annak, hogy a világon semmi, de semmi eredményt se hozott bármiféle ellene hozott komoly büntetőintézkedés: a legsúlyosabb szankciók dacára, azok közepette a kelet-ázsiai ország nukleáris hatalommá vált, amely igenis képes elpusztítani a nála ezerszer fejlettebb, gazdagabb Dél-Koreát. Japánra is képes lenne atomcsapást mérni, képes világháborút kirobbantani. Egyesül Kínának köszönheti ezt Észak-Korea.

Tanulság: képtelenség komoly hatással bíró nemzetközi politikai-pénzügyi-katonai szankciókat életben tartani, ha azokból kimarad Kína. Az észak-koreai szankciós kudarc egyébként azzal is magyarázható, hogy az ilyen diktatúrák irányítói megengedik maguknak, hogy ők maguk milliárdokat keressenek az “igazi” nemzetközi bűnszervezetekkel való összefonódásokkal. Caracas, Teherán és Havanna két évtizede amolyan “forgótengelyként” működik a kábítószer-világkereskedelemben, miközben az észak-koreai vezér közvetlen rokonait és barátait intézményesített dollárhamisítással és “nagyüzemi” kábítószer-csempészéssel gyanúsítják az amerikai bűnüldöző szervek.

Csakhogy! A fentebb említett és hasonlóan „eredménytelen”, „bumerángként visszaütő” – legalábbis annak tetsző – példák túl sarkos megfogalmazást nyertek általam.

Hiszen például Irán esetében mi más, mint a szankciók voltak azok, amelyek néhány évvel ezelőtt tárgyalóasztalhoz kényszerítették azt a rendszert, és alapvetően ellenőrizhetővé kellett tennie atomfejlesztési programját. A nemzetközi közösség ellehetetlenítette, hogy Irán atomfegyverrel elpusztíthassa Izraelt, amelyet az iráni napi propaganda szerint le kell törölni a térképről.

Bizony, a szankciós nyomásnak is betudható, hogy manapság félig-meddig már igazi forradalmi állapotok roncsolják belülről az iráni rendszert. És… e sorok íróját mégiscsak azzal a kérdéssel fogadták teheráni egyetemista fiatalok néhány évvel ezelőtt, hogy „tessék mondani, mikor tetszenek már végre bombázni bennünket?” (értsd: mikor bombázzuk szét az iráni rezsimet – mi, nyugatiak).

De ne menjünk ennyire messzire! Maradjunk a mi közvetlen környezetünk eklatáns példáinál.

Jól emlékszem a kilencszáznyolcvanas esztendőkre: miközben a Ronald Reagan irányította Amerika fenntartotta a korábbi elnökök nevéhez fűződő szankciókat, a Szovjetunió és szövetségesei, köztük hazánk ellen – nevezetesen: tiltotta a nyugati fejlett technológiák exportját a „keleti blokkba” – személyesen az új szovjet vezető, Mihail Gorbacsov szemébe mondta:

„Maguknak (értsd: a rendszerüknek) nincs esélyük a túlélésre, mert ahhoz se pénzük, se gazdasági fejlettségük, se modern technológiájuk. Nulla az esélyük, hogy felvegyék velünk a versenyt, amikor majd az űrbe telepítünk fegyverrendszereket és közben polgáraik élete messze rosszabb lesz a mi polgáraink életéhez képest, amint komputerlizáljuk a minden napjainkat, amire az Önök rendszere képtelen.”

A nyugati – főként a hétköznapi életbe egyre inkább behatoló – amerikai és japán, dél-koreai technológiai fölény plusz a szankciók a „szovjet világ” ellenében – tudom, emlékszem, ezért állítom – igenis alapvető szerepet játszottak abban, hogy összeomlott a Varsói Szerződés és a KGST, majd pedig maga a Szovjetunió. Nem kellett ehhez háború.

Leegyszerűsítve: Ronald Reagan, az amerikai történelem talán legkevésbé iskolázott elnöke, volt az, aki ország-világ és főként Moszkva első számú vezetője számára – mindenféle árnyalástól mentesen, tartózkodva az elegáns, egyszerre sokat-és-semmitmondó diplomáciai nyelv alkalmazásától (melyet nem is ismert) – kimondta: „Maguknak semmi esélyük sincs”. Mindenki – beleértve Moszkvát is – zsigereiben érezte vagy tudva-tudta, hogy Reagannek igaza van. És eszerint vett merőben új irányt a történelem.

Itt és most ismét történelemfordító helyzet állt elő. Lehetséges, hogy az orosz cél nem más, mint a történelem visszafordítása: lehet, hogy egy „új Szovjetunió” létrehozására törekednek Moszkvában. Nem tudjuk bizonyosan.

Ami bizonyos, hogy működnek és egyre erőteljesebbek az Oroszország elleni szankciók.

Hatékonyságuk azonban továbbra is kétséges, egymásnak ellentmondó narratívákat olvashatunk tudósoktól, kommentátorokból – nincs tárgyilagos tudásunk egyelőre.

A fentebb említett nagy tekintélyű amerikai és francia szankciókutató szakértő friss publikációból jómagam a következő tanulságokat olvastam ki:

1. Most először történik meg, hogy Amerika a szankciós „rezsim” alkalmazásában mindent koordinál egy olyan páratlan és önkéntesen csatlakozott nemzetközi koalícióval, amelyben a gazdaságilag legerősebb nyugati országok mindegyike részt vesz, nem marad ki ebből se Japán, se Dél-Korea, se egyik dél-kelet ázsiai „kistigris”.

India és Kína gyakorlatilag tartózkodik, bármit mondanak is a közvéleményük előtt. Törökország szankcionál is, meg nem is, de fegyverzi Ukrajnát.

2. Most először történik, hogy a szankciók nem meghatározóan árukra, kereskedelemre fókuszálódnak, hanem az agresszorként nyilvántartott, megbüntetendő politikai rendszer pénzügyi alapjaira. Plusz az adott rendszer legpénzesebb politikai-gazdasági-monetáris döntéshozóira és családtagjaikra

3. Most először történik meg, hogy a büntető oldal (a Nyugat) preventív módon mindent megtesz, nehogy „Periklészként” saját magát lője lábon: szemünk előtt zajlik, miként és micsoda gyorsasággal függetleníti magát a nyugati világ az orosz energiahordozóktól, immár a gáztól is.

Viszont tény az is, hogy továbbra is következhetnek a szankciók fenntartásából nem várt, vagy előre beláthatatlan belpolitikai-belgazdasági-globális pénzügyi fejlemények, amelyekből mégiscsak önmagának is okozhat rendkívüli drámát az Amerika vezette nemzetközi koalíció. 

Mindent egybevetve: a legcsekélyebb kockázatokat magában hordozó, mégis a talán a legeredményesebb eszköze a nyomásgyakorlásnak az, amit e bejegyzés elején a nukleáris világháború kitörésének megakadályozására tett egyszerű telefonbeszélgetésre, majd pedig amit a Reagan vs. Gorbacsov esetre fókuszáltan említettem:

akár szép csendben, a színfalak mögött, akár ország-világ előtt a lehető legnyíltabban, maximálisan hitelesen, megalapozottan értésre kell adni: „Maguknak semmi esélyük sincs”.

Hogy ezt Moszkvában és a világ minden egyes másik országában is megértsék.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.