Színház az egész világ… Vagy mégse az?

A Shakespeare-idézet azért került ebbe az alapvetően az orosz-ukrán válságra fókuszáló interjúba, mert – ahogy Jessica Brandt, a két roppant befolyásos amerikai agytröszt, a Brookings Instutiton és a Carnegie Endowment kiberháborúkkal és mesterséges intelligencia politikai alkalmazásával foglalkozó vezető kutatója bizonyítani véli – nem is annyira a katonai összecsapás réme fenyeget. Egy másfajta háborúról van szó alapjában véve. Olyanról, ami nem fenyeget, hanem tényszerűen zajlik. Ez nem más, mint dezinformációs hadműveletek sorozata. Leegyszerűsítetten: rendkívüli technológiákkal felszerelt, a globális közvéleményre hatást gyakorló influencerek vívják meg csatáikat – véráldozatok nélkül.

Zentai Péter: Jól fogalmazok, ha „techno-influencereknek” titulálom a világpolitika, világgazdaság legtöbb főszereplőjét? Kiindulhatunk abból, hogy amit látni vélünk – például az ukrán válság kapcsán – az nem igazán a tények, hanem inkább a hazugságok világa?

Jessica Brandt: Amit mond az igaz is, meg nem is. 

A tények világában ugyanis „tényszerűen rejtőzködnek” propaganda gépezetek, amelyek a nap 24 óráján át torzítják, másítják meg a valós világ tényeit. Olyannyira, hogy a tények világának szereplői, például a demokratikusan választott politikusok is – némelyek esetleg akaratlanul, jó szándék által vezérelve, mások pedig tudatosan – tényként prezentálják a megmásított valóságot a széles közvéleményeknek.

A helyzet annyira abszurd, hogy a „világszínpadon föllépő szereplők”, nem mind, de egy részük mindenképpen, ugyanannyira megtévesztések áldozatai lehetnek, mint maga a nagyközönség: a közvélemény, a milliárdnyi választó. A színjáték ugyanis globális méretekben zajlik…

A legváltozatosabb szereposztásban, gondolom én… Ráadásul – mint a valós színdarabok esetében is – a közönség ízlésének kérdése, hogy ki a jó és ki a rossz szereplő az előadásban.

Úgy van. Ukrajna ügyének a „világszínpadra adaptálása” minden esetre elképesztő fordulatokban gazdag előadást eredményez.

Úgy beszélünk, mintha tényként fogadnánk el, hogy a világot „színpadi szerzők és szereplők” összeesküvése igazgatja.  Shakespeare-nek szó szerint és átvitt értelemben is igaza lett volna, hogy „Színház az egész világ, színész benne minden férfi és nő”?

Igen is, meg nem is. Mi itt és most valós dolgokról érezzük, hogy elvontan kell beszélnünk róluk. Ez a manipulációs gépezetek eredményességét igazolja. Ukrajna ügynél maradva: a krízis mögött persze, hogy kőkemény tények léteznek. Csakhogy a szintén tényszerűen létező információs technológiák révén élő emberek és cégeik abból keresik a kenyerüket, abból profitálnak, hogy a tényeket megmásítják, kitalált dolgokat tényként tálalnak. Ez egyrészt öncél ugyebár, másrészt viszont, a megtermelt hazugság, ha a célközönség – értsd a világ közvéleményének jelentős hányada – tényként fogadja el azt, tehát bedől az illúziónak, akkor akár a történelem menetét is befolyásolhatja.

Lehetetlen küldetés, mely bebizonyítja önmagának, hogy nem is az. Tehát a manipulátorok úgy gondolkoznak, hogy „lehet ugyan küldetésünk a hazugság gyártása, de ha hisznek nekünk, akkor nyertünk, egyébként pedig eleve az a tény, amit annak nevezünk”.  Ön biztos benne, hogy tudja a valós tényeket, például, hogy ki mond igazat Ukrajna ügyben? 

Igen. Mert a tények világa– legyen szó bármiről – teljesen világos. Ahogy Szlovákia államfő asszonya a napokban néhány egyszerű szóval lerántotta a leplet mindarról, ami zajlik:

„Nem Ukrajna támadta meg Oroszországot 2014-ben. Nem az Egyesült Államok és nem a NATO hajt végre csapatösszevonásokat az orosz-ukrán határon, hanem fordítva. Oroszország vont össze több mint 100 ezer katonát és vonult be Beloruszba.”

Ez csak féligazság. Caputova asszony elhallgatta az érem másik oldalát.

Ennek az éremnek a tények világában nincs másik oldala. Amit annak mondanak, az a „virtuális valóságból importált termék”, melyet a globális befolyás növelése céljából fizetett influencerek gyártottak le, az orosz katonai, politikai vezetés megrendelésére.

Szerintem, az érem másik oldala például az, hogy Oroszország saját védelme, ha úgy tetszik szuverenitása fennmaradása érdekében nem engedheti meg magának, hogy ellenséges országok vegyék körül…

Kik akarják Oroszországot megtámadni? Tud józan ésszel bárki is tisztes, egyértelmű választ adni arra, hogy miért is akarna az Egyesült Államok, netán az egész NATO, a nyugati világ – beleértve Lengyelországot, a balti államokat, az örökké békés skandináv országokat – háborút vívni a világ első számú atomfegyver hatalmával?

Azt mondja, hogy a NATO, maga az USA – képzelt ellenség.

Pontosan. De innentől kezdve jönnek az „alternatív tények”, melyek globális és megállás nélkül ismételt terjesztése nyomán a világ érdeklődő közvéleményének – nincs erről felmérés, de vélhetőleg – talán fele elhiszi, hogy Amerikának érdeke fűződik a háborúskodáshoz.

Sokan nálunk is így vélekednek. Az érveik szerint Biden amerikai elnök szénája annyira rosszul áll, hogy a kongresszusi választások előtt jól jönne neki, ha háborús helyzetbe sodorná az amerikai nemzetet, mert az ilyen esetekben mindig összezár…

Mint Vietnám esetén? Mint az iraki, afganisztáni háborúk esetén? Nevetséges. Ezek mind – kivétel nélkül – éppenséggel az adott elnökök vesztét hozták. Amerikában az ingerküszöböt se éri el konkrétan Ukrajna ügye. Ha egy ilyen távoli ország miatt háborúba akarná sodorni az elnök az Egyesült Államokat, akkor óriási vereséget szenvedne a kongresszusi választáson. Biden elnök az utolsó, akinek érdekében állhat, hogy a következő időszakban bárhol a Földön amerikai katonák veszítsék el életüket.

Az, hogy Önöknél és egy sor más amerikai szövetségesnek számító országban a média, a politika aktív és a problémát mélyítő főszereplőként behozza a képbe ezt,  – hamisítatlan tényvilágot feltételezve magunk körül – az agymosás következménye.

A tények világában ultimátumszerűen szólította fel Putyin orosz elnök a NATO-t, hogy oszlassa fel önmagát…

Ez nem igaz…

Nem igaz?

Caputova szlovák elnököt vagyok kénytelen megint idézni:

„Azt a követelést kaptuk, hogy garantáljuk: Ukrajna sose lép be a nyugatiak szövetségeibe. Azt is, hogy álljon vissza az 1997 előtti állapot Közép-Kelet-Európában. Mi azonban nem adhatjuk meg magunkat ilyen ügyekben. A nyugati rendszerek alapját képező kérdésekben nem létezhet kompromisszum, hiszen számunkra alapérték, hogy minden államnak, beleértve Ukrajnát is, jogában áll eldönteni, hogy hová akar tartozni. Ha ezt a jogot elveszik Ukrajnától, akkor elvész minden garancia, hogy a mi függetlenségünk vagy bármely más, a nyugati értékrendet választó állam függetlensége fennmaradhat.”

De Ukrajnába tényszerűen küldenek amerikai, brit és más nyugati katonákat…

Ez az érv az, amivel igazolható lenne a tények világában, hogy senki se akarja veszélybe sodorni Oroszországot, hanem ellenkezőleg. Ha nem lennének orosz csapatmozdulatok, ha azok mérete nem lenne nagyobb, mint bármikor bárhol Európában az utóbbi negyven évben, akkor senkinek esze ágában sem lenne katonákat küldeni Ukrajnába. Azért van szükség ilyen válaszra, mert ha ez nincs, akkor semmi sem riasztja el a katonai inváziótól azt az erőt, amely katonák százezreit mozgósította Ukrajna orosz és belorusz határán. Az oroszok, propagandájukban, nyíltan és bújtatottan, egyebek között, vérségi okokra hivatkozva kérdőjelezik meg Ukrajna függetlenséghez való jogát.

Azért, őszintén szólva, nagyon is meglepő, hogy oly sokan ezt a magyarázatot simán elfogadják, mert annak idején, a harmincas években szinte szó szerint ilyesmikkel jött elő Adolf Hitler és ilyen érvek mentén indokolta meg – sikerrel – a világ közvéleménye előtt Csehszlovákia és Ausztria de facto felszámolását, Németországhoz csatolását.

Dehát a manipuláció, a hírtorzítás nagyüzemben folyik Nyugaton is…

Egyetlen nyugati országban sincs központilag, államilag irányított globális álhírgyártás. Ha ilyen előfordul valamilyen szinten, azt a nyugati társadalmak önkorrekcióként – a médiára és egyéb intézményekre hagyatkozva – szisztematikusan leleplezik, elsősorban önmaguk előtt. 

Nincs központi sajtó. Nincs központi politikai média irányítás, nem létezhetnek közvetve-közvetlenül állami fizetést élvező hekkerek, hekker cégek. Ha lennének, akkor a magán kézen lévő média nagy részének eredendő érdeke lenne, hogy az anomáliát ország-világ előtt leleplezze.

Maga az (államtól, kormányoktól, pártoktól) független amerikai média volt az, amely lemondásra késztette Nixon elnököt, mert leleplezte a Watergate lehallgatási botrányt. A média és az igazságszolgáltatás leplezte le, hogy foglyokat kínoznak titkos börtönökben. Ennek komoly büntetőjogi, politikai következményei lettek. A szabad médiának eredendő érdeke, hogy – szellemiségétől függetlenül – oknyomozásokat folytasson hatalmi visszaélések ügyében. Most például a liberális New York Times elsőként dokumentálta, hogy a szintén liberálisnak tartott Demokrata Párt sokkal több illegális pénzt csatolt be adományként a kasszájába, mint az antiliberális, jobboldali Republikánus Párt. Ez egyszerűen elképzelhetetlen egy zárt társadalomban.

Úgy beszélünk a jelen világáról, mintha objektív különbséget lehetne tenni jó és rossz között…

Arról beszélünk, hogy aszimmetrikus küzdelem zajlik a világban: az autoriter társadalmak bármilyen eszközt bevethetnek a nem autoriter társadalmak gyengítésére. Fordítottan ez nem működhet. Azért nem, mert az egyik központi vezérlésben működik minden egyes nap. Nincs az államtól, a központi irányítástól független gazdaság, nincs tőle független mágnás, dúsgazdag ember, bármilyen, akárcsak médiavállalkozó. Aki azzá válik, azt vagy kinevezik vagy egzisztenciáját fenyegető kompromisszumokat kell kötnie a hatalommal, ha folytatni akarja ténykedését. Ezáltal a hatalom kiszolgálójává válik és zsarolhatósága okán is természetszerűleg keményebben szolgálja a legfőbb vezetés vélt vagy valós érdekeit.

A nyugati társadalmak gazdasági, politikai nyitottsága a másik oldal szemében gyengeség, amit a saját javára igyekszik fordítani. A valós világban nem akadályozhatja meg egy nyugati kormány, hogy piaci alapon bevásárolják magukat az adott ország médiájába Kreml-közeli orosz vagy külföldi befektetők. Nem akadályozhatják meg, hogy orosz pénzen ténykedő kis és nagy influencerek Amerikában vagy bárhol a fejlett nyugati világban a hivatalos orosz narratívákat terjesszék.

Az autoriter oldal előnye, hogy létezésének alapja a folyamatos ellenségkép-építés és aztán a kinevezett külső és a belső ellenség ötvözése. Nem engedik ki a kezükből a tematizálást: legyen szó Covidról vagy Ukrajnáról, mindaz, amit kihoznak folyamatosan megújuló témaként a különböző influencer hadműveleteikben egyszerre szolgálja a hazai és a külföldi közvélemény megosztását. Ezáltal vélik elérhető célnak, hogy idővel teljesen lebontsák a nyugati közvélemény hitét, bizalmát saját demokratikus intézményeiben és közben félelmet keltsenek saját közvéleményükben. Mindeközben erősíteni tudják globális szinteken, hogy azok a rendszerek az erősek, amelyeket az erős emberek vezetnek. Más szóval a leaderek, a führerek.

Ez igaz.

Ez nem igaz.

A fegyverkezés és az információs, háborús eszköztár kivételével nincs egyetlen olyan gazdasági, politikai, az emberiség hasznát, épülését, gazdagodását szolgáló terület, ahol Oroszország nem mutatkozna elmaradottnak. Áltények világméretű tematizálásában azonban valóban nincs vetélytársa. Ausztria, Dánia, Hollandia és egy sor más aprócska nyugati ország külön-külön mutatott összteljesítménye húsz év alatt többszöröse lett az oroszországinak.

Ez a valós orosz háttér. A középpontban pedig egy olyan egyszemélyes vezetést kell elképzelni, amely saját létérdekévé tette, hogy hazugsággyárakat üzemeltessen, mert ha nem tenné, akkor reális veszély a vezető bukása. 

Központilag irányított, államilag pénzelt globális befolyásolási támadó hadműveletek zajlanak évek óta az egyik oldalon, a másik oldalon pedig nem tudnak szimmetrikusan reagálni. Azért nem, mert nyitott, szabad társadalmakról van szó. Ha tudnának, az azt jelentené, hogy már nem funkcionálnak nyitott, szabad társadalomként.

Ez mindig így volt. A szabad oldal – ciklikusan, lassulásokkal, válságokkal ugyan, de a trendet tekintve – azonban mindig növelni tudta saját előnyét a világgazdaságban, a tudományokban, az egészségügyben, az oktatásban.  Ha így volt ez mindig, akkor remélhető, hogy így marad a továbbiakban,  high tech információs háborúktól függetlenül is.