Társadalmi szerződés – unortodox módra

“Az állam feladata azon feltételek támogatása, melyek elősegítik a bruttó hazai boldogság növekedését” – A bhutáni alkotmány 9/2-es cikkelye

A himalájai ország alkotmánya a közgazdaságtan egy igen legitim kritikáját fogja meg: a bruttó hazai termék, habár fontos mutató, békeidőben nem egyenlő a jóléttel.

A jóléttel korrelációban álló össztermék valószínűleg azért is kaphatott magasabb főszerepet ugyanakkor, mivel a jólét definíciója igen elvont és homályos. Beletartozhat a társadalmi mobilitás, a vállalkozás szabadsága, a materiális jólét szintjén felül annak biztonsága, a szólásszabadság, a fizikai és egészségügyi biztonság, vagy épp a tanulás és önfejlesztés lehetősége. A lista még hosszan folytatódik, és valószínűleg minden ember esetében valamennyire különböző pontok és különböző fontossági sorrendek jelennek meg.

Autoriter berendezkedésű államok általában nem szerepelnek jól az egyéni szabadságjogok és általuk biztosított jóléti elemek listáján, így az ilyen rendszerek előszeretettel fektetik a hangsúlyt a relatív anyagi jólétre, annak relatív kiszámíthatóságára. Efféle társadalmi szerződések a mai napig érvényben vannak a világ számos országában:

amíg a vezetés tudja tartani ezeket az elvárásokat, addig a társadalom jelentős része nem kérdőjelezi meg az autoriter rezsim legitimációját.

Az ilyen szerződések hatalom és lakosság között létrehoznak egy káros problémamegoldó mechanizmust. Egyfelől az államnak minden problémára reagálni kell, másrészt amennyiben a probléma megoldása nem a tervek szerint halad úgy jönnek a fél-  vagy kontraproduktív megoldások, vagy a valóság által diktált folyamatok megerőszakolása.

A májusi török választásokhoz közeledve lássuk a közelmúltbeli Erdogan-féle törökországi tapasztalatokat. A 2021-es világpiaci infláció kibontakozása és koronavírus lezárások miatt akadozó ellátási láncok – mint sok helyen máshol is – a háztartások jólétét fenyegették. A török jegybank először prudens módon megpróbált kamatot emelni az infláció letörése és a hazai fizetőeszköz erősítési érdekében. Az efféle prudens politikának azonban van egy hátulütője: a magasabb kamatok visszafogják a beruházást és a fogyasztással szemben a megtakarításra ösztönzik a háztartásokat.

Az infláció és a túlfűtött gazdaság megfékezése érdekében ezek fájóan hasznos folyamatok, de a társadalmi szerződéssel teljesen szembe mennek. A gazdasági növekedést erőltetve, “unortodox” mondvacsinált gazdaságpolitika mellett az autoriter rezsim bedobta a törölközőt, és 19 százalékról 8,5 százalékra vágta a kamatot az elmúlt két évben, mialatt a hivatalos (értsd: kozmetikázott) infláció 20 százalékról 85 százalékig szaladt el. Az infláció a reálbéreket és a külkereskedelmi deficittel rendelkező ország fizetőeszközét sem kímélte, elerodálva az emberek megélhetését.  Ugyanakkor annyit meg kell hagyni, hogy a líra értékének rombolása mellett a lakosság valóban elkezdett reáleszközökbe fektetni a részvénytől az ingatlanig, illetve az értéktelenedő lírától szabadulva a fogyasztás is pörgött.

Az efféle gazdasági növekedés azonban nem jön olcsón: a rövid távú reálbér- és életszínvonal-romboláson túl is hosszú évekig fog fizetni a gazdaság, ami az elmúlt körülbelül két évben felemésztette tartalékainak és megtakarításainak tetemes részét.

A török tapasztalat magyar szemszögből is tanulságos lehet

Az állam a jólétet biztosítandó már a Covid-járvány előtti, túlfűtött években is tövig nyomta a gázt, mely jó szokását a 2022-es választásokig fenntartotta, amikor már nem csak belső, de globális szinten is látszottak az inflációs nyomás jelei. A jegybank ugyanakkor 2021 végétől már igyekezett kamatot emelni.  Múlt ősszel egy szerencsétlen elszólást orvosolva egészen 18 százalékig emelkedett az effektív jegybanki kamat.  Ez azonban túl sok volt a társadalmi szerződést szem előtt tartó vezetőknek, a 18 százalékos kamat bejelentését követő hónapban jött egy betéti kamatstop, ne “nyerészkedhessen” a vagyonos magyar – de a kevésbé vagyonos pénzpiaci alapba fektetők se – inflálódjon csak a betét. A hitelek kamatstopjával, kamattámogatott hitelek nyújtásával szintén rontották a monetáris transzmisszió hatékonyságát. Az idén februártól alkalmazott MNB-diszkontkötvény újabb kísérlet volt a 18 százalékos kamat gazdaságbefolyásoló szerephez juttatására, melyet újfent egy hónapba telt leszabályozni, és a hazai vevőkör a betétekhez hasonlóan ki lett zárva a kötvények vásárlásából is.

Másik érdekes tényező az árak “megregulázása”. Az ársapkák és hatósági áras benzin már eddig is megmutatták jótékony hatásukat – melyek kimerültek a nem szabályozott élelmiszerek trenden felüli drágulásába  és áruhiányban – ám ez sem volt elég, most a kötelező árleszállításokon a sor.  Habár a török filozófiáig, miszerint a magas kamatok felfelé nyomják az inflációt, még nem jutottunk el, de érezhető a jegybankon lévő erős  politikai nyomás, ahol már akkor kamatvágásról kezdtek el gondolkodni, amikor a legutóbbi maginflációs olvasat még erősödött.

A társadalmi szerződéseket komolyan kell venni. Amennyiben az egyik fél nem teljesíti a maga oldalát, úgy félő, hogy a másik oldal is felrúghatja azt. Az infláció és ezáltal a megélhetési problémák állítólag pusztán külhoni erőnek köszönhetőek, de itthon kell gyógyírt találni rá; még akkor is, ha ez hosszú távon káros mellékhatásokkal jár.