Euróköteg és hóágyú: ez már nem a kisemberek tele

Hol van az a tél?
Hol a régi szerelem?
Hol van az a tél?
Átsuhant a szívemen…

Bátorkodtam így átkölteni Békeffi István klasszikus dalszövegét, minden idők egyik leggyakrabban dúdolt hazai „sanzonját”. Remélhetőleg azért mégse „erőszakoltam” meg… Elvégre semmi egyéb nem terheli lelkemet, minthogy a nyarat télre cseréltem…. 

Hogy miért?

Azért, mert 1. blogbejegyzések ilyen indítása növeli az olvasottságukat, 2. hogy „csak azért is” szembeszegüljek az árral: a nagy többség szívéhez közel álló nyarat retrospektívé le-, annak nem népszerű konkurensét, a telet pedig – retrospektíve, de tiszteletben tartva a szöveg melankolikus hangulatát – felértékelem.

(Jelzem, a tőke- és pénzpiacok kiemelkedően sikeres szereplőitől megtanultuk: merjünk csak bátran szembemenni a túlnyomó többséggel!)

Máskülönben pedig, 3. eleve szubjektív tapasztalatokkal szeretem alátámasztani mondandóimat, jelen esetben azt, hogy „ez a tél, már nem az a tél”. Nem az a „régi tél”, melybe huszon-harmincon évesen – mi, mai hatvan pluszosok – szabályosan szerelmesek lettünk, annak nyomán, hogy ’89-ben hirtelenjében felnyitották a határokat és a szemünket.

A kőhajításnyira található, mégis addig oly „messze lévő” osztrák hegyeket meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Egyenesen kultúrsokként hatott ránk, sok százezernyi ifjú honfi- és kortársra. 

Tisztaság, rendezettség, átláthatóság, választék, megfizethetőség, jókedv, felszabadultság – természet és ember alkotta szépségekkel körítve.

Az azóta születettek nemzedékei számára ez az egész tulajdonképpen leírhatatlan, mégis kérem őket, higgyék el: fenn az Alpok hegyei közt szabadon, szabadságvágyból kiteljesedett lokális kultúra volt az, ami igazából leleplezte a brutális különbséget az egyszerű nyugati és az egyszerű keleti polgárok mindennapi élete és lehetőségei közt. A tiltott szerelmet szabadította fel bennünk a határ nyitás, az utazást korlátozó diktatúra összeomlása. 

Ez a régi tél, a régi szerelem azonban – a dalszöveg utolsó sorát idézve – „jaj, de messze jár, bánat ül a szívemen”. Vagyis nem csak úgy elmúlt, mint általában a szerelem, hanem kimúlt. Megismételhetetlen. Az a tél, az olyan tél nincs, nem is lehet többé. 

De miért nem?

1. Mert a kisember ma már nincs és aligha lehet valaha is megint olyan helyzetben, hogy önfeledten, szabadon élvezze az alpesi teleket, mint ahogy mi, annak idején. A kisember ezt már nem tudhatja megfizetni anélkül, hogy ne „fájjon neki”, ne érezzen lelkiismeretfurdalást. Síeléssel egybekötve egy négytagú családnak ez ma – nem is a legdrágább Ausztriában, annak is úgymond közepes helyein, közepes körülmények között egyetlen hétre, átlagosan több mint egy millió, de inkább másfél millió forintjába kerül.

Azt a „régi telet” idéző szállás, a régi idők reggelijével, téli szünetben egyetlen személyre éjszakánként – alsó hangon – száz euró. Félpanzió 120 euró. Átlagos étteremben a főétel 16-24 euróba kerül. Liftbérlet Svájcban, Itáliában, Németországban, Ausztriában, helytől függően 45-80 euró – napi lebontásban, egy főre.

Infláció? Igen. De hát nem lesz mindig infláció. Igaz? Igen. Csakhogy ennek ellenére sem támadhatnak fel azok a régi szép telek.

2. A jelenkor és a jövő európai telei – minden kutatási előrejelzés szerint – a klímaváltozás legsúlyosabb áldozatai között említendők.

A nyolcvanas-kilencvenes években nem jegyeztek fel olyan novembereket, decembereket, januárokat, februárokat, amikor Alpok-szerte pótolni kellett volna a természetes havat. Nem szólva róla, hogy akkoriban kit érdekelt mivé válhatnak a télen síterepként alkalmazott egyre hatalmasabb, a hosszában, széltében folyton növelt területeket felölelő lankák, lejtők. És hogy mekkora közvetlen és közvetett károk érhetik a természeti környezetet, az erdőségeket, a mezőgazdaságot, végül magát a légkört, mennyire szennyezhetik a csodásnak, egészségesnek érzékelt hegyi levegőt a legkülönbözőbb, de mindig számban a terepek állagát rontó, üzemanyagot zabáló egyengető és egyéb munkagépek? Akaratlanul a mentési célokat szolgáló infrastruktúra. A helikopterflották bővülése, a hegyek vendéglátóhelyekkel való teleépítése. Nem szólva, az egyre inkább építészeti csodáknak tűnő, az utóbbi két évtizedben szinte exponenciálisan növekvő számú liftekről?

A régi tél arról szólt, hogy a növekedésnek nincsenek határai. A mostani arról, hogy vannak.

Az általános jólétnek akkor bőven volt terjeszkedési potenciálja Ausztrián kívül. Az alpesi országok jólétét egyenesen táplálta, ha a saját polgáraiknak biztosított általunk irigyelt, magasztalt szép, rendezett, anyagi biztonságot nyújtó életforma expandál más országokba is, főként az „újgazdagokká” válni képes kelet-európai országokba, melyek polgárai számára a nyugati alpesi világ feltárása, megismerése revelációval ért fel. És aztán lassan a hatalmas Oroszország és Ukrajna, utána már Kína és India hihetetlen számban kezdte exportálni a síelést középpontba állító életmód újabb rajongóit.

Minél jobban éltünk mi keletiek, éltek a kínaiak, az indiaiak, annál több pénzt hagytunk mindannyian Nyugaton.

A dolog fonákja viszont, hogy annál inkább járultunk hozzá az alpesi környezet károsításához.

2022-23 tél. A CNN tényfeltáró csoportjának elemzése szerint globálisan a síterepek hatvan százaléka „életképtelen” művi hó nélkül. Értsd hóágyúzás nélkül. Ezek a gépek jelenünk legfrekventáltabb technikai eszközei körébe tartoznak immár.  A leggyorsabban fejlődő iparágak egyikének ikonikus termékei, amelyek évről évre rapid átalakulásokon, innovációkon mennek keresztül. Gyártóik az elmúlt évtizedben a tőkepiacok slágereinek számítottak, mivel stabil és egyre növekvő hasznot biztosítottak részvényeseiknek.

De legyen a történetnek még egy csavarja! A hóágyúzás „ágazata” mégse nevezhető egyértelműen egy rossz irányú folyamat haszonélvezőjének. Dicséretére legyen mondva, hogy minél inkább hasznosítják e gépek a legújabb kutatási, fejlesztési technológiákat, annál kevesebb energiát igényelnek. Annál kisebb mennyiségű vizet. És Norvégiától Svájcig ezernyi példa sorolható fel, hogy az eredendően a hóhiányból fakadó technológiai találékonyság járulékos és sokkal nagyobb haszonélvezői a vízi energetikusok, a vízerőművek és általában a hidrogén alapú technológiák megújítói. 

A másik csavar viszont, hogy amíg az átalakulás tart, és amíg nincs vége a globális energia válságnak, addig csak drágábbá és még drágábbá teszi a téli üdülést, sportolást mindaz, aminek amolyan jelképe a hóágyú. Hogy a helyzet változzon, ahhoz persze nem ártana, ha megszűnne az összehasonlíthatatlanul tragikusabb következményekkel járó másfajta ágyúzás Ukrajnában.

A hóágyukhoz visszatérve: megint más aspektusból nézve reájuk, a fejlesztésük céljából folytatott kutatások, innovációk kétségtelenül hasznosulnak az általános, az élet, a gazdaság, gazdálkodás minden egyéb technológiai megújulásaiban, mindabban, ami a környezet és a rendelkezésre álló energiaforrások óvását, a velük való sáfárkodás racionalizálását célozzák. Ahogy ugyanez elmondható az alpesi, magas hegyi teljes mobilitási infrastruktúrák gyorsuló megújulásai kapcsán is.

Ott és most azonban csak a megfizethetetlenség a lényeg legtöbbünk szemszögéből.

A tél élvezetét szolgáló technológiai fejlődés egyelőre kimondottan és egyre inkább a nagyon jómódúakat segíti közvetlenül.

A prognózisok szerint a mostaninál is sokkal többe fognak kerülni a jövő idők telei, élvezetei. Azok, amik nekünk, talán csak egyedül a mi generációnk kiváltságaként, sajátságos szerelmet generáltak korábban ismeretlen, de a kilencvenes évektől bárki számára felszabadított életérzés, életmód iránt. 

„Az a tél tova szállt, elsuhant már” – vélhetően örökre.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.