Aki Ukrajnában pusztít, az a végén Kínát döfheti hátba

A jelek szerint a háború „megölte” az évek óta dédelgetett kínai-orosz tervet, hogy belátható időn belül dollár mentesítsék a fél világot. Az ukrajnai történet kezd olyan irányt venni, hogy Oroszország áttételeken keresztül Kínát is magával ránthatja a szakadékba. Kínának nincs más választása, mint elhatárolódni, sőt de facto menekülni a Putyinok elől. Az oroszok betettek Kínának és szinte az egész, eddig – legalábbis szavakban – magukat „Nyugat-ellenesnek” tartó fejlődő, feltörekvő országok együttesének.

Ezt fejti ki a legtekintélyesebb amerikai politikai agytröszt, az Atlantic Council geoközgazdasági (geo-economics) kutatásokkal foglalkozó műhelyének vezető munkatársa, Mrugank Bhusari.

Mrugank Bhusari Fotó: atlanticcouncil.org

Zentai Péter: Mekkora realitást tulajdonít annak, hogy Kína és Oroszország „kiszabadítja magát” a dollár függőségből és közösen ráveszik a közép-ázsiai és az afrikai országokat, hogy az amerikai pénz helyett a renminbit (a kínai pénz, más néven: jüan) alkalmazzák a kereskedelemben, majd egy, a nyugatival szembeni alternatív pénzügyi rendszert építsenek ki?

Mrugank Bhusari: Egyre csekélyebb az esélye az ilyen alternatíva megvalósulásának. A tervben volt fantázia, de éppenséggel a háború oszlatta szét az illúziókat.

Éppen a háború? Hiszen az oroszok még saját gazdasági-pénzügyi főszereplőiknek is azt kommunikálták, hogy a dollár „megbüntetésével” lehet és kell is visszavágni, amiért Oroszországot „katonai műveletekbe” kényszerítették. A Kreml belföldnek szóló kommunikációja e tekintetben arról szólt, hogy az orosz emberek, élükön a bankjaik, a vállalataik, nyissanak kínai pénzben számlákat kínai bankokban.

Valóban. Két héten át – kis túlzással – oroszok, köztük intézmények, vállalatok, hosszú sorai kígyóztak a kínai pénzintézetek oroszországi és a kínai városokban székelő fiókjai előtt. Sokszáz orosz vállalat váltotta át az euróját renminbire az utóbbi időben. Csakhogy valójában félrevezették őket…

Mármint?

Az úgynevezett „dedollárizáció” alapjai az Oroszország elleni első szankciósorozat időszakához, 2014-hez kötődnek, amikor először robbant ki háborúskodás Kelet-Ukrajnában.

Gyakorlatilag orosz agresszió érte Ukrajnát, de ezt Moszkva úgy állította be, hogy „becsületes, kelet-ukrajnai orosz anyanyelvű hazafiak lázadtak föl az elnyomásuk ellen.” Reálisan: civileknek álcázott orosz katonák harcoltak, támadtak és foglalták el a Krím-félszigetet. Hivatalosan az orosz vezetés sohasem ismerte el, hogy bármi köze lett volna az akkori, 2014-es háborúhoz.

Tüntetés Kijevben, 2014 Fotó: Shutterstock

A Nyugat, élén Amerikával, ettől függetlenül pénzügyi megtorlással reagált. De csak módjával. Eközben Kína messzemenő szolidaritásáról biztosította a Kremlt és ennek nyomán a korábbihoz képest jóval szorosabb viszony alakult ki Hszi Csin-ping kínai és Putyin orosz elnök között. Putyin erőltette, a kínaiaknak pedig nem esett nehezükre igent mondani arra a javaslatra, hogy közösen „megdöntsék a dollár egyeduralmát”, mert – mondták – ez az érdeke a fejlődő országoknak. Azoknak az afrikai, latin-amerikai, ázsiai államoknak pedig különösképpen, ahol mind Kína, mind Oroszország eminens gazdasági, sőt politikai és katonai szereplő.

Azzal a különbséggel, hogy míg az oroszok csak gabonát és nyersanyagot valamint fegyvert, néhány országba (például Kubába, Venezuelába, Iránba, Nicaraguába) katonákat tudtak exportálni, addig a kínaiak magukévá tették egy sor afrikai és más fejlődő ország nyersanyagvagyonának jelentős hányadát. Saját expanziójuk érdekében gyárakat építettek, a 150 évvel ezelőtti gyarmatosítók módjára zsákmányolják ki a helyieket. Mindemellett szisztematikusan eladósították a fekete-afrikai államok legalább felét és zálogban irtózatos helyi értékeket foglaltak le.  

Ahova beteszik a lábukat, aktívan segítik a helyi politikai-gazdasági hatalmi tényezők, tehát az új klienseik korrupciójának eltussolását, valójában ők maguk korrumpálják őket.

A lényeg az, hogy akkor, 2014-ben, az orosz és a kínai vezetés úgy számolt, hogy beavatkozásaikat annál hatékonyabban tudják sikerre vinni, ha az üzleteiknek minél kisebb hányada bonyolódik le amerikai dollárban.

A dollármozgásokat ugyanis Amerika elméletileg szorosan szemmel tudja tartani, de például az euróét már kevésbé lehet kívülről követni.

Ezek szerint 2014-ben még nem történt komoly kísérlet a kínai deviza világpénzzé tétele érdekében?

Az orosz-kínai áru- és egyéb gazdasági forgalomban a dollár aránya 90 százalékról lezuhant ugyan 46 százalékra 2014 óta, csakhogy nem a kínai pénz részaránya növekedett, hanem az euróé.

Egyébként a ma realitása a következő: a világ összes deviza tranzakciójának mindössze 2 százaléka bonyolódik jüanban.

Tehát az a mostani átverés lényege, hogy az orosz vállalatokkal, az emberek millióival elhitették, hogy a kínai pénz helyettesíteni tudja a dollárt? Végül mégis jól jár Oroszország, ha csak „dollárban szankcionálják”?

Elméletileg ez nem volt egy földtől elrugaszkodott terv. Annál is kevésbé, miután 2018-ban a Trump-kormányzat figyelme szinte kizárólag Kínára összpontosult, Oroszországot, a Krím bekebelezését Washington mintha elfelejtette volna.

Trumpék Kínát nevezték ki Amerika első számú ellenségének, komolyan bekeményítettek vele szemben.

Arra hivatkozott Washington – nem alaptalanul – hogy a kínaiak világszerte becsapják a velük kliensi viszonyba kerülő országokat, és arra törekednek, hogy szisztematikusan kikészítsék a Nyugatot, élén az Egyesült Államokkal. A gazdaságaik nyitottságát kihasználva szabadon beférkőznek hozzájuk, majd visszaélnek a lehetőségeikkel, miközben ők maguk a gazdaságukat totálisan elzárják Amerika és más nyugati országok elől.

A 2018-ban bevezetett, Kínát sújtó szankciók még közelebb hozták egymáshoz Pekinget és Moszkvát. Egyfajta sorsközösségként prezentálták magukat a fejlődő országok előtt, akiket azért büntetnek, mert „szembe mernek szállni a világuralmat gyakorló jenkikkel”. Egy sor valós és potenciális szövetségesükben reményt ébresztettek, hogy „új és igazságos” alternatív világot képesek létrehozni. Ez hihető narratívának tűnt a fél világ szemében, hiszen Kína és Oroszország együtt valóban grandiózusnak látszik.

Jóllehet egyikük, Oroszország, valójában három évtizede gyengélkedik a világgazdaságban – Texas amerikai állammal vetekszik a teljesítménye. Egyébként folyamatos lemaradásban van minden jövőorientált kutatás-fejlesztési és technológiai innováció terén.

Kína viszont az ezredfordulóhoz képest tízszeres növekedést produkál.

Oroszország pária lett, India mégsem engedi el a kezét

A világ egyik legnagyobb fejlődési potenciállal bíró országa két tűz között találta magát az ukrajnai háborúval. Legalább annyira veszélyes, mint kifizetődő játék lehet a hintapolitika.

Furcsa páros: a két ország pénzügyi összefonódása már csak ezért sem lehet realitás…

Mégis, a remény és a lehetőség, ha halványan ugyan, de egészen a mostani háború kitöréséig megvolt.

Ezt külföldön tevékenykedő, illetőleg belső publikációkat készítő kínai tudósok, politológusok egybehangzóan állítják. Senki sem tudja hitelt érdemlően cáfolni, hogy a kínaiakkal igenis volt olyan viszonyban Putyin, hogy nekik nemcsak, hogy elő merte adni a katonai tervét Ukrajna lerohanásával kapcsolatban, hanem alkut is kötött Hszi Csin-ping elnökkel: „nem indul meg a nagy akció a téli olimpiai játékok befejezéséig.”

Vlagyimir Putyin orosz elnök és Hszi Csin-ping kínai elnök Fotó: Shutterstock

Erősen gyanítható, hogy a kínaiak elhitték Putyinnak, hogy a katonai beavatkozás néhány nap alatt meg fogja hozni a várt eredményét. Természetesen mindketten számoltak nyugati szankciókkal, és ezekkel kalkulálva gondolták felgyorsíthatónak a „jüanosítást”, melynek alapja az lett volna, hogy az oroszok átváltják rubelre jelentős euró tartalékaikat, illetőleg a rubel erejét Kína számára az orosz arany- és eurókészletek fogják garantálni. A valóságban a foganatosított szankciók azonban messze keresztülhúzták az orosz számításokat.

Peking a háború legelején elég látványosan kiállt Moszkva mellett. Mára pedig nem annyira látványosan, de kitapinthatóan kezd kifarolni mögüle.

Mitől vált ilyen gyorsan nem megvalósíthatóvá a „dedollárizációs” és a „jüanosítási” terv?

Ugyanattól a tényezőtől, amitől annyira felbátorodott a nyugati világ, illetőleg amitől a másik oldal elbátortalanodott: semmi sem működik úgy az orosz katonai gépezetben, a háború lefolyásában, mint amit várt az összes aktív vagy passzív szereplő. Az oroszok – ezt majd az utókor fogja bizonyítani vagy cáfolni – a jelek szerint rendkívüli stratégiai hibákat követnek el, a világ legerősebb hadseregéről alkotott legendás kép szertefoszlóban van.

Nem egy szörnyű, egyre nagyobb nemzetközi felháborodást keltő háború által legyengült, akár végzetesen „lebetegedő” Oroszországgal akart valamiféle összefonódásba belemenni Kína, hanem a háborúból győztesen kikerülő Moszkvával. Olyannal, akivel közösen elhitetheti, hogy ők ketten együtt mindenre képesek, perspektivikusan legyőzik az eddig a világot uraló nyugati elitet, sőt, majd ehhez felsorakoznak mögöttük olyan „nagyágyúk”, mint India, Pakisztán, Irán, esetleg Brazília is.

A szemünk láttára Ukrajnában és Oroszországban történő tragédia, ami pusztulásba sodorhatja az egész világot, azonban éppenséggel arról szól, hogy teljesen alaptalan az autoriter rendszerek mindenhatóságába vetett hit.

A Nyugat, a maga természetességével, vezérkultusz nélküliségével, megannyi hibájával, bűnével, még mindig sokkal életképesebb és emberségesebb, mint amilyenek az autoriter vezérek egymás közti alkuja révén összehozni próbált mesterséges képződmények valaha is lehetnek. A történet kezd olyan irányt venni, hogy Oroszország áttételeken keresztül Kínát is magával ránthatja a szakadékba. Kínának nincs más választása, mint hogy elhatárolódjon, sőt de facto meneküljön a Putyinok elől.

Az oroszok betettek Kínának és szinte az összes, eddig – legalábbis szavakban – „Nyugat-ellenes”, fejlődő országnak.

Miért buknak el a nemzetek?

Hogyan gátolja a gazdasági fejlődést és ezzel együtt az egyéni jólétet egy kirekesztő állami és társadalmi berendezkedés?