Három hálótársam a kupéban nő volt.
Egyikük nem hagyott aludni.
Horkolt.
A szovjet időkben épített hálókocsi állaga olyan, amilyennek elképzeljük… avittas. Reggel a kalauznő forró teával és aprósüteményekkel kínál. Ahogy a szovjet időkben is. Most 10 hrivnya az ára a teának is, a süteménynek is. A kettő összesen: 190 forint.
A lényeg nem ez. Hanem az, hogy a vagon mind a két mosdója ugyanannyira tiszta Odesszánál, ahova mindjárt megérkezünk, mint Munkácsnál, ahol felszálltam.
Teljes tekercs WC-papír, gusztusosan „tálalt” törlőkendők, kézfertőtlenítő gél, Odesszában is, Munkácsnál is, a kettő között (körülbelül 1000 kilométeren) végig…
A konkrét mosdó közvetlen és közvetett környezete hibátlanul nett. Utólag is ellenőrzöm a helyszínen készített fotóimat. Benn, a WC-ben – a nyilvános illemhelyeken általában – fotózok (nekem kérem WC-fotó gyűjteményem van Kolumbiából, Venezuelából, Kenyából, Kerala (indiai) államból, hongkongi utamról is. Egyszer, remélem, nagy pénzeket fognak érni…)
Az ilyen „hálókvartettekből” „12 egy tucat” a vonatkocsikban – de szó szerint is. Tehát: 48 felnőtt, asszony, lány, férfi, öreg, három katona, pluszban néhány, tán öt-hat, a mama vagy a papa ágyában „éjjeli menedékre lelt” gyerek. Ha mindannyian csak (ahogy én) háromszor keresték fel a mosdókat, akkor – számításaim szerint – körülbelül 112-szer használták ezen alkalmatosságokat nagy dologra, kis dologra, mosakodásra meg hasonlókra. Tizenhat és fél óra leforgása alatt.
Fotó: Shutterstock
És semmi folt. A kagyló ragyog a tisztaságtól – amennyire egy legalább negyven éves ilyesmi ragyogni tud – kívül-belül.
Szedelőzködünk. Készülünk a leszálláshoz. Odessza, végállomás.
Éppen 24 órával azelőtt gördült ki a Nyugatiból az a magyar vonat, amely Munkácsig vitt. (Annak mosdóinak állapota vesszen a feledés homályába). Most itt van nekem Odessza. A nap meglepetése.
Surprise: mert még a munkácsi pályaudvarra való érkezésem pillanatában – durván 18 órával korábban – se volt halvány lila gőzöm arról, hogy aznap Odesszának veszem az irányt.
Egy kárpátaljai magyar nemzetiségű lány világosít fel leszálláskor, hogy délutánonként hálókocsis vonatok járnak a Fekete-tengerhez Munkácsról. Pillanatig sem tétovázok – én, aki mindig mindenen tétovázok – azonnal veszek egy jegyet délutánra. Négyezer forint, hrivnyában számolva.
– „...az ágynemű, a törülköző benne van az árban, de a tea nincs” – lát el még némi hasznos tudnivalóval a tőlem tört magyarsággal búcsúzó pénztárosnő.
Alapos okom van arra, hogy minderről beszámoljak.
Ezek a dolgok ugyanis aláfestésül szolgálnak ahhoz, hogy ki mondhassam: tessék merni egyedül világgá menni!
A hangsúly tehát az egyedül szavunkon nyugszik.
Ha bárki mással vagy másokkal kelek útra, akkor – józan visszafogottsággal kifejezve is, bár kétségtelenül „hasamra ütve” írom az arányszámot – huszadannyi helyi, a dolgokban benne élő emberrel se ismerkedem meg, mint így. Tovább megyek: huszad annyi tapasztalati tudást se szívok magamba.
Biztos, hogy butább maradok, ha nem így, hanem amúgy utazom…
Akár házastársak, akár barátok, kollégák, kettesben, többesben való utazásáról vagyon is szó, nos, annak minősége messze nem hasonlítható ahhoz, amit egy igazán magányosan végigcsinált út nyújtani képes.
Nem állítom, hogy jobb minőség, azt se, hogy rosszabb. Csak nagyon-nagyon más. Szerintem jobb. Sokak szerint rosszabb.
Amit állítani merek: mennyiségileg és minőségileg többet profitál egy magamfajta magányos utazó, mint bárki, aki megbízható, akár nagyon is szeretett partnerekkel néz körül a világban.
Érveim:
Ukrajnában a legtöbben már csak ukránul beszélnek, az idősebbek azonban mind tanultak oroszul, sőt a felsőbb iskolákban csak oroszul tanítottak – a szovjet időkben. A mai harmincasok valamicskét értenek, mert figyelik az orosz internetes site-okat (és jókat szórakoznak rajtuk). Mi következik ebből az én számomra, akinek legutolsó orosz nyelvi élménye negyven évvel korábbra nyúlik vissza?
Az, hogy rákényszerülök olyasfajta, vélhetőleg a tudattalanban található koncentráló-képességre, olyan mély tudás-bugyrokat fedezek fel agyamban, amilyeneknek a létéről 2023. június 6-ig (akkor indultam útnak) nulla sejtelmem se volt:
tudtam rendesen oroszul érteni és szólni Ukrajnában – ráadásul megtudtam ezáltal, hogy hazudnak, akik állítják, hogy tiltott az orosz használata, hogy egyesek félnek, mások pedig eleve, valamiféle tiltakozásból – nem is akarnak oroszul beszélni.
Minden nap cáfolatát nyújtja annak, hogy öreg vagyok.
Felmerül – azok alapján, amiket megélek – hogy vajon az öregség nem csupán valamiféle… sokféle ősi eredetű kulturális, társadalmi ráhatásból táplálkozó öröknek tetsző elvárás, aminek kötelességszerűen tesz eleget az ember hatvan-hetven-nyolcvan-kilencven évesen?
Mindenesetre végig figyeltem magam: itthoni átlagos fizikai és szellemi teljesítményeimhez viszonyítva minden porcikámban jobb vagyok, legalábbis észlelhetően javulok teljesítőképességben. Csöppnyi fáradtságot se érzek, hogy mindennap tíz-húsz, némelykor 30 kilométert lejárok, autóba nem ülök, csak gyalogolok és amennyit lehet, hogy tanuljak, villamosozom, buszozom. Fekvőtámaszaim számát felviszem alkalmanként harmincra… naponta négyszer harmincra!
Az utazó modus természetesen „jön rám”, a „helyzet szelleme” hozhatja ki belőlem. Mi más? Senki se kényszerít ezekbe a „fizikális” gyakorlatokba, csak úgy csinálom őket, mert így tartja kedvem, mert ez esik jól… Esténként már-már várom a reggelt, a következő napot, akárcsak egy gyerek, vajon milyen kalandokba keveredem, milyen hatások érnek, mit fogok valami újat megtanulni akár a háborúról, akár arról, hogy hogy a fenébe csinálják a hússal töltött lángost ezek az ukrán asszonyok. Hogy lehet, hogy az olajban kisütött tésztában Ukrajna területén érzek semmi olajosságot, zsírosságot, a csomagolópapíron semmi zsírfoltot se hagy maga után… Odahaza immár csaknem 2000 forintért – a legtöbb helyen – zsírfoltos ám az a papír.
A lembergi, munkácsi, odesszai piacon bezzeg és a megannyi guszta utcai étkezőpavilonokban se a finom bárány- és marhahússal, se a sertéssel, se a sajttal töltött valódi lángos nem kerül többe hatszáz forintnál. És nem tömít, könnyen emészthető, finom belül, finom kívül. Ja. És megtanultam végleg, hogy a lángos nem magyar specialitás. Ha valaki ennek dacára hungarikummá kívánja tetetni, azt ettől eltanácsolom, mert baromságra vállalkozik. Valamint ama tapasztalatomat is vegye figyelembe, hogy életem kiemelkedően legjobb lángosát Tibettől kőhajításnyira, Jünnan tartományban ettem, Dali városában, háromezer méter magasságban. És ott közölték velem, az ezeréves kínai recept. Indiában is van ám egyébként meglehetősen finom lángos. Jut eszembe: Kínában, ugyancsak Jünnanban, hamisítatlan gulyáslevest is kóstoltam… Bográcsban főzték!
Szegények, nem hittek nekem, midőn felvilágosítottam őket, hogy ez a legősibb magyar kaja. Náluk két-háromezer év körülbelül annyi, mint nálunk ötszáz… Mindegy, higgyenek, amit akarnak! Mi tudjuk, amit tudunk…
Amit magányos utazóként csinálok, ahogy ismerkedem, ahogy kérdezek, ahogy reagálok rájuk és ahogy ők viszont, az nekem – a magamfajta utazónak – mind tanulás és tanítás.
Fotó: Shutterstock
Ukrajnában – ahogy az említett távolabbi helyeken – minduntalan iskolásnak éreztem magam megint. Csakhogy magabiztosabb, tudatosabb iskolásnak, mint amilyen annak idején diákként voltam, mert – mondom utólag – akkor nem éreztem szabadnak magam. A klasszikus, a régi vágású iskola a szabad embert, még ha gyerek is, valahol bezárja, így az nem tudja benne igazi önmagát adni. Ehelyett inkább megtagadni tanulja meg önmagát… Mindezt feltételezem, semmi bizonyítékkal nem szolgálhatok… legfeljebb önmagammal.
Azt merem állítani, hogy a szabadságra kötelezett embert önmagára találásra serkenti a magányos világutazás.
Ennek megfelelően nem szégyellem, hogy pályaudvari mosdókat, takarítókat, templomban imádkozó néniket fotózom, a gátszakadástól, a robbantástól, és az általa okozott, életeket követelő szörnyű árvíztől, a fronthelyzettől kétszáz kilométernyire a tengerparti luxushotelben dolce vitázó ifjakat videózom.
És nem tudok betelni az – egy hadiállapotba kényszerített ország! – üzleteit, áruházait, piacait, kávézóit, éttermeit elborító, nálunk ismeretlen ízlésességgel, rendezettséggel „tálalt árubőséggel”, és az egészet körülölelő tisztasággal, az Ukrajnában élőket, származásuktól függetlenül, jellemző önbecsülő, igényes munkavégzéssel. Ennek alapos követése nem lehetséges társaságban töltött utazás során. Mert az egyes, egyéni érdeklődés igazi kiélése – természetszerűleg, nem is elítélhetően – feláldozásra kerül a közösségi együttléttel járó erkölcsi kötelezettségek oltárán.
Fogadjunk! Fogadjunk, hogy az ember – ha egyedül van, ha csak meghatározóan önmagára tud támaszkodni, ha minden egyes elhatározásáért, tettéért kizárólag önmaga kénytelen felelősséget vállalni, ha tudatosan vagy tudattalanul észleli, hogy sorsát szinte teljes mértékben saját kezében tudja tartani – akkor biztos rendkívülinek minősülő véletlenekbe sodródik. Kellemes, meghökkentő, elképzelhetetlennek vélt véletlenekbe…
Hogy például a lembergi (Lviv) villamoson, miközben éberen hallgatom a lengyel kisebbséghez tartozó, ad hoc ismerős útitársamat arról, hogy milyen jó most Ukrajnában lengyelnek lenni, mert az egész ország hálás a lengyel népnek, a lengyel politikusoknak a sok segítségért, ukrán fiatalok tízezrei tanulnak lengyelül mostanság…, szóval hallgatom őt.
A villamos hirtelen fékez valamiért, az ablak felé fordítom a fejem és… egy csodálatos ódon hatalmasnak látszó palota tárul a szemem elé. Fölugrom és leugrom az éppen tovább indulni készülő villamosról. Már az utcafrontról intek búcsút a faképnél hagyott lengyelnek…
Az egész épület, különösen annak aulája, olyan mestermű, hogy már csak miatta érdemes Lembergbe ellátogatni. Valakitől megtudom, hogy a felső emeleten található a világ egyik legimpozánsabb egyetemi terme: dísz- és tanterem egyaránt. A háború kitörése óta nem lehet látogatni. A portásoknak nem esik meg a szíve, nem nyitják ki, nincs is kulcsuk hozzá – mondják. Kiballagok az épületből. A kapu lépcsőjén lefelé menet beelőz egy öltönyös úr. Magabiztosan, ütemesen halad valamely célja felé. Elkapom a karját:
– (angolul) Nem tanár Ön?
– (angolul) De, az vagyok. Dékánhelyettes.
Pár perc és elintézi a kulcsot, még nyilatkozatot is alá ír, hogy felelősséget vállal értem.
Tehát miattam inkább visszafordult, holott egyetlen szót se mondok magamról. Újságírónak végképp nem mutatom magam, a háborús helyzetben külföldi újságíróknak regisztráltatniuk kell magukat. Nekem nem volt ilyesmihez kedvem, egyébként is, én csak öncélúan, tervezetlenül utazgattam – mert érdekel most Ukrajna. (Ha ez eddig nem derült volna ki.)
Benn vagyunk. És a professzor személyesen prezentálja „Közép-Európa legszebb, egyik legértékesebb egyetemi dísztermét, amelyet Ferenc József császár avatott fel, 1844-ben”.
Tehát: ott vagyok, egy – önmaga számára is – nagy hirtelenjében betoppant látogató, aki miatt, akinek kedvéért megnyitnak egy olyan termet, Lviv „titkos” nevezetességét, amelyet kívülálló 2022 februárjában nézhetett meg utoljára.
Halló! Pár perccel korábban fogalmam se volt ennek az egyetemnek a létezéséről, nemhogy kincseiről, történetéről, díszterméről.
Pláne arról, hogy a dékánhelyettes, mint kérdésemre feleli, közgazdaságtan-professzor.
Tőle tudom meg a részleteit annak, hogy micsoda rafinált láncolat az az oligarchahálózat, amely keresztül-kasul szövi hazáját, amely lebénítja az államfő mozgásterét, amely – mint határozottan állítja – ezernyi szállal kötődik az országot letámadó Oroszország oligarcha-hálózataihoz, és hogy mindennek rendkívüliek a biztonsági kockázatai Ukrajnára és egész Európára nézve.
Most pedig idefigyeljenek a „hír-inyencek”! Velem, a magányos nemzetközi vándorral, akit nem is ismer, a nevemet se tudja, köt fogadást a National University of Polytechnic of Lviv dékánhelyettese, hogy idén, késő őszre befejeződik a háború. És bele fog bukni az orosz elnök. A további, általa elmondott részleteket nem részletezem. (Jobb lesz ez így nekem, neki egyaránt. Az meg kit érdekel, hogy ez érdekelné csak igazából az olvasót?).
Nem ez ám, gondolhatják, az egyedüli szuper-véletlen élményem. Ennél értek veszélyesebbek, kockázatosabbak, szebbek és rosszabbak Ukrajnában éppúgy, mint minden egyes alkalommal, midőn egyedül utazgatok a nagyvilágban. Soha nem tudom, nem is tudhatom előre, hogy mik, kik, milyen helyzetek várnak rám, de tapasztalatból már merem állítani, hogy az ilyesfajta utazások elkerülhetetlenül messze-messze több, meghökkentő-izgalmas élményben részesítik az egymagában világutazót, mint a társasutazót.
Határozott megállapításommá vált az elmúlt években, hogy ez olyan független fizikai és lelki terápia, amit nem képes felülmúlni bármiféle rendszerbe szedett orvosi terápia.
A meghatározóan önmagunkkal – közben persze ezernyi más embertárssal, felszedett ismerőssel – töltött időszak az első pillanattól az utolsóig, nonstop önfegyelmezési, önkontroll gyakorlatok láncolata. Önmegismerés: annak a próbája, hogy az ember képes-e vagy sem okosan gazdálkodni a – relatíve – teljes szabadsággal és a minden tekintetben drága idejével.
És ha már szóba került a gazdálkodás: az egyén egyedül takarékosabban él, kevesebbet költ, mint mikor „többes számot” képvisel. Még ha relatíve többe kerül is a szállásokon a szoba egy személyre, mint két személyre… mégis, magamon és másokon, nálam sokkal jobb módú embereken észlelem, hogy hasunkon nem, de minden máson spórolunk mi magányos utazó farkasok.
A bizonytalanságok sokasága se nem oszt, se nem szoroz, sőt…
Paradoxon, de mintha a bizonytalanságok adnák számunkra a bizonyosságot… azok szolgálnának mintha biztonsággal, hisz ami biztos, hogy biztosan ütközünk váratlan eseményekbe, és hogy olyankor fergeteges gyorsasággal hozunk döntéseket, és ez kielégüléssel tölt el bennünket. Szinte várjuk a (persze nem vagyunk hülyék, mazochisták, nem akarunk meghalni) a „vészhelyzeteket”, melyeket önmagunknak kell kezelni. Otthon, a mindennapok reális életében ilyesmikre ugyanis képtelenek vagyunk.
A dolgok nyitja: ott (a nagyvilágban) és akkor (midőn úton vagyunk az ismeretlenben) nem kell vállalnunk felelősséget senki másért, csak és kizárólag önmagunkért. Szabadon.
Ez egy véleménycikk, mely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.
A borítókép illusztráció. Forrás: Shutterstock