Norvégia kész hatalmas vagyonából közvetlenül is államkötvényeket vásárolni egyes nehéz helyzetbe került európai országoktól, legyen szó euróövezethez tartozókról, vagy azon kívüliekről. Ettől függetlenül ilyesfajta hozzájárulását az Európai Unió egységének fennmaradásához, az euróövezet megerősítéséhez leginkább az IMF-en keresztül kívánja erősíteni, egyébként pedig a világ egyik legnagyobb intézményi befektetője, a Norvég Állami Nyugdíjalap hatáskörébe tartozik és fog tartozni a jövőben is, hogy – stabilizáló tényezőként – hatalmas pénzeket fektessen európai kötvényekbe, ingatlanokba és részvényekbe.
Sigbjorn Johnsen pénzügyminiszternek nincs tudomása arról, hogy például Magyarország ajánlott volna megvételre Norvégiának államkötvényeket, azt azonban hangsúlyozta, hogy Norvégia az Európai Gazdasági Térség közös fejlesztési programjai révén, kedvezményes hitelek, támogatások formájában továbbra is kész hozzájárulni magyarországi projektekhez.
A miniszter az hold.hu/holdblog – nak adott interjújában értésre adta: noha hazájának alapvető érdeke az euró és az Európai Unió stabilizálása, kormányát két népszavazás eredménye is köti ahhoz, hogy egyelőre ne vegye fontolóra a csatlakozást sem a pénzügyi övezethez, sem az Unióhoz. Sigbjorn Johnsen jelzi a beszélgetésben, hogy az egyik oldalon alaposan fel kell tőkésíteni az EFSF mentőalapot, a másik oldalon pedig az egyes nemzeti kormányok kötelessége saját országaik pénzügyi egyensúlyának megteremtése oly módon, hogy eközben „megágyazzanak”saját gazdasági növekedésüknek. A legfőbb európai problémának a norvég pénzügyminiszter a munkanélküliséget tartja, melynek megoldásában élenjárónak gondolja saját országát ugyanúgy, mint az átfogó nyugdíjreform, valamint a népességszám növekedése érdekében indított programok végrehajtásában.
A norvég koronával való spekulációt normálisnak tartja az interjúalany, elismeri, hogy az utóbbi időben megnövekedett a külföldről Norvégiába áramló pénztőke nagysága, és ehhez kapcsolódóan is tovább emelkedtek az amúgy is egekbe szökött ingatlanárak, ám ezt a nyomást az ingatlanpiaci hitelezés visszaszorításával próbálja a kormány a bankokkal együttműködve tompítani.
Zentai Péter: Miniszter úr, az Ön országa a világ egyik leggazdagabbja, mesés kincsnek számít olaj-és gázvagyonuk. Tudjuk jól, nem tagjai sem az Uniónak, sem az euróövezetnek, de „minden idegszálukkal” Európához kötődnek. Ebből következően miként tudnak, akarnak segíteni az euró körüli válság megoldásában, az Unió egységének fennmaradásában?
Sigbjorn Johnsen: Engedje meg, hogy előbb általánosságban válaszoljak erre a kérdésre. Nálunk külföldi államkötvények, egyéb értékpapírok, például részvények valamint ingatlanok vásárlására csak a Kormányzati (állami) Nyugdíjalapnak van jogosítványa. Ez egy szabályos piaci, világpiaci szereplő, egy intézményi befektető, amely a hozamok maximálásában érdekelt. Meghatározóan hosszú távra szólóan fektet be Amerikában, Európában, Ázsiában. Ezt hivatalos adatok szerint mintegy 600 milliárd dolláros vagyonnal bíró az Alapot a norvég központi bank irányítja, a kormány,a politika beavatkozásától mentesen, attól függetlenül hoznak menedzserei döntéseket a pénzek kihelyezéséről. Mindent egybevetve: ez a nyugdíjalap gigantikus globális befektető, amely lépéseivel képes hozzájárulni az értékpapírpiacok stabilizálásához. Mindezt tehát érdemes elöljáróban tisztázni. Konkrétan válaszolva azonban kérdésére, ténylegesen előfordult és előfordulhat a jövőben is, hogy kétoldalú megállapodások keretében Norvégia közvetlenül is vásárol a bajbajutott országok államkötvényeiből. Ez történt például Izland vagy Lettország esetében. Ezeket a vásárlásokat más északi országokkal, például Finnországgal, Svédországgal együttesen bonyolítottuk le. Ezek a bajbajutottak erősen kötődtek-kötődnek a skandináv térséghez, náluk közismerten erős a skandináv bankok jelenléte is. Egyébként pedig Norvégia abban érdekelt, hogy az adósságproblémákkal küzdő európai és nem európai országok – egyebek között kötvényvásárlásokon, de főként áthidaló hitelnyújtásokon alapuló – támogatása a Nemzetközi Valutaalap, az IMF révén történjen.
Z. P.: Világos. De nem tesznek kivételt most még több országgal,? Nem gondolják, hogy történelmi jelentőségű kihívással kell megküzdenie egy sor európai, főként az euróövezetbe tartozó országnak, és éppen ezért annak is óriási jelentősége lehet, ha a gazdag Norvégia nagyvonalúbban, más szóval közvetlenül, mintegy politikai feladatot végrehajtva venne államkötvényeket egy sor európai országban?
S. J.: Az IMF-ben látjuk ebből a szempontból a legnagyobb fantáziát. Azzal erősítjük a kapcsolatainkat, mert úgy gondoljuk, hogy az IMF révén lehet a leghatékonyabban azt a támogatást megadni, amit – helyesen látja – a történelmi kihívás megkövetel. Ettől függetlenül elmondom, hogy például Írországgal is – ha ilyen kéréssel fordulna hozzánk Dublin – megállapodást kötnénk, és ír kötvényeket vennénk.
Z. P.: Ha jól értesültem, Magyarország is fordult ilyen kérelemmel Önökhöz, mármint az magyar adósságkezeléssel foglalkozó intézmény…
S. J.: Erről nincs közvetlen tudomásom. Arról viszont tudok, hogy részt veszünk magyarországi projektek finanszírozásában az Európai Gazdasági Térségre vonatkozó megállapodások és arra vonatkozó pénzalapok révén (amely az Európán belüli szabad tőke-, áru-, szolgáltatás- illetve munkaerőmozgást segíti). Tudni érdemes, hogy az önök régiójában Lengyelország az az ország, ahol e tekintetben a legaktívabb a mi országunk, ott Norvégia tényleg komoly méretekben játszik finanszírozó szerepet.
Z. P.: Árulja el kérem, miként látja az euró körüli válság megoldásának lehetőségét?
S. J.: Nézze, Norvégia gazdaságának kétharmada Európához, az európai országokhoz, az Európai Unióhoz kötődik. Ez mindent elárul arról a, hogy Norvégiának elemi érdeke fűződik Európa stabilitásához. Európa számos országa meghatározó jelentőséggel kötődik ugyanakkor hozzánk, mert számukra a legmegbízhatóbban Norvégia tudja biztosítani a kiegyensúlyozott, hosszútávra szóló elektromos energiát, részben egyéb energiát. Kérdésére konkrétan azt mondom, hogy két hatalmas feladatot kell elvégezni: az egyik az euróövezet feltőkésítése. Ennek eszközét az EFSF (az eurómentő alap) forrásainak felduzzasztásában és az IMF szerepének bővítésében látjuk. Ennek a feladatnak a végrehajtása beindult. Eközben ugyanakkor a másik feladatot is végre kell hajtani, ami az egyes államokra, az egyes kormányokra hárul. Nekik kötelességük gondoskodni a közkiadások lefaragásáról, költségvetéseik rendezéséről, átláthatóvá kell tenni őket, le kell építeniük külső és belső adósságukat. Ugyanakkor az egyensúlyi helyzet megteremtése közepette a gazdasági növekedés beindításáról is kell gondoskodniuk. Egyensúlyozni kell tudni: a mérleg egyik serpenyőjében megszorító intézkedések vannak , a másikban pedig munkahelyteremtés.
Elfogadom, hogy Európában gazdasági válság van, de azon belül ki kell mondani, hogy a legsúlyosabb válság, ami a kontinenst, pontosabban az Európai Uniót sújtja, az a munkanélküliség, azon belül a fiatalok munkanélkülisége. És ezt közös európai , főként uniós programok révén is kell tudnunk csökkenteni.
Z. P.: De Norvégia nem is tagja az Uniónak. Miként tud ilyen átfogó programokhoz az ön kormánya hozzájárulni? Egyébként nem gondolkodnak a csatlakozásról? Esetleg azon, hogy a jövőben integrálódnának az euróövezetbe? Ezzel alaposan „felturbózhatnák” az Unió és az euró tekintélyét, világszerte megnőne a bizalom az euró iránt…
S. J.: A távolabbi jövőre vonatkozó spekulációkba nem kívánok belemenni. Kormányomat a népakart köti, először 1972-ben, majd 1994-ben referendumon utasították vissza a norvégok, hogy csatlakozzunk az Unióhoz. Ám ne feledjük, hogy részt veszünk – tulajdonképpen teljes joggal – az Unió mezőgazdasági politikájának alakításában és tartjuk is magunkat annak előírásaihoz. A már szóbahozott Európai Gazdasági Térségen belül totális a szabad tőke-, áru-, és szolgáltatásmozgás köztünk és az EU országai között. Alapvetően Norvégia aláveti magát az Európai Unió direktíváinak. Két héttel ezelőtt is rész vettem – mindig ott vagyok – az ECOFIN, az uniós pénzügyminiszterek konferenciáin, Norvégiát nem hagyják ki a döntésekből. Az euró hazám kulcsvalutája a nemzetközi gazdasági kapcsolataiban, hiszen kereskedelmünk kétharmada az Unióval bonyolódik le.
Z. P.: Csak éppenséggel sokkal jobb, mondhatni összehasonlíthatatlanul jobb a pénzügyi helyzete Norvégiának, mint bármely uniós országnak. Ámde miként fog hatni a norvég nemzetgazdaságra, ha „beüt a recesszió az Unióban”? Akkor nyilván apadni fognak a jövedelmeik, Önöknél is- mint olvasom – lejjebb vitték a gazdasági növekedésre vonatkozó prognózisukat. Bár „ide nekünk” ezt a lassulást, 3,1 helyett körülbelül 2,8 vagy annál valamivel kisebb százalékos gazdasági erősödéssel számolhatnak…
S. J.: A gazdasági növekedésünk motorja az export. Kétségtelen, hogy annak csökkenése várható, ezáltal a költségvetési bevételek is gyengülni fognak. Évekkel ezelőtt hoztunk egy alapvető jelentőséggel bíró törvényt, amely az ilyen helyzeteknek hivatott a gyakorlatban elébe menni: az olaj-és gázvagyonból származó jövedelmek túlnyomó része megtakarításnak számít, de abból részben azt a bizonyos globális üzleti tevékenységet folytató Nyugdíjalapot is működteti a központi bank. A törvény részletesen szabályozza, hogy a normális körülmények között alkalmazott jövedelemelosztást miként kell módosítani a költségvetés feltöltése javára az olyan helyzetekben, mint a jelenlegi. Az olajjövedelmekből jövőre a szokásoshoz képest nagyobb pénzeket kell átcsoportosítani a költségvetésbe, hogy az egyensúly fennmaradjon. Adókat nem szükséges viszont emelni, tehát nem fogunk hozzájuk nyúlni a bevételi oldal erősítése érdekében.
A nyersanyag vagyonunk azonban az érem egyik oldala, a másik, a sokkal lényegesebb oldal viszont az, hogy miként bánunk az emberi erőforrásainkkal. Félreértés ugyanis ne essék, Norvégiának is, akárcsak Magyarországnak a legértékesebb vagyonrésze éppenséggel ez. Az emberi erőforrások, a termelő munka, a kreativitás, a kutatás-fejlesztés együttese adja nemzetgazdaságunk 82-83 százalékát, az olaj és társai viszont mindössze nyolc százalékát. Ebből az a tanulság- persze nem csak számunkra– hogy hosszú távra szólóan, a lehető legokosabban kell tudnunk bánni ezzel a kinccsel, az emberi munkával, miközben nálunk is vészesen öregszik a társadalom.
Ebben az összefüggésben kezdtünk bele az idei év elején történelmünk legnagyobb elosztórendszer-átalakításába, a társadalmi áldozatokat is megkövetelő nyugdíjreformba. Az egészségügyre és a rokkantellátásra fordított kiadások – amint az IMF nálunk tárgyaló delegációja is figyelmeztetett bennünket – túlzottan megnőttek. Ezt egyéb költségvetési kiadások, a bürokrácia csökkentésével, illetőleg a gazdasági növekedést, a fiatalok munkába állását segítő programokkal kell kompenzálnunk.
Mindenesetre egy sor családsegítő intézkedés nyomán az utóbbi években növekedésnek indult a népességszám. Ezt az óvodák számának drasztikus emelésével, a szülési szabadság és a hozzá kapcsolódó ellátások növelésével, illetőleg azzal értük el, hogy férfi és nő, apa és anya azonos ellátásra jogosult, ha otthon marad a kisgyerekekkel.
Z. P.: Nem kérdés, hogy Norvégia a világ egyik legvonzóbb országa – befektetői szempontból önöknél alig akad biztonságosabb hely a tőke számára. Hallom, olvasom, hogy példátlan pénzmennyiség vándorol Norvégiába, főként a dél-európai euróövezetbeli országokból. Magánpénzek, intézményi pénzek. Fél év leforgása alatt állítólag dollár tízmilliárdokat váltottak át norvég koronára illetőleg norvég vagyonba, részvényekbe, de főként ingatlanokba fektették. Feltételezhető, hogy ennek is következménye, hogy az ön országában egészen rövid idő alatt megsokszorozódtak a lakás-, a ház-, és a földárak. Mindazonáltal fordulhat a kocka és egy ingatlanpiaci összeomlás, a koronától való hirtelen szabadulás komoly problémákat önthet Norvégiára. Tévedek?
S. J.: Nézze, a norvég korona nem annyira jelentős deviza. Nincs e tekintetben ok különösebb aggodalomra. Az árfolyam-politikát egyrészt az tartja korlátok között, hogy az egész gazdaság roppant erősen kapcsolódik az euróövezethez, másrészt a központi bank árfolyam-politikája. Igen, bizonyos, hogy vannak periódusok, mint ahogy ilyen ez a mostani, amikor megnő a kereslet a korona iránt. De ez a – mondjuk így – spekuláció nem rejt magában szerintünk rendkívüli veszélyeket. Abban viszont messzemenően egyetértek, hogy baj származhat ebből az ingatlanpiaci boomból, ez – elismerem – kezelendő probléma.
Most indult együttműködési program a kormányom és a kereskedelmi bankok között, hogy a pénzintézetek szűkítsék, szigorítsák az ingatlanhitelezést, más szóval monetáris eszközökkel nehezítjük az ingatlanhoz jutást, miáltal remélhetőleg visszafogottabbá válik a kereslet.
Z. P.: Egy nyersolaj-nagyhatalom pénzügyminiszterének mi a véleménye az olajpiacról? Ha tényleg recesszióba zuhan Európa, feltételezhető komolyabb áresés ? Bár olvasok olyan tanulmányokat és befektetői hozzászólásokat is, hogy – akár lesz, akár elmarad a recesszió – a nyersolaj továbbra is benn marad az áremelkedési spirálban.
S. J.: Voltam én pénzügyminisztere ennek az országnak, amikor a hordónkénti világpiaci ár 10-15 amerikai dolláros volt, tanúja lehettem ugyancsak pénzügyminiszterként, hogy egy hordónyi nyersolaj elérte a 150 amerikai dollárt. Mi ebből a tanulság? Az, hogy felelősségteljesen e témában nem szabad nyilatkozni. Nem is kívánok spekulációkba belemenni. Az áremelkedés és az áresés mellett is szólnak figyelemreméltó érvek. Az igazi tanulság országom számára, hogy nem építhetjük gazdasági fejlődésünket csupán az energiahordozókra, az azok exportjából származó bevételek nagy részét tartalékolnunk kell, hogy szükség esetén tudjunk anticiklikus politikát folytatni, válságok idején gazdaságot élénkíteni, amikor pedig gazdasági fellendülésen megy át a világ, akkor sem szabad túl sokat költekezni.
Z. P.: Végezetül azért hozom szóba Kínát, mert az önök térségéhez kapcsolódó Izlandon például szabályos nemzetbiztonsági vita bontakozott ki, hogy szabad-e vagy nem beengedni a gazdaságba, szabad-e hatalmas ingatlanberuházásokhoz férkőzni hagyni kínai befektetőket. Izlandi kollégája szájából elhangzott, hogy magántőkéseken keresztül valójában a Kínai Népköztársaság stratégiai, ha úgy tetszik, geopolitikai hídfőállásokra akar szert tenni Észak-Európában. Nos, mi erről az ön véleménye?
S. J.: Az, hogy Norvégia egy nyitott ország. Nem fogja mesterségesen, bürokratikusan útját állni bizonyos külföldi befektetőknek. Ez ellentétes lenne a piaci szabadságot hirdető politikánkkal és eddig gazdaságpolitikai gyakorlatunkkal. Ehhez azonban hozzátartozik, hogy Norvégia abszolút profitált az elmúlt években a globalizációból, abból, hogy gazdasági téren hallatlanul megnőtt a feltörekvő ázsiai, latin-amerikai országok jelentősége. Kína és a többi ázsiai ország a norvég olajkitermelés vagy például a halászat fő exportpiacai közé tartoznak. Kereskedelmi mérlegünk velük szemben erősen pozitív, ugyanakkor mi is folyamatosan több és több árut, szolgáltatást vásárolunk tőlük. Norvégia – a már többször szóbahozott és globálisan is ténykedő nyugdíj vagyon alap révén – komoly pénzügyi befektető a feltörekvő országokban, vásárolja ezen országok értékpapírjait, és részesedik egyéb vagyonaikból.
Nekünk sem lehetnek hát fenntartásaink a külföldi tőkével szemben, így a kínaival szemben sem.