Az idei nagy karnevál nyitányakor nézem Venezuelában az egyik helyi híradót – a YouTube-on.
Indítás: „Népünk soha korábban nem tudott annyit megtakarítani, mint most, soha korábban nem tudott annyit költeni a szabad idő hasznos eltöltésére, egészséges táplálkozásra, szórakozásra, pihenésre, mint az idei év kezdetén.” … „megteltek a hotelek, motelek, nincs már szabad szoba, még a kis panziókban sem”. (A bejátszott aláfestő felvételeken: dugig telt pompás tengerpartok, vidám gyerekarcok, vidám szülők, gyerekeikkel vásárolnak a fényes bevásárló központokban… a hétköznapok és a vasárnapok csak úgy virágzanak.)
A következő információ (melyet egy megnyerő külsejű szőke és egy nem kevésbé jóképű színes bőrű kolléga felváltva ecsetel):
„… mind egy szálig elfogytak a jegyek a világ legkiemelkedőbb sportviadalára: a térség országainak baseball-bajnokságára… Az első ízben hazánkban rendezett eseménysorozat – dacára az USA kormánya által keltett ellenséges lejárató kampánynak – rendkívüli pénzügyi eredményeket hozott országunknak…”
„Óriási nemzetközi elismerésben részesülnek új stadionjaink, melyeket személyesen az ország elnöke, Nicolás Maduro avatott fel nemrégiben.”
(Két olyan gigantikus stadionról vagyon szó, amely építészetileg, kényelem szempontjából – e sorok írójának személyes véleménye szerint – akkora távolságra vannak a helyi nép mindennapi életterétől, mint amekkora Földünktől a Hold – talán egy hangyányit még nagyobbra is. Mindenesetre a szóban forgó létesítményekkel 12-re nőtt a Maduro elnök 13 éves kormányzásának ideje alatt átadott stadionok száma).
Mondom: ilyen ország nincs még egy.
Pontosabban: természetesen másutt is építettek szép stadionokat az utóbbi években, másutt is rendeztek bennük nagy nemzetközi tornákat, világraszóló kulturális eseményeket. És másutt is büszkén mondják a hivatalos híradókban, hogy a nép jobban él, mint valaha. Még akkor is, ahogy ez Venezueláról nemcsak sejthető, hanem a hülye is tudja, mert saját szemével látja, ha odavetődik, hogy ez képtelenség.
(És aki nem teljesen hülye, az pláne tisztában van vele, mert közismert, hogy Dél-Amerikában sehol se volt olyan jó élet, mint Venezuelában az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, egészen a kilencvenes évek közepéig)
Csakhogy ez a híradó mégsem olyan, mint bárhol másutt, ahol szintén központilag irányítottan hazudoznak a híradó szerkesztői, vezetői
Ez a híradó ugyanis nemcsak belülről, a tartalmát tekintve, hanem kívülről is, minden egyes porcikájában, kompletten fake.
Még a bemondók sem igaziak! Őket is – ahogy a tartalmat is – mesterséges intelligencia, AI közreműködtetésével kreálják.
A Nicolás Maduro elnök vezette Venezuela (korábban hivatásszerűen csak autóbuszt vezetett) elsőként bevezette tehát az avatar híradót!
A nagy nemzeti propagandamunkában a mesterséges intelligencia bevetéséhez azonban édes kevés Maduro elnök „végtelen nagy intelligenciája”. Óriási pénzekbe is kerül ilyesfajta technológiai áttörés, pláne az „agitációs-propaganda munkában”, mely területen a venezuelai fejlődés a jelek szerint veri az észak-koreait, az oroszt, a kínait is.
A pénzhez visszatérve. Az nem gond. Legalábbis az elmúlt években ez aztán egyszer sem okozott fennakadást e téren. Ha hiányozna valamicske vagy nagyon sok pénz az agymosáshoz, ami tényleg, bizonyíthatóan a tartóoszlopa a venezuelai rendnek, akkor mindig nyomtat a jegybank újat. A nevezett intézményt különben is az „ország legdemokratikusabban megválasztott vezetőjének” (ezt magától a legautentikusabbtól, Madurótól tudjuk… akkor jegyezte ezt meg, amikor fél óra leforgása alatt katonai erővel feloszlatta a legitimitását megkérdőjelező alkotmánybíróságot) barátai és rokonai ellenőrzik.
Fotó: Shutterstock
Az ideológiákkal indokolt, minden egyéb tekintetben teljesen megalapozatlan pénznyomtatási hullámok egyébként egymást követték az utóbbi 13 évben. Egyre nagyobb stílűen: 2020-21-re sikerült 2700 százalékos inflációt kreálni. Egy év alatt drágult ennyit minden, amit venezuelai pénzért, a bolivárért kapni lehetett.
Hogy mit lehetett a boltokban kapni?
Semmit. Bolivárért semmit. WC-papírt se. Szappanért is öt-hat órákat álltak sorba százezrek, milliók. Holott – ezt jó, ha tudjuk – a dél-amerikai emberek, különösképpen a venezuelaiak, kubaiak, kolumbiaiak, ha valamire igazán adnak, akkor az a testi higiénia. A legforróbb, legpárásabb hőségben, se a tömött buszokon, Caracasban a légkondiconálás nélküli metróban se, sehol se érezni izzadtságszagot. A nyilvános WC-k, még a nagyon elesett, nyomorgó emberek lakta kunyhószerűségekben is tisztábban, rendezettebben tartottak, mint bárhol másutt az úgynevezett harmadik világban.
Minden esetre a kétezertízes évek utolsó harmada társadalmi földindulással ért fel Venezuelában.
A barriok-nak nevezett gigantikus nyomornegyedek éhező lakói tömegesen lázadtak fel 2018-19-ben. Pedig addig Maduro és az őt a „legrátermettebb utódként” a halálos ágyán kijelölő előd, a rendszer igazi szülőatyja, Hugo Chavez a „nyomorultak”, a legszerencsétlenebb milliók szavazataival tudott újra és újra nyerni a demokratikusnak titulált választásokon.
Fotó: Shutterstock
A lényeg, hogy a hatalomra jutás pillanatától kezdődően e rendszer-modell a költségvetést folyamatosan zabáló propagandán és a „szeretet-csomag” szisztémán nyugszik.
A propaganda nem érdemel olvasóink számára különösebb prezentációt, semmi olyat nem tudnék itt írni, amit nem ismernének, az viszont mégiscsak „valami” – mondhatni hamisítatlan, tehát nem fake know-how – hogy aki venezuelai állampolgár aláírja, hogy támogatja a pártot, élén Maduroval, és szintén írásban hitelesíti, hogy támogatja a Maduro elnök és pártja által kijelölt utat az amerikai és más nyugati erők mesterkedései elleni harcban, a nemzeti megújhodás elősegítésében, a gazdaság építésében, az emberek életének javításában…, akkor kétheti-havi-kéthavi rendszerességgel ingyen jut alapvető élelmiszerhez, tisztaságcsomaghoz.
Ezeket részben házhoz szállítják, részben jegyrendszer keretében osztják ki kijelölt helyeken. Egy-egy úgynevezett szabad választás előtt pedig az állam, a kormány, a rendszer rutinszerűen megduplázza a népesség 97 százalékát kitevő nagyon szegény embereknek járó természetbeni támogatást.
A nemzet hűséges „katonáinak”, szóval millióknak a benzin is gyakorlatilag ingyen jár, havi százhúsz literes mennyiség erejéig.
Életem kiemelkedően drámai élményei közé tartozik, amikor egy „népi benzinkút” előtt először megláttam a kocsisort. Tudniillik végeláthatatlan volt… köztük egészen jó autók is… hiába, ha a tulaj aláírja, amit kell, tehát nyíltan kiadja a kormánynak személyes adatait, címét, igazolványszámát és így tovább, akkor (legyen az illető akár dollármilliomos) ami jár neki, az jár neki.
Megkérdeztem egy taxist, mennyi ideje áll ott. Válasza: 16 órája. A fia vagy a lánya néha beáll a helyére, ha WC-éznie vagy ennie, innia kell. Tőle hallottam: ezrek vállalnak arrafelé bérvárakozást – centekért cserébe.
Máskülönben egy liter üzemanyag „rendes” kútnál fél dollárba kerül. Sorban állas nélkül.
Hát az nem sok! Mi a fenének napokon át sorban állni? – kérdeznénk mi.
Mire az érintettek: – iskolai tanár negyven, egy autó-szerelő, egy kiskatona, egy óvónő húsz dollárt, az általam ismert kórházi felső vezető száztíz dollárt keres – átszámítva. Havonta.
Venezuelában jár az időseknek állami nyugdíj is. A két héttel ezelőtt érvényben volt árfolyam szerint: hét dollár. Nem vicc, nem ámítás: hét dollár a havi nyugdíj Venezuelában, a világ nem is oly rég paradicsomi állapotai okán híressé vált országában.
Ehhez még annyit hozzáteszek: közepes helyen az eszpresszó kávé adagja két és fél dollár. A legegyszerűbb hamburger hét dollár.
Nem folytatom. Most még nem. Később erre is sort kerítek. Annyit elárulok előre: éhen azért nem halnak az emberek. Már nem.
De most vissza 2018-hoz. Az ország vezetői már gyakorlatilag mindent elloptak, amit el lehetett, Donald Trump amerikai elnök viszont olyan szankciókat léptet életbe Venezuela ellen, hogy a hatalmat bitorló csapat tagjait egyszerűen kitiltják az egész nyugati világból. Bárhova mennek, azonnal letartóztatják őket. Argentínában a leszállási engedélyt is megtagadják Maduro elnök magángépétől.
Kártyavárként omlik össze egy egész nemzetgazdaság. Amely húsz évvel korábban még Dél-Amerika leggazdagabbja volt. Se víz, se áram. Az egész nép föllázad, kivéve a néhai munkásőrségünkhöz hasonlítható „önkéntes polgári védelmi szervezetek” tagjait, valamint minden más belügyi-félkatonai alakulatot. Ez utóbbiak irányításában mindmáig irányításában élen járnak Venezuela kubai és orosz ügynök-elvtárs barátai, szövetségesei.
2018-19 A valóságos (vagy részben provokátor) népi lázadók egy része tör, zúz, gyilkol. Csőcselékként viselkedik.
A világ szégyene lett a világ korábban egyik legirigyeltebb helye. Caracas és a többi nagyváros polgári negyedeinek lakói elbarikádozni kénytelenek magukat, bárkit bárhol kifoszthatnak, megkéselhetnek. Káosz. Amelynek felszámolásában egyetlen nyugati ország sem hajlandó közvetlenül részt vállalni. Sorsára hagyják Venezuelát. A hadsereg vezetése ezt érzékelvén hozzálát a rendcsináláshoz, társul fogadva az országban tartózkodó kubai és iráni „biztonsági szakértőket”.
Fotó: Shutterstock
Oroszország, Kína légihidakat kreál, óriás konténerhajókat indít Venezuela, értsd Maduroék megsegítésére – rendkívüli, az adott országok képességeit is próbára tevő mennyiségű élelem és gyógyszer szállítmányokkal. Cserében a rendszer előre menekülő legfőbb haszonélvezői elzálogosítják az ország olaj- és más kincseinek egy részét Kína, Oroszország, Irán, Kuba javára.
Maduro és a hadsereg közben alkut köt. Az utóbbi válik de facto az ország urává.
Venezuelát – jegyezzük meg! – eredendően katonai junta irányítja azóta. Erről Venezuelában mindenki tud, de senki se beszél.
A világ színe előtt Maduro marad továbbra is a hős, aki bebizonyította: megdönthetetlen egy olyan „nemzeti” „népi” rendszer, amely „nem hajlandó meghunyászkodni a nyugati ármánykodások előtt”. .
Maduro és közvetlen tettestársai valójában a túlélésükért, testi épségük megvédésükért, formális hatalmon maradásukért cserében átruházták a „gazdaság további kirablásának jogát” a hadsereg vezetésére. Mivel azonban sem egyikük, sem másikuk főkolomposai sem léphetnek szabad nyugati országok földjére, ők és családtagjaik nem élvezhetik a szép életet távoli, biztonságos tájakon, nem moshatják pénzüket mások területén… nos kénytelenek mindezt saját hazájukban megtenni. Ez azt jelenti magyarul, hogy szabályosan ömlenek a feketén szerzett, szétrabolt, kábítószer-gyémánt-arany csempészetből befolyt profit százmilliók, milliárdok vadonatúj venezuelai felhőkarcolókba, luxus szállodákba, üdülőparadicsomokba, gourmet éttermekbe, shopping mall-okba, havonta három ezer dollárért igénybe vehető, csoda szolgáltatásokat nyújtó klubokba, golfpályákba és nem utolsósorban a külföldi szankciók által nem sújtott import cégekbe, amelyek az égvilágon mindent behoznak, ami csak szem-szájnak az ingere.
Nincs olyan árucikk, ami ma nem kapható Venezuelában. Persze csak dollárért, ami nagy hirtelenjében a legitim fizetőeszköz lett.
Leegyszerűsítetten: mintha mindenki jól járna azzal, hogy a nép megvezetőit, részben gyilkosait szankcionálja a nyugati világ, élén az Egyesült Államokkal.
Ugyanakkor az a sajnálatos tény is következik mindebből, hogy ugyanazok uralják az országot, akik korábban. A módszereken változtatnak, ma látványosan jobb minden, mint tegnap volt, de maga a rendszer fennmaradt. És ahogy megítélem, még nagyon sokáig képes a túlélésre. Megvannak hozzá a lapjai…
Hogy mik ezek a lapok? És egyáltalán, hogy lehetett ezt az egészet a világ szeme láttára végigcsinálni? Egyébként pedig hogy-hogy kutya baja se történt e sorok írójának, holott – a nemzetközi felmérések szerint – a világ legveszélyesebb országában járt? És ha igaz, amiket ír, akkor vajon egy diktatúrában miért mertek vele csak úgy – ismeretlenül, mégis szabadon – azt mondani nekik az ottaniak, ami jól esett nekik. Már hogy lenne véres diktatúra az, ahol büntetlenül lehet véres diktatúrának nevezni a rendszert?
Ezen kérdésekre – ígérem – saját tapasztalatok alapján is fogok válaszolni. És közzé teszem – a tárgyilagosság és hitelesség ezt eleve megköveteli – azokat a beszélgetéseket, amelyeket hazájukban, munkájukban elismerten tekintélyes emberekkel, olyanokkal folytattam, akik az interjúkhoz a nevüket is vállalták. Akik meg nem, azok szavait áttételesen igyekszem tolmácsolni. Ahogy ezt fentebb gyakoroltam is, csak nem kötöttem az olvasó orrára. Mert erre kértek.
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.