Ahol túlélésre játszik a rendszer, a nép, jómagam meg pláne

„Venezuela is ranked as the most dangerous country in South America in 2023 because of its political instability, high levels of violence, and increased crime rates.” (Regionális ENSZ-jelentés)

Dél-Amerika legveszélyesebb országa tehát. Mégis. Elrepültem és több hetet töltöttem Venezuelában. Pedig előtte az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kanada kormányzati honlapjain is a következő sorokat olvastam: 

„Venezuelában kisebb az utazó túlélési esélye, mint – négy ország kivételével – bárhol másutt a világon…. a százezer főre jutó gyilkosságok és emberrablások számát tekintve világcsúcstartó.”

Őszintén szólva ezek alapján nem lepődtem meg azon, hogy nem csak itthon, de globálisan se találtam egyetlen biztosítótársaságot se, amely kuncsaftjául fogadott volna. Sem élet-, sem baleset-, sem satöbbi biztosítást nem kötnek Venezuelába utazóval.

A mögöttem tudott nem kis számú évtized összes útja közül ez a mostani volt az egyedüli, amelyre a totális bizonytalanság „sötétsége” borult.  És ezáltal világosodtam meg – mégis. Tudniillik – úgy vélem – bizonyságot szereztem afelől, hogy világunkban minél több az elborzasztó hír, vészjelzés, figyelmeztetés, annál inkább van okunk az optimizmusra.

Utólagosan rekonstruálva az utazásom előtti lelki, fizikai, tudati állapotomat, szerintem, végül is a vén tőzsdei rókák bölcsessége lett úrrá rajtam. Tudniillik:

„Akkor kell venni, amikor a mindenki más elad, minél nagyobb a pánik, annál inkább szegülj szembe az árral. Csak azért is!”.  

Persze könnyű utólag „pofázni”, nincs már „lelövendő poén”, hisz tudvalevőleg nem lőttek le, épségben hazatértem.

Mégis, állítom, hogy a személyes happy end annak köszönhető, hogy állhatatosan követtem a kiemelkedő öreg befektetők bölcsességét. Dacára annak, hogy még az utazásom előtti este egy Pesten élő derék venezuelai ifjú is, majd a helyszínen minden egyes újdonsült venezuelai ismerősöm maximálisan eltanácsolt, hogy bárhol az országban, pláne a fővárosban buszra vagy metróra szálljak.

Volt, aki még papírra is vetette nekem aprólékosan, mely utcákat, egész városnegyedeket kell okvetlenül kihagynom (a nyolcmilliós Caracasnak nagyjából háromnegyedét nyilvánította ismerősöm no-go zónának).

– De miért nem? – kérdeztem.

– Mert megkéselnek. Mert kirabolnak… el is rabolhatnak.

– Engem? Ki fog adni értem egy centet is?

– A mobilodról leolvasható összes kontaktodat értesítik… mindenkit, akinek az elérhetőségét kiverik belőled… ha huszonnégy-negyvennyolc órán belül nincs a megadott számlaszámon a váltságdíj, akkor végeznek veled.

Felfogtam. Csakhogy minél több ilyen dolgot mondtak nekem, annál inkább úrrá lett rajtam az a megérzés, hogy ez azért már „túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!” (értsd: túl borzalmas ez az egész, hogy igaz legyen).

Képzeljük el: ülök egy kávéház teraszán, mint valahol Monte Carlóban, gyönyörű, csinosan, divatosan öltözött nők, bármerre kalandozik is el a szemem, fiúk, lányok önfeledten mopedeznek, körülöttem mindenki felszabadultan dumál, finomságokat csemegézik. Február legeleje van. Kora délután. Az égbolt mesekék, huszonhat fok (se több se kevesebb, ráadásul 365 napon át, kora reggel, késő este meg 18, se több se kevesebb).

Caracast impozánsan öleli körül az Ávila, a kétezer méter fölé kúszó örökzöld hegyláncolat. Igazi vadon, vízesésekkel tarkított hamisítatlan dzsungel a kőhajításnyi hegyoldal, azon keresztül felérve a csúcsra hátunk mögé nézve a felhőkarcolókkal teli metropolisz, lábunk alatt a szemünk előtt pedig a Karib-tenger. Annak partján – 18 kilométernyi légtávolságban onnan, ahol az örök langymeleg belvárosban a helyi arabicából készült presszó kávét szürcsölgetjük – 33 fok.

Itt mindig 26, ott mindig 33. A nyitott kávéházi asztalnál ülő ismerőseim egymásra licitálva adják tudtomra, hogy „olyan itt az élet, mint abban a filmben, az Éhezők viadalában”. Közben tömöm magamba a frissen sütött brióst, miután magamévá tettem egy, apró rákok és tőkehalak finom fehér húskeverékével töltött ,0 helyi lángost (tésztája vékonyabb, semmi esetre sem olyan olajos, zsíros, mint a mi lángosunk). És hallgatom tovább: „ha nem vigyázol, simán tényleg elrabolhatnak… mobiltelefonnal sehol se mutatkozz, mert az első, amit kirántanak a kezedből, a hátizsákodból a metrón, az mindig a mobil!”.

Értek mindent. Elköszönünk.

Első utam a legközelebbi metróállomásra visz. Csak azért is! Első dolgom a metróban, hogy előveszem a mobilt. Fotózok, videózok. Csak azért is!

Caracasban egyetlen napot nem töltöttem úgy, hogy nem metróztam, nem buszoztam volna. Csak azért is! 

Bejártam a no-go zónákat, amennyit csak bírtam. Tök egyedül. És hátizsákkal, melyet – a figyelmeztetések ellenére – a hátamon viseltem, mobilom pedig mindig a kezem ügyében volt – dacára annak, hogy ettől tiltottak el őszinte jóakaróim talán a leginkább.

Végig az árral szemben úsztam. Mármint a szóáradattal szemben…

Persze afelől kétségem sem volt, hogy igazi tényeken alapul minden figyelmeztető, óvó szó, ami elhangzott és elhangzik mindmáig a venezuelai közveszély kapcsán. Nem fake news-ok ezek. Csak éppenséggel nem frissek. Se nem fake, se nem „new news”-ok…

Tanuljuk meg! A HÍR sose, szinte sose valós idejű. Mindig korábbról kelt… vagyis:

1. A legnagyobb jó szándékkal, őszinte féltésből előadott hivatalos vagy magán jellegű figyelmeztetések többségének alapjait mindig olyasmik képezik, amik valóságosan megtörténtek. Tehát a hír alapvetően mindig megalapozott.

2. A hír azonban nem most, ebben a pillanatban történik, hanem azelőtt, hogy értesülünk róla. Mondjuk: tegnap.

3. A „tegnap” tanulsága márpedig csak arra szolgálhat, hogy azt megszívleljük, megemésszük. De a legkevésbé sem szükségszerű, hogy az, ami és ahogy tegnap volt, az ma is ugyanúgy létezik.

A lényeget konkrétabban összefoglalva: barátaim, ismerőseim, jóakaróim, az internetes világban például az Egyesült Államok hivatalos utazási útmutatói mind és mindannyian abból indulnak ki, hogy ha egyszer történetesen Venezuelában nem szűnt még meg az a rendszer, ami tönkretette az országot, akkor a rendszer által okozott következmények, példának okáért a világon egyedülálló bűnözés sem szűnt meg.

Ezt diktálja a logika. Csakhogy a logika idomulni kénytelen a rendszerhez, márpedig ez utóbbi – egy autokratikus rezsimről lévén szó – állandóan formálódik, sőt kívülről nézve akár látványosan javulhat is, ha saját túlélési ösztöne ezt diktálja.

A „világ legveszélyesebb országában” a rendszer márpedig most éppenséggel „bűnmentesíti”, erőteljesen biztonságosabbá teszi Caracast és az egész országot.

Annak ellenére, hogy ez volt az a rendszer – vezetői most is ugyanazok – amely „tegnap” még direkt hagyta a mind nagyobb hétköznapi bűnözés eszkalálódását, azt, hogy az ország kétségtelenül a világ legborzalmasabb bűnözői poklává véljék. Ez volt az a rezsim, amely bűnszövetkezetekkel az emberrablások révén behajtott váltságdíj dollár tízmilliókon osztozkodott közönséges utcai bandákkal, amely ezáltal járult hozzá ahhoz, hogy lelépjenek az országból a rendszernek csak útjában álló értelmes, tisztességes, jellemzően jobb módú polgárok milliói. 2010 és 2021 között „sikerült” száműzni a nemzet intellektuális, kulturális, pénzügyi-gazdasági-üzleti krémjét, a legígéretesebb koponyákkal megáldott ifjúságot. Ez történt még „tegnap” is.

Csakhogy „ma” (ottjártamkor) mi történik éppen?

A rendszer, kérem, „rendet tesz”: szisztematikusan beépíti saját élvonalába a nagy regionális kábítószer-kartellek és az ugyancsak a szomszédos kolumbiai, bolíviai, ecuadori úgymond szélsőbaloldali gerilla csoportok (valójában közönséges váltságdíj-vadászatra specializált bűnözők) vezéreit. Immár nem egymás ellen, hanem egymással összefogva, politikai és jellegzetesen katonai irányítással, közös erővel igyekeznek teljesen lenyúlni az Észak-Amerikába és Nyugat-Európába irányuló kábítószer-, nem kevésbé az arany-, gyémánt-, és uránkereskedelem zömét – iráni, kubai, afrikai (Malival a középpontban, ahol a hírhedt, Wagner névre hallgató orosz zsoldoscsoport székel) közreműködéssel.

Erre vonatkozó részletekkel a minap szolgált az olasz védelmi miniszter, aki a világon elsőként jelentette ki hírszerzési információkra hivatkozva, hogy orosz támogatással működnek a nemzetközi embercsempész hálózatok, amelyek a Földközi-tengeren a dél-európai országok partjaihoz viszik az észak-afrikai menekülteket, újabb és újabb társadalmi feszültségeket provokálva az érintett célországokban, például Itáliában.

Ez volt februárban a rendszer változásának lényegi híre. Amiről az engem jóindulattal útba igazítók, „útnak indítók” nem tudtak, fogalmuk se volt erről. 

Miért nem? Azért, mert maximálisan óvják magukat a mély valóságtól, azoktól az emberektől, negyedektől, vidékektől, amelyek – „tegnap még” valóban – a bűnt árasztották magukból. Én viszont mentem a megérzéseim után… Azért tudok ma olyan dolgokat, amiket ők nem tudnak, mert nem fogadtam szót nekik.

Igenis betettem a lábam Caracas és a venezuelai vidék szinte minden olyan helyére, ahova ők a világért se tennék! Képzeljük el, hogy egyetlen olyan „polgári” ismerősre sem tettem szert, akitől, ha megkérdeztem, mennyibe kerül egy buszjegy, tudta volna a helyes választ (tudniillik azt, hogy az utazók többsége számára ingyenes), vagy azt, hogy néhány tíz forint értékű helyi pénzért összebuszozhatom az egész várost, kétszáz forintért némely vidéki városba is eljut az ember. Hitetlenség fogadta ama jelentésemet, hogy három dollárért busszal oda-vissza megjártam a világ egyik legszebb tengerparti falucskáját egy őserdőn keresztül.

Éjszakánként húsz dollárért színvonalas hotelben laktam, reggelivel. A közönséges caracasi kávéházban, hol első nap üldögéltünk, és kaptam a jótanácsokat, nos, ott két és fél dollárba kerül egy dupla eszpresszó kávé.

Azt se tudják egyébként az engem felvilágosító helyiek, hogy a tömegközlekedési eszközök valójában bevásárlóhelyekként is működnek, hogy azokon utazva az égvilágon mindent megvehetek, de összehasonlíthatatlanul kevesebb pénzért, mint az éppen megint ébredező, a pezsgés jeleit mutató, csakhogy méregdrága, igaz áruval bőségesen elárasztott polgári Caracasban. Ott, a rendszer irányítói, a rokonaik, a barátaik, a csókosaik és a régi, polgári elit le nem lépett, zömében ma már ötven-hatvan pluszosai élnek. Egymás mellett, egymás szomszédságában, szépen lassan egymáshoz idomultan.

Szóval e polgári negyedek eredeti (ős)lakói – mind ragyogó, széles látókörű emberek, és épphogy, mert azok, két évtizede az új „forradalmi” rendszer ellenségnek kiáltotta ki őket, ellenük hergelte a szegény népet, így aztán elüldözte gyerekeiket, unokáikat – nem a mában, hanem a tegnapban élnek.

Nem tudják, hogy a rendszer, amely tegnap még nyers kegyetlenséget mutatott, ma már kegyet, nagyvonalúságot tanúsít. Kénytelen. Mert ezt kívánja meg az adott, aktuális pillanat. Mert a rezsimet kézben tartók legfőbb mentsvára: Moszkva nagy bajban van, a másik, Peking szintén, a harmadik, Teherán úgyszintén. Nincs külső támasz, mindazt, amit eddig – csak úgy – elloptak a nemzettől, a fantasztikus természeti kincseket, a nyersolajat, azt – itt az idő, most vagy soha – ki kell rendesen bányászni, és közkinccsé kell lassan tenni. Az általános áruhiányt, árubőséggel kell felváltani, és legfőképpen a gigantikus szavazóbázist jelentő egyszerű tízmillióknak létbiztonságot, utcai biztonságot kell nyújtani. Mert ezt követeli meg az aktuális pillanat, ezt diktálja maga a túlélési ösztön.

Csak az megy ma Venezuelába, aki ezt – vagy ösztönösen, vagy tudatosan – érti. Én kérem februárban, egyetlen magányos külföldi turistával sem találkoztam. Lehet, hogy egyedül voltam csak ilyen. És ez büszkeséggel tölt el.  

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.