Az emberiség történetében példa nélkül áll, hogy békeidőben egy állam hét év leforgása alatt elveszti teljes nemzeti jövedelmének, GDP-jének nyolcvan százalékát. Egyedül Venezuelának „sikerült”. 2014 és 2021 között.
Összehasonlításképpen: a nagy venezuelai zuhanás mértéke mintegy háromszorosa annak, amit az USA „produkált” a nagy depresszió – tehát a húszas évek legvége, harmincas évek eleje – idején.
Hazájából, Venezuelából örökre kitiltották Ricardo Hausmann-t, a Harvard Egyetem világszinten tekintélynek örvendő közgazdászát, amiért a fenti sorokat tételesen bizonyította, tanulmányának lényegét pedig publikálta az élvonalbeli nemzetközi médiában.
(A HOLDBLOG-on – akkor még Alapblogon – exkluzív interjút készítettem a professzorral 2014-ben.)
2023 elején az országból való kitiltásnál nagyobb retorzió már nem nagyon érhet bárkit Venezuelában. 2020-21 óta is sokkalta rafináltabb, ha úgy tetszik szofisztikáltabb, puhább az „országbitorló gengszterek” rezsimje.
Bármennyire szubjektívnek, elfogultnak tűnnek is e szavaim, egyenesen beszélek, az igazat mondom. A minap Venezueláról megjelentetett bevezető bejegyzésemben ugyebár megígértem, hogy válaszolok rá:
Mivel magyarázható, hogy a világsajtóban kőkemény diktatúrának titulált rendszer körülményei között e sorok írója előtt különböző venezuelaiak, fiatalok, öregek, jómódúak, szegények – csak úgy, szabadon szidalmazhatják Maduro elnököt (a diktátort)? Hogy merhetik a világ legkorruptabb, legnagyobb bűnözőinek nevezni az ország tábornokait, a Madurot is kézben tartó had-vezéreket?
A meghatározó magyarázat nem más, mint az, hogy a nyílt, véres erőszak alkalmazása világszerte „kiment a divatból” a diktatúrákban. Pontosabban nemhogy nem szorulnak rá holmi vérfürdők alkalmazására, hanem egyenesen olyan helyzeteket kreálnak, rendeznek meg, amelyben maga a rendőrség, a katonaság, maga a párt, a kormány az, amely „megvédi” a kisembert, menti annak életét a nemzet úgymond ellenségeitől, köztük a bűnözőktől. (Utóbbiak esetében specialitás, bár lehet, hogy nem csak venezuelai egyediség, hogy a rendszer, a vezetés integrálja őket a soraiba, alkalmazza „szaktudásukat”, mindenekelőtt a kábítószer nagyüzemi, világméretű forgalmazásában)
A politikai valóságshow-k izgalmának állandó fokozása érdekében a kormány újabb és újabb ellenségeket prezentál, külhonit-belhonit egyaránt. Aki bekapcsolja Venezuelában a tévét, bármelyiket, mind – így vagy úgy – nonstop szidja, püföli, lejáratja, teszi nevetségessé, vagy a gonoszok gonoszaként prezentálja azokat, akik kül-és belföldön kritikával illetik a rezsimet. A démonizálás technológiailag eközben folyamatosan megújul, ahhoz immár bevetik a mesterséges intelligenciát – ahogy erről legutóbb írásomban konkrét példát mutattam be.
Sőt, a célközönség váltogatása is a jelek szerint roppant lényeges: ahogy figyelem, kezdik lecserélni, a hatvan-hetven éveseket a tizenévesekre. A tévé letűnőben – ott is – helyette a TikTok-, Instagram-, YouTube-felületek a mérvadó politikai agymosás nagypályái, egyre inkább ezen formátumokon keresztül kommunikálnak a néppel, az egyszerűvel és általában – az országból még nem távozott – fiatalokkal.
A rezsimet kétségtelenül a propagandamasinéria tartja leginkább életben.
Ez tehát a lényegi válaszom az általam minap megjelent cikkemben felvetett kérdésre, hogy miként maradhat fenn egy rezsim, amely 2700 százalékos inflációt, szappan és wc-papír hiányt produkált, az a vezető miként állhat még mindig az ország élén, akit a kétezer tízes évek végén – már megint – nyilvánvaló csalással választottak meg? Akinek utasítására 2019-ben a katonák, a rendőrök lőtték a demonstráló tömeget, több száz embert leöltek? Hogy történhetett meg, hogy míg akkor a világ országainak jeles többsége megvonta az elismerést Nicolás Madurótól, mára ugyanez a többség lassan, de biztosan piciny kisebbséggé töpörödik és kezd mindenki (újra) szóba állni vele, magával a „szörnyeteggel”?
Nos, folyamatosan néztem az ottani híradókat, egész februárban. Folyamatosan – néha kézzel-lábbal mutogatva – beszéltem buszon, metrón, luxusautókban, tengerpartokon, panziókban, hotelekben mindenféle venezuelai polgárral:
totális a beletörődés. Lefáradtak, kifáradtak, ha volt is sokáig remény, az eliminálódott. Ezt érzékeltem.
Azt, hogy kollektív meggyőződéssé vált: „ezek örökre maradni fognak”. Miért? Mert „nincs alternatíva”.
És tény, ami tény: övék a rendőrség, az ügyészség, a shopping mall, az ellenzék nagy része is az övék, minden nagy bűnöző nekik dolgozik, övék a luxusszálloda és a jegybank és – mindenekelőtt – övék a bauxit-, az olaj-. az urán-, a kobalt-, a litium-, a koltánbányászat.
Akiknek pedig átadták, eladták a kitermelés és forgalmazás jogát: Kína, Irán, Törökország, Oroszország – saját katonáival, saját tanácsadóival pluszban is gondoskodik a hatalmon lévők és családjuk védelméről, folyamatos gazdagodásáról.
A tévében közben – saját megfigyeléseimhez visszatérve – megállás nélkül megy a fő ellenség, az USA szipolyozása, az „amerikai imperializmus” és a Wall Street, ez utóbbihoz kapcsoltan pedig George Soros lejáratása. Róla – mint milliószor elmondják a venezuelai tévékben – közismert, hogy tönkre akarta tenni Iránt, Oroszországot, Malajziát, de végül pórul járt. „A venezuelai nemzettel pláne meg fogja járni, minden aljas támadását visszaverjük, e kérdésben népünk egységesen áll Maduro elnök mögött. Ő teljesíti be a néhai Hugo Chavez elnök küldetését: Venezuela számára egyetlen út létezik: a venezuelai út. Azon megyünk tovább, elsöpörve a Soros-félék jelentette útakadályokat”. Ilyeneket mondanak éjjel s nappal.
A venezuelai szisztéma 2023-as verziója részletesebben, ahogy láttam, és ahogy tudom, ahogy megtudtam és ami miatt – erősen gyaníthatóan – a rendszer még beláthatatlan időre képesnek mutatkozik meghosszabbítani a létét:
2021 vége óta, az örökre kinevezett ellenség, az USA pénze lett a mindenki által elfogadott, mindenki által nyíltan használt alternatív fizető eszköz.(2020-ban a propaganda a venezuelai fizetőeszközt, a bolivárt „a nemzet örök, megdönthetetlen értékeként” prezentálta, mondván: akár fegyverrel is megvédik a bolivárt a Wall Street spekulatív támadásaitól. Három évvel ezelőtt Maduróék még ellenforradalmároknak prezentálták a nép előtt azokat a közgazdászokat, akik az ezer-kétezer, majd a csúcson 2700 százalékosra kúszott infláció letörése és az azzal összefüggő teljes áruhiány, a teljes gazdasági összeomlás felszámolása érdekében a dollár ideiglenes legitimálását ajánlották). A rendszer manapság semmivel se indokolja, hogy egyszer csak nemhogy bevezette a dollárt, hanem a szupermarketekben, legalábbis Caracasban (a távoli vidékeken, állítólag ez még nem így van), ha bemegyek egy rendes boltba, akkor a „nemzet megdönthetetlen fizetőeszközében”: bolivárban nincs is kiírva semmilyen ár. Csak és kizárólag zöldhasúban…
A mindennapok életét a dollár nagyon sokféleképpen megkönnyítette, állítom: a dollár-rezsimnek köszönhetően stabilizálódik – egyelőre, ki tudja meddig? – maga ez a rendszer.
A dollár ugyanis maga a piacgazdaság leképeződése. A dollárnak, az igazi pénznek, a világ legfontosabb amerikai „intézményének” természetes életét egyetlen önkényuralom se tudja alapjaiból kiforgatni. Abszurd, mégis igaz: az önkényuralmakat a végén szinte mindig az „örök ellenség”, az örök bűnbak: az USA menti meg. Nem ez a célja, hanem egyszerűen, mert ellenségei is csak benne bíznak, hiszen övé a legfőbb életmentő: a USD.
Ettől függetlenül Venezuelában azért mégiscsak tény, hogy ez az újdonsült dollár-rezsim nulla jogi alapokra épül, nincs benne semmilyen törvényes kidolgozottság, spontánul, nem tiltottan, de nem is legálisan, minden esetre viszonylag hatékonyan létezik. (Arról, hogy van-e mögötte valamiféle titkos alku az USA és a Maduro-rezsim között, csak találgatások látnak napvilágot.)
A dollárnak köszönhetően mindenesetre világrekord-gyorsasággal váltotta fel a teljes árubőség a totális áruhiányt.
Első kézből hallottam, hogy a Madurót tényleg kézben tartó „reformista” tábornokoknak „köszönhetően” indul be mindeközben egy sor egyéb liberalizálás: példának okáért a rezsim privatizálni készül az általa lefoglalt áruházláncoktól kezdve mindenféle egyéb szolgáltatást és szektort. Talán nincs is oly messze a napja annak – bár a helyi szakértői vélemények ebben nagyon eltérőek –, hogy hozzálátnak a nemzeti olajtársaság szanálásához.
A PDVSA társaság – ma is ez a neve – a Chavez- és Maduro-rendszerek hatalomra jutása előtt Venezuela zászlóshajója volt, az ország legbriliánsabb mérnökei, olajszakemberei irányították, üzemeltették, a világ egyik igazoltan legjobb szakmai óriásvállalatként működött. Chavez, pláne Maduro pénzszivattyúnak nézte ki magának azonban a PDVSA-t.
Úgymond a népet szolgálandó de facto: a hatalmon lévők és családjuk, barátaik ultra-gazdagodását.
Természetesen megindokolva: „elitváltásra, a nép gyermekei képesek csak a nemzet vagyonát önzetlenül a népért és a nép nevében kezelni.” Nos ennek jegyében a rezsim lefejezte a szakmai gárdát. A szoft „végső megoldás” az volt, hogy a szakma nagyjai mind egy szálig leléptek az országból. Ha nem, akkor koholt vádak alapján leültették volna őket. Manapság a kanadai, a mexikói, sőt a norvég, brit, az amerikai olajipar felsővezetői között 10-20 százalékos arányban találhatni ex-PDVSA-sokat.
A rendszer aztán így épült-szépült tovább: a körülbelül 30 millió lakosból hét-nyolc millió lépett le – örökre – mindössze 15 év leforgása alatt, a többség ráadásul a legutóbbi néhány évben vette sátorfáját.
PDVSA egykor: a kétezres évek elején Venezuela naponta 3,5 millió hordónyi olajat termelt – a cég dolgozóinak összlétszáma 40 ezer volt.
PDVSA ma: a dolgozói, alkalmazotti létszám 120 ezer. A napi olajtermelés nem éri el a háromszázezer hordót.
Az ország hatalmasai rokonságának, rokonsága rokonainak és baráti köreinek első számú kifizető helye.
A többi potenciális és valós bányászati cég működéséről nincsenek adatok, alternatív titkos gazdaságként működnek, a hadsereg és azok iráni, orosz, kubai komisszárjai közreműködésével.
A világ legnagyobb olajmezőinek, a legfontosabbak között számon tartott lítiumnak, aztán bauxitnak, uránnak és egyéb jövőorientált érceknek a hazájáról beszélünk.
És az egész világ szeme láttára történt meg és történik még mindig, napjainkban is a kolosszális szétlopás, értékek szisztematikus leértékelése. És ami a „csúcsok csúcsa”: a venezuelai hadsereg Maduróstul jól megvan a venezuelai föld rejtette kincsek tisztességes, a világot is szolgáló transzparens kiaknázása nélkül is.
Ugyanis, mert övék, ők ellenőrzik a dél-amerikai kábítószer-kereskedelmet.
Úgy védték meg a népet a bűnözőktől, akik miatt Venezuela a világ legveszélyesebb helyének számított húsz éven át, hogy integrálták közönséges, maffia-, klán-, kartell-gyilkosokat, a drogbárókat a hatalomba. Nemcsak venezuelaiakat, hanem kolumbiaiakat, bolíviaiakat, ecuadoriakat is. Valamint egykori gerillákat, azokat, akiknek eleve munkakapcsolatuk volt mindig is a drogbárókkal.
A nép előtt a kartellek és a szervezett bűnözés felszámolásával büszkélkedő Maduro-rendszer maga az, amely felváltotta a kartelleket, azok szakmai irányítóit magas rangú katonatisztekké avatták. A térség országainak – legyen köztük a nyilvánosság előtt bármilyen konfliktus – a hadseregek szintjén együttműködés zajlik, Oroszországgal, Kubával, Iránnal, némely kelet-európai országokkal is védelmi együttműködési szerződéseket kötnek, és azok katonai szállítógépeit is beépítik az Észak-Amerikába irányuló kábítószer-kereskedelem lebonyolításába.
A rendszerhez de facto közel álló, nevük teljes elhallgatását kérő, a rezsimmel végül is együttműködő magas beosztású személyektől tudom, amit tudok. Bár ebben egy venezuelai számára csöppnyi újdonság sincs, ezzel ott mindenki tisztában van: és maga a rendszer se cáfol igazából.
Maradjunk annál: a washingtoni szankciós listák célzatosan a venezuelai hadsereg tábornokaira és a rezsim egyéb vezetőire, valamint az ő rokonaikra, szűk köreikre vonatkoznak. Az amerikai kormányzati, törvényhozási indoklások márpedig egyértelműsítik, hogy ennek a mintegy ezernyi venezuelainak, illetőleg az általuk közvetve-közvetlenül birtokolt cégeknek az USA azért tiltja meg a belépést, azért fagyasztotta be ottani vagyonát, lakatolta le floridai és más palotáit, mert bizonyíthatóan szervezett bűncselekmények irányítói, lebonyolítói.
Tisztek, tábornokok, kormányhivatalnokok. Maduro közvetlen családtagjai is, kábítószer-nagykereskedelemmel vádolt személyek…
Mármost ezek a nyilvánvaló ősbűnösök egyszerűen nem tudnak mást és másutt kezdeni tíz- és százmilliárd dollárjaikkal, mint hogy hazacsempészik, hazaszivattyúzzák azt. Nem engedik be őket sehová, ahol jól érezhetik magukat, tehát ne engedik be őket Nyugatra. Nem marad sem nekik, sem gyerekeiknek más, minthogy otthon fektessenek be. A luxus ismét kopogtat Venezuela kapuin, a korábbi hiánycikkeket és azokat is messze felülmúló fantasztikusabbnál fantasztikusabb technológiai, divatipari újdonságokat simán behozatják újdonsült export-import cégekkel, amelyekre nem vonatkoznak már az embargók.
A gazdaság – egyre nyilvánvalóbban, látványosabban – pezsgésnek indult 2023 januárjában, ami a Kisember, és minden tisztességes ember életét ez picit jobbá teszi, de nem oldja meg. Erről szól a következő beszámolóm.
Venezuela – Ilyen ország nincs még egy a világon (1.)
Zentuccio: Nincs olyan árucikk, ami ma nem kapható Venezuelában. Persze csak dollárért, ami nagy hirtelenjében a legitim fizetőeszköz lett.
Ne maradjon le a hét legfontosabb híreiről!
Iratkozzon fel heti hírlevelünkre a legfontosabb tőkepiaci hírekért és további érdekességekért!
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.