Az ország, ahol százezerbe kerül a milliós luxusvilla

Nem győzöm ismételni – pláne most, az Oroszország elleni pénzügyi-gazdasági büntetőrezsim haszna-kára körüli hazai és nemzetközi viták közepette – hogy a szankciók Venezuelában speciel csodát produkáltak!

A páratlan bűnözési hullámba, napi több száz gyilkossághoz, évente ezrek éhhalálához, a víz-, az áramszolgáltatás, az üzemanyag-ellátás folyamatos leállásához vezetett akut áruhiányt szinte pillanatok alatt árubőség váltotta fel, a szolgáltatások lényegében helyreálltak, a bűnözés drasztikusan visszaesett. 

A drámai javulás alapját az a felmérhetetlen mennyiségű „mocskos pénz” jelenti, amit gazdáik: a (nem kevésbé) mocskos venezuelai rendszert kézben tartó politikusok és/vagy bűnözők hazautalnak azért, hogy mentsék az irhájukat.

Ugyanis az amerikai és más nyugati szankciók célzottan rájuk vonatkoztak. Ha elkapják őket, ha Németország vagy Kanada, Ausztrália, akár Argentína, pláne ha az Egyesült Államok földjére lépnek, azonnal letartóztatják és hosszú évekre börtönbe vetik őket – példának okáért ipari méretű kábítószerrel való üzérkedés vádjával, vagy szervezett, a nyugati országok biztonságát veszélyeztető nemzetközi pénzmosás miatt. 

Amerikával az élen az egész nyugati világ, továbbá a latin-amerikai és délkelet-ázsiai országok nagy része 2020-ra befagyasztotta a venezuelai gengszterek, politikusok, tisztek kinnlevőségeit, lepecsételték floridai, kanadai, spanyolországi, argentínai ingatlanjaikat, gyerekeiket kicsapták az egyetemekről, szeretőiket kiutasították, készpénzszámláikat lefoglalták, Nyugaton bejegyzett cégeiket zárolták.

Az érintettek pedig spuriztak haza, és amennyi csak belefért, amíg lehetett, mozgósítható tőkéjüket – összességében tízmilliárdokat – még idejében „repatriálták”.

Ezáltal hirtelen csak úgy ömlött a (fekete) dollár az addig dollárhiánytól szenvedő hazájukba: az eredetét tekintve nemzetközi bűncselekményekből, a saját országuk kirablásából szerzett pénzekből Caracasban jelenleg luxusnegyedek épülnek, Miamit, Dubait idéző felhőkarcolókat húznak fel, városszerte, országszerte nyílnak a luxusvendéglők, a plázák, a nyolcmilliós metropolisz húsz-harminc év után megint tele virágzást ígérő lovas-, tenisz- és golfklubokkal, amelyekben szép békésen, jól megvannak egymással a hagyományos felső középosztály nem disszidált (tehát 60 pluszos) tagjai az új szuper felső osztályhoz tartozókkal, az aktuálisan totális hatalmat gyakorló rendszer fiatalabb lovagjaival. A régi és az új „nemzeti felső osztály” villái egymás mellett sorakoznak. 

Az USA (a kikiáltott ellenség) dollárjából pedig tengert lehet fakasztani. Erre épül az ország hivatalos fizetőeszközével, a bolivárral párhuzamosan működő, jelentőségét tekintve azonban messze fontosabb dollár-rezsim – a mindennapok világában.

A nagy kérdést azonban eddig csak részben válaszoltam meg, tudniillik:

„mi az, hogy nem halnak éhen százezrek, milliók?”

Feltéve, ha igaz, hogy az emberek havonta 20-30-50 dollárt keresnek, az egyetemi tanár, a kórházigazgató ismerőseim sem jutnak 110 dollárosnál magasabb havi hivatalos jövedelemhez, miközben egy gyorsétteremben a legegyszerűbb hamburgert se lehet megkapni hét dollár alatt, a közepes vendéglőben nincs főétel, ami 15 dollárnál kevesebbe kerülne. A sajt, a felvágott, a fagylalt, a kávé, a sütemény, még a gyümölcs is (!) drágább, a tartós fogyasztási cikkek pedig sokkal drágábbak, mint hazánkban…

Stockholm-szindróma

A megfejtés – ezt sem lehet elégszer ismételni – egyrészt magának a rendszernek a politikai lényegéből fakad: egyszerűen „Stockholm-szindrómába” taszították a venezuelai emberek kevéssé iskolázott, szegénynek nevezhető túlnyomó többségét. Az ezredforduló óta született venezuelaiak más szisztémát nem is ismernek, mint azt, hogy a „vezérnek” (Chaveznek, majd Maduronak) köszönhetően apjuk, anyjuk, most már sokan közülük saját jogon is havonta, kéthavonta, kéthetente jutnak sorban állással vagy anélkül, minden esetre ingyen vagy csaknem ingyen élelemhez. Nem sokhoz, nem jóhoz, de elegendőhöz ahhoz, hogy életben maradjanak.

A Stockholm-szindróma ez esetben azt jelenti, hogy egyéb kapaszkodót nem enged számukra a rendszer, mint saját magát. Nem enged kiutat a szegénységből, nem iskoláztatja a nincsteleneket, az ingyenélést „életpályamodellé” tette. A havi húsz dollár se nem oszt, se nem szoroz, a semmittevőt a legvégén ugyanannyira nem hagyja éhen halni, mint azt, akinek valamicske munkája mégis csak akad. Egyformán tengődik az egyik is, a másik is. A szisztematikus szegényen tartás, minden egyéb perspektíva felszámolása és a folyamatos ellenségkép-építés – így együttesen – végül is biztosítja eme venezuelai útnak nevezett nemzetiszocializmus-paródia végtelenítését. Legalábbis ezt gondolják a nemzetvezetők. És eddig nem kellett csalatkozniuk….

Helyszíni megfigyeléseim azonban beláthatatlan jelentőséggel bíró változásokat sejtetnek.

Látom, hogy a gigantikus szegénynegyedek népe is özönlik – legalább körülnézni – a szupermarketekbe, a gombamód szaporodó shopping mall-okba. Az immár repatriálni kényszerült újgazdagok világát képtelenség hermetikusan lezárni, „az új gazdaghoz új cseléd (sőt, cselédek hada) jár” – ők aztán viszik rendesen a látottak, tapasztaltak híreit haza a számolatlanul sok bádognegyedbe. 

Az internetet azonban sem bádognegyedben, sem luxusklubban nem lehet cenzúrázni, pláne tiltani. A diktatúra – minél kacifántosabb kihívások elé állítják – organikusan, természetszerűleg egyszerre keményedik és puhul, bonyolódik, a hatalmon lévők közti marakodás élesedik, láthatóvá válik, a szankciók miatt hazakényszerült rendszerlovagok erősen kiszélesítették a maradék, szűkülő koncon való marakodásban résztvevők körét. 

Eközben lent, a mélyben – részben szó szerint: tudniillik a metrón – aztán a buszokon, továbbá minden utcasarkon virul egy alternatív, „fehéredő” feketegazdaság.

Láttam, tudom, hogy a metrókocsik, a helyi és távolsági buszjáratok ugyanannyira szolgálnak mini-bevásárlóközpontként, mobil szociális térként, bankként, mint közösségi járművekként vagy holmi közönséges utcasarokként: pénzt válthat, farmert, csokit, bármit vehet az ember két célállomás között. Ezek mind másodlagos kis- és nagykereskedelmet, másodlagos bankvilágot alkotnak – a kisember számára is elérhető árakon. Megfizethetően.

Ez a másik magyarázat, miként éli túl a kisember ezt az egész abszurditást.

 A „földalatti” gazdaság azonban továbbra is a bolivárra, a sebesen, de már korántsem a korábbi évekéhez hasonlítható gyorsasággal romló nemzeti fizetőeszközre épít.

Ez az alternatív rendszer tulajdonképpen egész jól működik… még akkor is, ha például február elején, midőn Caracasba érkeztem, 21 millió bolivárt kaptam egyetlen dollárért, majd három hétre rá már 25 milliót. (Most nem megyek bele a részletekbe, mert 21 vagy 25 millió annyi, mint 21 vagy 25 vadonatúj bolivár, de ezt is, azt is egyformán elfogadják. Mindkettővel fizethettem a dollárért, mindkét címlettípusban kaptam bolivárt a dolláromért.) Az azonban a lényeg, hogy – kerüljön bármibe a dollár – egyetlen dollárért semmit sem kapni a „felsőbb” napi gazdaságban. A lentiben viszont igen.

A metrón például egy dollárért vagy az éppen azért váltott bolivár mennyiségért, kétszer-háromszor annyi árut vásárolhatok, mint a „fenti” szupermarketben.

Ettől függetlenül a bolivár maga az abszurditások abszurditása: az elmúlt években összesen 14 nullától fosztották meg a bankjegyeket. Az aktuálisan érvényben lévő legnagyobb címlet az egymilliós, ami – mint jeleztem – 1 bolivárként is értelmezendő, a legfrissebb nyomáson le is hagyták az egy számot követő hat darab nullát.

Hivatalosan az egész nép, szegények és gazdagok, ha dolgoznak, akkor bolivárban kapják a fizetésüket, a nyugdíjukat. Hivatalosan bolivárban kell kérni az áruk és szolgáltatások ellenértékét. Jóllehet Caracas jelentős részén egyetlen olyan komoly bolt sincs, amely nem kizárólag dollárban írja ki az árakat, amelyek – de facto – nem eleve dollárban kérték tőlem a vételárat.

Az viszont ugyancsak tény, hogy egy kereskedő, ahogy az összes munkaadó, bejegyzett cég, bolivárban adózik, tehát abban kell – papírforma szerint – kifizetnie az elvégzett munkát, a vásárolt és az eladott szolgáltatást, árut.

Ennél fogva – ahogy az olvasó jól sejti – egy egész nemzet kényszerül adót csalni, korrumpálni, korrupttá válni.

Egy rendőr, egy katona, egy adóellenőr bármikor és bárhol az ország területén beronthat bármely vállalkozáshoz, bármely moziba, színházba, szabóságba, és azonnali hatállyal letartóztathatja, feljelentheti az első szembejövő alkalmazottat vagy tulajdonost, mondván bűncselekményen érte. A rendszer összes régi és újdonsült kliense és a rendszerrel kénytelenségből társutasságot vállaló milliónyi kiskereskedő, ingatlanbefektető vagy orvosa, tanár, mozigépész – mindenki – zöldhasúra hajt, ebben gyűjti a megtakarításait. Csak és kizárólag az USA pénze mérvadó.

Mindenesetre a katonák, rendőrök, adóhatósági emberek – szintén dollárgyűjtés céljából – rendszeresen tényleg rátörnek a vállalkozásokra, és utóbbiak dollárban szó nélkül kifizetik a védelmi díjat, elkerülendő a börtönt, a feljelentést. Az állam alacsony rangú alkalmazottai hát ebből élnek… abból, hogy zsarolják a náluk gyengébbeket, mert azoknál nincs, náluk viszont van fegyver – szó szerint és átvitt értelemben. Korrumpálás nélkül semmilyen engedély nincs, nulla valószínűséggel kecsegtető sikerrel indul a napi gazdaságban bárki, aki tisztességesen kíván eredményeket elérni – ezt szinte szó szerint mondta el nekem dúsgazdag bankár beszélgetőpartnerem, kisvállalkozó barátom, sőt egy újdonsült kiskatona ismerősöm is.

A túlélés Venezuelában tehát lehetetlen korrupció nélkül… ettől erősödik maga az önkényuralom, hiszen az bárkire, bármikor rábizonyíthatja, hogy hogy „tilosban” jár.  Vagyis mindenkit zsarolhatóvá tesz.

Persze nem mindenkit. Aki az országból való távozást választotta, azt már nem…

A nép krémje azonban tizenvalahány év alatt elhagyta az országot. Az emigrációs folyamat rendületlenül zajlik. Olvasom, hogy 8 milliónál kivándorlónál tartunk: ennyien léptek le eme sajátságos, önmagát „nemzetvédőnek-nemzetmentőnek” nevező rendszer elől. Immár a szegényebb néprétegek is távozóra vették, tényleg „lábukkal szavazva” hagyják hátra hazájukat: Kolumbiába, Argentínába, Chilébe, a Mexikó és az USA határtérségébe gyalogolnak és könyörögnek, főként, hogy az USA politikai menekültnek tekintse és befogadja őket…

Sok ragyogó pályát befutott, az ország építésében komolyan részt vállalt, magyar származású emberrel találkoztam. Egy sincs köztük, aki tizenévesnél idősebb lányát, fiát, unokáját otthon Venezuelában tudná. Azok mind egy szálig emigráltak. Szerencsésebbek, mert szüleik, nagyszülőik, dédszülőik révén van több-kevesebb pénzük, amit „őseik” szisztematikusan kivittek az országból – jól megérezve a levegőben az országra váró megpróbáltatásokat. Úgy-ahogy az elődeik ezt megérezték 1939-ben, 1944-ben, ’45-ben, ’48-ban, ’56-ban. Azokban az években Európából ki, Dél-Amerikába be, most pedig fordított irányba…

Persze nemcsak a magyar emigránsokról, hanem minden európai származású, venezuelaivá lett életerős fiatal és középkorú polgárról van most szó. Jószerivel mindannyian lelépnek az egykoron volt Paradicsomból.

Venezuela volt, nincs. De ez sem igaz igazán

Legalábbis jómagam mintha valamit mégiscsak pislákol látnék az alagút végén…

A piacgazdaság mégiscsak utat tör magának. A dollár-rezsim még a jelenlegi, felemás formájában is megteszi a magáét. A dollár bevezetése korábban elképzelhetetlen változásokat hozott máris, a diktatúra puhul, liberalizálnak, privatizálnak…mindenki kaphat útlevelet, feketén szerzett pénzekből mégiscsak élénkül a gazdaság minden egyes szeglete… Mindez viharos gyorsasággal történik. A helyiek többsége szerint mindez bármikor visszájára fordítható, leállítható, a rendszernek csak a „kiszámíthatatlansága a kiszámítható” – mondják.

Én ezt nem így gondolom. A venezuelai rezsimet kívülről fenntartó Oroszország kisebb valószínűséggel győz az ukrajnai háborúban, mint amekkora valószínűséggel veszít, a szintén egzisztenciális barát Irán nemzetközi mozgástere egyre szűkül, Kuba pedig egyenesen egy „tragédia”. Venezuela ilyen helyzetben Amerikához és a civilizált dél-amerikai országok közösségéhez kénytelen fordulni.

Egy beszélgetőpartner, egy magyar származású híres bankár állította, hogy Venezuela az IMF-hez lesz kénytelen fordulni, miáltal megegyezésnek kell születnie egy napon a kül- és belföldi hitelezők és az ország irányítói között az adósságok legalább egy hányadának a visszafizetéséről. Noha az ország csődben van, páratlan földalatti kincsekkel bír a világ legnagyobb olajkészleteitől kezdve, a lítiumig, aranyig, kobaltig, uránig bezárólag.

Ugyanakkor a dollárban jegyzett venezuelai államkötvények a névértékük 6-7 százalékán forognak… ez azért mégiscsak megmozgatja a nemzetközi befektetők fantáziáját, pláne most, hogy az oroszok már lassan tényleg megszűnnek Dél-Amerika legfőbb külföldi manipulátorai lenni.

És a következőkhöz mit szól a kedves olvasó?

A világ kiemelkedően gyönyörű, évtizedekkel korábban a legnagyobb luxust nyújtó tengerparti paradicsomaiban, amelyek a Venezuelához tartozó szigeteken és a szárazföldön találhatóak, nos a mesés, késői art deco stílusú, illetőleg a hetvenes-nyolcvanas években épült villákért legfeljebb százötvenezer dollárt kérnek. Amiket láttam és tudom, hogy eladók, nos olyanok, hogy Kenyában vagy Albániában sem lehetne megkapni őket egymillió dollár alatt. Mégis, itt maximálisan százezres a nagyságrend.

 

Caracasnak a pesti Újlipótvároshoz hasonló történettel, építészeti megoldásokkal bíró nagypolgári negyedeiben, egy-egy kétszáz négyzetméteres (mert ott ekkorák), nálunk luxusnak nevezett több fürdőszobás lakások eladási árai 50-70 és 80 ezer dolláron vannak. Vevő nincs, mert az újgazdagoknak ez kevés, a nagypolgárok utódai pedig leléptek. Az ingatlan, mint érték, nem létezik, minden másnak fel-, az ingatlannak pedig csak lefelé ment az ára az utóbbi években.

De a kocka könnyen fordulhat… A rendszer legújabb piacélénkítő törvényei szerint külföldi állampolgárok szabadon vásárolhatnak ingatlant Venezuelában.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.