Orosz-ukrán háború, tajvani konfliktus, egyéves afganisztáni kivonulás – alaposan nyomás alá került a geopolitikai vezető szerepet betöltő Egyesült Államok. A feltörekvő kihívókról, az amerikai álomból felébredésről, a washingtoni politikai játszmákról és a tőkepiacok ebben betöltött szerepéről kérdeztem Dr. Mártonffy Balázst, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Kutatóintézetének vezetőjét.
Csonka Attila: Ukrajna, Tajvan, Afganisztán. Az elmúlt egy év globális eseményeiből van, ami kedvezett, van, ami ártott Washingtonnak. Mennyire stabil a Fehér Ház képzeletbeli széke a világpolitikai rendszerünk tetején?
Dr. Mártonffy Balázs: A három ország, a három geopolitikai fordulat összefügg, sőt, a folyamatok még inkább a múltba nyúlnak vissza. Makroszinten azt kell látni, hogy a Szovjetunió felbomlása után kialakult amerikai unipoláris pillanatnak, az Egyesült Államok egyedüli nagyhatalmi státuszának / egyeduralmának legkésőbb 2014-ben vége szakadt. Ekkor megjelentek azok a kihívó nagyhatalmak, amelyek megkérdőjelezték az USA rendszerszintű vezetését, amit realista módon egyeduralomnak vagy a liberális nemzetközi kapcsolatok elmélete szerint az Egyesült Államok által vezetett nemzetközi liberális rendnek hívunk.
Az afganisztáni helyzet, illetve a mostani orosz-ukrán háború és a tajvani konfliktus annak a folyamatnak a következő lépései, hogy Amerika már nem az egyedüli hatalom a rendszerben. Van egy nagyhatalom kihívója, Kína és egy regionális nagyhatalom kihívója, Oroszország. Amikor az Egyesült Államok kivonult Afganisztánból, az megindította a folyamatokat:
a két konkurens meglátta rést a pajzson, azt, hogy sebezhető az Egyesült Államok
– nemcsak narratívában, amiben már jóideje megpróbálták ezek a feltörekvő nagyhatalmak kikezdeni Washington vezetését, egyeduralmát, hanem valós, katonai lépésekben is.
Amikor 2020 elején Trump szerződésben állapodott meg az USA majdani Afganisztánból történő kivonulásról – roppant érdekes kérdés, hogy az elnöki szék megtartása esetén betartotta volna-e vagy sem –, amit Biden elnök megörökölt és meg is lépett, nagyon komoly viták tárgyát képezte, hogy jó vagy rossz-e a misszió feladása. A kivonulás módszere alapvetően negatív felhangot keltett mind a szövetségesekben, mind az amerikai belpolitikában, de egy évvel később ezt teljesen elfelejtette a választópolgár és valószínűleg a demokrata kampánystratégák is tudták, hogy a „következő ügyek el fogják söpörni” (overtaken by events) ennek következményeit. Most az orosz-ukrán háború és Tajvan ügye határozza meg a külpolitikát.
Sokan feltételezik azt, hogy Putyin elnök azt a következtetést vonta le az afganisztáni kivonulásból, hogy a NATO egysége, illetve az USA egyeduralma annyira meggyengült, hogy meg tudja lépni ezt a területelcsatolásos konvencionális háborút Ukrajnával (nem tudjuk ezt másnak hívni). Árnyalnám ugyanakkor a képet: Putyin döntése inkább arra a háborús gondolkodásmódra húzható rá, hogy Ukrajna 2014 óta zajló orosz érdekszférából való nyílt kisodródása és egyre inkább a NATO, a Nyugat felé való sodródása egy számára elfogadhatatlan tényező, amely most érte el azt a pontot, hogy nem tudja ezt másképp, mint katonailag megakadályozni.
Tajvan kérdése pedig a gondolatmenetnek a vége: ha elfogadjuk, hogy Putyin valamilyen módon felismerte az USA meggyengülését és emiatt lépett az afganisztáni kivonulás után Ukrajnában, akkor fel kell tennünk a kérdést, Kína hogy áll mindehhez. Ők is azt gondolják, hogy a „sebző, vérző hegemónt” ki lehet kezdeni, és most lehet a régóta Peking számára egy államnak és identitásnak tekintett Tajvant „bekebelezni”? Hogy harccal vagy más úton-módon, az egy érdekes kérdés.
Van igazsága Moszkvának, Pekingnek, amikor arra fogadnak, hogy Amerika ezer sebből vérzik – társadalmi, kulturális, politikai és gazdasági értelemben?
Ez korunk, a jelenleg fennálló globális status quo meghatározó kérdése. Hozzá kell tenni, hogy Kínának és Oroszországnak az az érdeke, hogy ezt így állítsa be akkor is, ha nem vérzik-vérezne az Egyesült Államok. A kínai gazdaság erősen növekedett és vásárlóerő-paritásban már megelőzi az Egyesült Államokat. Amerika így külpolitikai vonatkozásban relatív hanyatlásban van.
Belpolitikai vonatkozásban pedig extrém polarizáltság jellemzi az országot, amit nemcsak társadalmi és politikai szinten látunk, hanem az elit és a média frontján is. Véleményem szerint az elmúlt 6-8 évben megszűnt az a középső sodrású közéleti tér, ahol a szakmai vitákat (politikai érdekek mentén) le tudták folytatni a táborok, ami lehetőséget adott a konszenzusos döntésekhez. Mit jelent ez? Például a kétpárti megegyezések és megoldások – ezeket hívják bipartisan-nak a törvényhozásban – száma lecsökkent. Egyre jellemzőbb, hogy a Kongresszus mindkét házában módosításmentes törvényjavaslatokat bocsátanak szavazásra. Egyre kevésbé ad tehát beleszólási lehetőséget az ellenzéknek az épp uralkodó párt. Trendszerű még, hogy mindkét oldalon politikai értelemben szélesebbre tolódó politikusok térnyerését látjuk…
Nagy kérdés, lesz-e annyi reziliencia a rendszerben, hogy vissza- és feltámadjon Amerika, illetve hogy ez a polarizáltság mennyire fogja külpolitikai csapdába csalni az Egyesült Államokat. Ha a globális aktorok a megosztottságot és az emiatti döntésképtelenséget látják, azt a gyengeség jeleként fogják értelmezni.
Milyen kihívások fűtik a politika mellett a polarizáltságot?
Azt gondolom, hogy az extrém polarizáció még két másik válsággal párosul: az egyik az intézményi, a másik gazdasági. Intézményi válság alatt azt értem, hogy az USA szövetségi intézményeiben régóta komoly hit és bizalom van az amerikai választópolgárok részéről, az elmúlt években viszont azt vesszük észre, hogy ezek a szervek (például Legfelsőbb Bíróság, az FBI, a CIA) egyik-másik oldalról is egyre inkább átpolitizálódott magatartást mutatnak. Érdekes és friss példa erre az FBI Trumpnál tartott Mar-a-Lago-i házkutatása. Az intézményekbe vetett hit csökken a választópolgárokban, akik egyre jobban látják, hogy az aktuálpolitika a mindennapjaikba „mászik” bele, és ez megosztottságot, bizalmatlanságot szül.
A harmadik krízis gazdasági természetű. Először tapasztalja az Egyesült Államok szavazója, hogy a generációja nem él jobban, mint a szülei korosztálya. Abban az Egyesült Államokban, aminek az alapja a kapitalizmus, az amerikai állom megvalósítása. A választópolgár elkezdi megkérdőjelezni, hogy jó úton járnak-e, amikor például egy fiatalnak fel kell tennie a kérdést, neki miért kell több diplomával kevesebbet keresnie, míg szülei alacsonyabb végzettségük ellenére is jobb fizetéseket kaptak.
Megoldást jelenthet a gazdasági kihívásokra a nemrég elfogadott „inflációcsökkentési törvény”? (Erről részletesen írtunk a HOLDBLOG-on.)
A törvény gyakorlati inflációcsökkentő hatásában nem bíznak a szakértők: nem fogja redukálni az áremelkedés ütemét, vagy olyan minimális, nem szignifikáns módon, hogy az elnevezésén kívül erről biztosan nem szól a csomag – az elemzők mellett az állami Congressional Budget Office is erre jutott.
Mondhatnánk, hogy ez egy politikai szlogenből elnevezett törvény. Kénytelen voltak így megcímezni a lassan 10 százalék körül járó infláció mellett, ami érezteti a hatását az amerikai választópolgár mindennapjaiban. Közben valójában sokkal inkább az adópolitikáról, a megújuló energiáról és az egészségügyi ellátás kiterjesztéséről szól a csomag.
Fontos és mindig feltűnő pártpolitikai vitaaspektus még, hogy mekkora szerepet kellene vállalnia a washingtoni föderális kormánynak az amerikai polgárok életében. Korábban azt láttuk, hogy a republikánusok a minél kevesebb szerepvállalást támogatják, a demokraták pedig azt, hogy a nagyobb állam próbáljon meg működni – erősebb kormányzat, bizonyos szempontokból az egyén, a tagállom mozgásterének kárára. Ennek a csomagnak is ez utóbbi a fő motívuma: nagyobb állami szerepvállalás – racionalizálás vagy beleszólás, attól függ, ki nézi – az átlag választópolgár életébe. Ez megosztja az Egyesült Államok szavazóit, ezért is látjuk, hogy a törvény teljesen pártvonalon került megszavazásra a szenátusban: 50 igen, 50 nem mellett Kamala Harris alelnök billentette át a mérleg nyelvét.
Ha novemberben a republikánusok mindkét házban többségbe kerülnének, miközben a demokraták irányítása alatt marad a Fehér Ház, akkor máris megoldódott a kérdés; a pártok rá lesznek kényszerítve a szakmai egyeztetésre.
Ha ugyanezt az interjút júniusban készítettük volna, azt mondtam volna, nagyon valószínű, hogy mind az alsó-, mind a felsőházat visszanyerik a republikánusok. Mostanra részben megváltoztak az erőviszonyok a közvélemény-kutatások szerint (amelyek pontossága kapcsán azért vannak kétségek, gyakran a Trump-támogatást mérik alul): a Képviselőházban (alsóház) továbbra is elég biztos Republikánus többséget jósolnak, a Szenátusban (felsőház) pedig az látszik, hogy valamennyit változott a felállás, jóval szorosabb végeredményt várnak a felmérések. 46 szenátort szinte biztosan delegál majd a Demokrata Párt, 46 szenátor viszont republikánus lesz. (Az időközin a szenátorok egyharmadát választják újra, miközben a teljes alsóház „cserélődik” kétévente – a szerk.)
Vélhetően a nyolc csatatér-államban dől majd el a Szenátus sorsa, köztük Nevadában, Wisconsinban, Ohióban és Pennsylvaniában. Nehézsége a republikánusoknak, hogy a száztagú felsőházban nem elég 50-50 mandátumot hozniuk, hiszen szavazategyenlőségkor a mindenkori alelnöknek van döntő voksa – és ez jelenleg Kamala Harris. El kell szedniük a helyeket a demokratáktól, amire van esély, de még nem tudhatjuk, hogy sikerül-e. Közelinek tűnik november, de politikai értelemben még messze van, nagyon sok minden változhat addig. Érdekes lesz, hogy a pártok pontosan mely államokra összpontosítják a kampányukat, illetve hogy mennyire tudják mobilizálni a választóikat. A félidős választások jelentősek, mégis átlagosan 10-15 százalékkal kisebb a részvétel az elnökválasztásokhoz képest, ezért a bázismobilizáció különösen fontos.
A doyenek csatája, Biden-Trump meccs lesz 2024-ben?
Most még korai erről beszélni. Bármilyen terve is van a volt, illetve jelenlegi elnöknek 2024-re, vélhetően nem fognak november 8-a előtt bejelentést tenni. Leginkább azért nem, mert nehezen megjósolható, a korai ringbe szállás milyen időközi választási mobilizációs hatással járna. Persze az is lehetséges, hogy az egyik párt úgy érzi majd, hogy kénytelenek ehhez a „kártyához” nyúlni, bedobják valamelyik elnök újrázási szándékának hírét.
A demokraták kapcsán: roppant körmönfontan fogalmazott Biden elnök, amikor arról beszélt, hogy van rá esély, hogy nem találnak más jelöltet. A jelenlegi elnök egy konszenzusos, „a legkisebb közös többszörös” jelölt volt a demokraták számára 2020-ban, amikor abban bíztak, hogy olyan nagy a Trump-ellenes hangulat, hogy egy nem túl karakteres kihívó versenybe szállhat vele. Ez akkor sikerült. Napjainkban egészen mások a szempontok, illetve több más demokrata is megpróbálhat bejelentkezni az elnöki posztra. Valamelyest unikumnak számít, hogy megvan az esély arra, hogy Biden nem indul egy második terminusért. Az életkora és az alacsony támogatottsága mind ellene szóló jelek, mégis, az amerikai pártfegyelem miatt mindenki óvatos a demokrata oldalon. Megvárják, hogy és mit dönt a Fehér Ház aktuális lakója – ne tűnjön úgy, hogy nyíltan szembemennek egy aktív elnökkel. Szóba kerülhet még Kamala Harris alelnök, igaz az ő renoméja is határozottan csökkent, egybeforrt az elnökével. Érdemes megemlíteni Elizabeth Warren-t, aki az előző ciklusban is indult, és ott van Bernie Sanders is, aki a demokraták balszélét képviseli, gyakran szocialista jelzővel illetik. Alexandria Ocasio-Cortez a Demokrata Párt nagyon balszélén van, viszont tüzes, mobilizáló hatással lehet a párt egy részére, ugyanakkor valószínűleg a republikánus és független szavazókat nagyon elidegenítené – és ők a fontosak! Felmerülhet Gavin Newsom kaliforniai kormányzó neve is, aki gyakran már a nemzeti szintű médiában is pártpolitikai szerepekre tör, például amikor a texasi republikánus Greg Abbot és a szintúgy republikánus floridai Ron DeSantis kormányzókkal összeakasztja a bajszát. Ez azt jelentheti, hogy nemcsak kaliforniai kormányzói ambíciói vannak, hanem elnökjelölti is.
A republikánus oldalon jóval egyszerűbb a kép, két nagy esélyes van. Donald Trump, aki, ha bejelenti az újraindulását, akkor a többi jelölt megosztottságától és számától függően nagy eséllyel el tudná vinni a Republikánus Párt jelöltségét. Ebbe még beleszólhat Ron DeSantis, Florida kormányzója, akinek a Covid-járványkezelését nagyon pozitívan ítélték meg. A genderkérdésbe való határozott beleállásával, illetve a Disney és más nagy társaságok „a floridai polgárok érdekeit csorbító lépéseinek” (ezt ő fogalmazza meg így) visszaszorításával pedig széles rétegeket állított maga mellé. Sőt, DeSantis a függetlenek számára is elfogadhatóbb jelöltként aposztrofálják Trumpnál. Hogy melyikük lesz végül a republikánusok első embere, illetve Mike Pence volt alelnök, vagy Tim Scott dél-kaliforniai szenátor ringbe száll-e, az még a jövő zenéje.
A tőkepiacok, a „multik” milyen kormányzati irányvonalban érdekeltek?
Régebben az volt az általános, hogy inkább a Republikánus Pártot támogatják a nagyvállalatok a nekik kedvező adópolitikájuk, a társadalmi visszaosztási politikájuk, a gazdasági preferenciájuk, összességében a „nagy állam” visszaszorítására tett lépéseik miatt. Most már jóval megosztottabb képet látunk, hiszen több nagycég, például a Disney, nyíltan a liberális gondolkodásmódot, a Demokrata Pártot támogató lépéseket tett. Mégis, nem tudnám azt mondani, hogy a nagytőkét általánosan be lehet politikai értelemben kategorizálni, sokkal inkább cégtípus, szektor és ügy mentén lehet határvonalakat húzni.
Az energiapiac, a nagykitermelők maradnak republikánus pártiak, hiszen azt gondolják, hogy a klímavédelem („klímacsökkentés”) gazdasági kockázatait és áldozatait nem az USA-nak kellene megszenvednie, hanem Washingtonnak ki kellene szerveznie azt más államoknak. A médiakonglomerátumok nagyobb része pedig egyértelműen a demokraták felé húz. A többi esetben szektorálisan lehet határokat húzni.
Meglátásom szerint jellemzően a stabilitást és a kiszámíthatóságot szeretik a cégek. És így lehet, hogy nem is feltétlenül az lesz a döntő kérdés 2024-ben, hogy republikánus vagy demokrata, hanem hogy az elnökjelöltek mennyire a szélen, vagy inkább mennyire középre húzódva helyezkednek el a politikai palettán.
Joe Biden mélypontja
Minden idők harmadik legnépszerűtlenebb elnökeként távozott a Fehér Házból 2021 januárjában Donald Trump. Joe Biden még az elődjénél is rosszabbul áll a felmérésekben, sőt a második világháború óta tartó időszak elnöki átlagával szemben is.