A “too big to fail" (túl nagy, hogy csődbe menjen) kifejezés azt jelenti, hogy az adott vállalat, olyan jelentős szerepet tölt be a gazdaságban, hogy a bukása láncreakciót indítana el, ami a pénzügyi rendszerre is súlyos hatással lenne. Ilyen esetekben az állam közbeavatkozik és kimenti a vállalatot, ezzel csökkentve a pénzügyi és gazdasági kockázatot.
Eredete
A kifejezést az amerikai kongresszusban használták először az 1980-as években, amikor a Continental Illinois National Bank a csőd szélére került kockázatos olajipari hitelei miatt. Ennek következtében az amerikai betétbiztosítási hatóság (FDIC) közbeavatkozott a megmentése érdekében, attól tartva, hogy ennek hiányában rendszerszintű pénzügyi válság alakulna ki.
Abban az időben a Continental Illinois az Egyesült Államok hetedik legnagyobb bankja volt, és a kormány közbelépése az első alkalmat jelentette, amikor az állam nyíltan elismerte, hogy a pénzügyi intézetek, annyira nagyok és összefonódtak a gazdasággal, hogy a kormány felelőssége megakadályozni a bukásukat.
Az ezt követő kongresszusi meghallgatáson lett a Continental Illinois a “too big to fail” jelzővel illetve, amit a sajtó és a közvélemény is rögtön átvett.
Az AIG esete és a morális kockázat
A 2008-as gazdasági válság során az amerikai kormánynak több nagyvállalat (pl. General Motors, Fannie Mae, Freddie Mac) esetében is be kellett avatkoznia, hogy mérsékelje a gazdasági válság mértékét.
Erre szemléletes példa az AIG megmentése: az AIG a világ egyik legnagyobb biztosítótársasága, ami hagyományos biztosítások mellett hatalmas mennyiségű credit default swapot (pénzügyi derivatíva, aminek célja a hitelkockázat áthárítása, röviden CDS) adott el bankoknak és befektetőknek a válság előtt. A probléma az volt, hogy az AIG nem képzett elég tartalékot arra az esetre, ha ezek a hitelek bedőlnének. Amikor a jelzálogpiac összeomlott 2008-ban, a CDS szerződések után hatalmas kifizetési kötelezettségek keletkeztek, amire az AIG-nak nem volt elég likviditása, ezért a csőd szélére került.
Ekkor avatkozott közbe a Federal Reserve (az Egyesült Államok jegybankja), majd a pénzügyminisztérium is. A mentőcsomag a folyamat végére 182 millárd dollárra emelkedett, aminek folytán a Fed közel 80 százalékos tulajdonrészt szerzett a vállalatban.
Ezt azért vélték szükségszerűnek, mert a csőd láncreakciót indított volna el, óriási veszteségeket okozva az ügyfelei (pl. Goldman Sachs, Deutsche Bank, Société Général) számára világszerte, továbbá a pénzügyi rendszerbe vetett bizalom eltűnésével a globális hitelrendszer is megbénult volna. A kormány az AIG megmentésével (az adófizetők pénzén) közvetetten sok nagy bankot is kisegített, ami társadalmi vitákat váltott ki.
Például a nagy pénzintézetek azzal a feltételezéssel működtek, hogy túlságosan jelentős szerepet töltenek be ahhoz, hogy az állam ne mentse meg őket, ha bajba kerülnének. Ez arra ösztönözte őket, hogy felelőtlenül nagy kockázatot vállaljanak, hiszen a veszteségeket végül az adófizetők viselnék. Az AIG és még több vállalat megmentése megerősítette a társadalmi meggyőződést, hogy a legnagyobb szereplőket az állam mindig kimenti (a “kisemberek” pénzén).
Megelőzés
A válság után számos törvényt hoztak, mint a Dodd-Frank Act, a Volcker-szabály és szigorúbb tőkemegfelelési előírások, amelyek célja az volt, hogy megelőzzék a “too big to fail” helyzetek újbóli kialakulását, vagyis az olyan óriásbankok és kockázatos összefonódások létrejöttét, mint amik az AIG, a Lehman Brothers vagy a Citigroup esetében is megfigyelhetők voltak.
Összegzés
A „too big to fail” elv mélyen beágyazódott a modern pénzügyi szabályozás és válságkezelés diskurzusába: azon intézmények esetében, amelyek olyan méretre és összefonódottságra tettek szert, hogy bukásuk súlyosan veszélyeztetné a pénzügyi rendszert, a kormányok gyakran választják a beavatkozást. Ugyanakkor ez az elv morális kockázatot hordoz magában: azzal, hogy a hatóságok mentőcsomaggal állnak elő, ösztönözhetik a túlzott kockázatvállalást. A 2007–09-es válság tapasztalatai rámutattak, hogy szabályozási reformokra van szükség, amelyek célja a TBTF-intézmények kockázatainak előzetes csökkentése, a felügyeleti kontrol, a „living will” (vészhelyzeti terv) kötelezettsége, valamint rendezett csődeljárási mechanizmusok bevezetése. Bár az új szabályozások (például Dodd-Frank) már lépéseket tettek ezen irányba, a TBTF probléma teljes leküzdése továbbra is kihívás, mivel a pénzügyi rendszer komplexitása és intézmények közti kapcsolatrendszere állandó figyelmet és adaptív szabályozást igényel.
A díj mellett milyen tulajdonságok mentén különböztethetők meg a vagyonkezelési szolgáltatások? Olvassa el a témában készült cikkünket is!