Hikikomoriban szenved világunk. Anélkül, hogy ennek tudatában lenne. Legalábbis a Glóbusz nagyrésze.
Igen, a teljes világunké, amelynek nagyszerűségét zengtem legutóbbi bejegyzésemben. A következő sorok ellentétes tartalmat hordozó üzenetei dacára, véleményemet továbbra is fenntartom:
Meggyőződésem, hogy a jelenlegi világ minden eddigi világok legjobbika, ez a világ az eddigi legélhetőbb és legélvezetesebb.
Mindazonáltal tény: ez az a világ, amely mégiscsak Hikikomoritól szenved. E japán szóval illetik azt a szinte járványszerűen terjedő kórt, amelyet elsőként – tudományos alapossággal – Japánban fedeztek fel és térképeztek le. Jelentése magyarul:
Örök magány, „életmódszerűen űzött” tömeges bezárkózás
A járvány Magyarország lakóit sem kerülte el, de hogy honfitársaink mekkora hányadát érte el, arra vonatkozóan nincs még adatunk. Az egész – ahogy van – nincs nálunk kibeszélve. Ezt a témát – ahogyan az összes más kihívást – mely a korszellemből, a globális életmód változásokból fakad, a technológia rettenetes sebességgel száguldó fejlődéséhez kapcsolódik és negatívan érinti fizikai és mentális egészségünket – mindig is először és igazán a „nyugati világban” beszélik ki, ott dolgozzák fel legelőször szakszerűen. A legfejlettebb nyitott társadalmakban rutin, hogy a média, és arra fel a politikai közbeszéd biztosítja be a kellő társadalmi publicitást, ezáltal rákényszerít a közös gondolkodásra, konkrétan: a megelőzést szolgáló ötletek kiagyalására, majd a politikai reagálásra.
Tudják-e, hogy a japán kormány tagja egy Hikikomori-ügyi miniszter? Vagy azt, hogy az Egyesült Királyságban már hét évvel ezelőtt létrejött egy miniszteri tárca, amelynek közkeletű elnevezése: Ministry of Loneliness, azaz Magányosságügyi Minisztérium?
És hogy a skandináv országokban, Észtországban, Kanadában, az Egyesült Államokban a fővonalbeli politikai agendák szerves része e tematika? Tudják-e, hogy a helyi média naponta tárgyalja a magány már megfigyelt illetőleg várható társadalmi, gazdasági, pénzügyi, legfőképpen emberi egészséget befolyásoló következményeit Dél-Koreában és Indiában is?
Nemrég a HOLDBLOG-on bizonyítani igyekeztem, hogy az idősödés valójában csodás élményanyag. Azóta – biztosan olvasta a cikkemet… (ha-ha-ha) – a nyolcvanöt éves Jane Fonda közölte, hogy soha korábban nem érezte magát annyira kiegyensúlyozottnak, folyamatosan boldognak, mint most. Abban a bizonyos bejegyzésben írtam: nem lehet véletlen, hogy a világ legboldogabb országaiban élnek legtovább az emberek, illetve: „azért éppen azokon a helyeken a legboldogabbak az emberek, mert azokon él a legtöbb idős ember”.
Csakhogy – a kivétel erősíti a szabályt… vagy mégsem? – Japán, Dél-Korea nincs ám a népek „boldogság-ranglistájának” első húsz-harminc helyezettje között. Holott a két óriási jelentőségű ázsiai államban „világbajnok hosszúságú” életet él az átlagember.
Hosszú élet és közben Hikikomori?
Milliónyi 90-100 éves ember és mégsem boldogok igazán azon országok lakói? Óriási ellentmondás ez. A most szóba hozott téma kapcsán persze nem ez az egyedüli paradoxon.
1. Az Egyesült Államokban – a legfrissebb globális boldogság lista 15. helyezettje – a „Nemzet Főorvosa” (Surgeon General) a magányt az országot sújtó egyik legsúlyosabb népbetegségként prezentálta az országos tévéállomások által élőben közvetített beszédében. Tudományosan igazolt megállapításai egyike:
„Az elszigeteltségbe süllyedteknek 26 százalékkal rövidebb a várható élethossza, mint az e kórtól nem szenvedőknek.”
Illetve: „Nem túloz a média, amikor az elszigeteltségi járványt korai halált kiváltani képes betegségként aposztrofálja.”
Többé-kevésbé ugyanez olvasható a brit „magányosságügyi” (továbbá sport-, egészség- és munkaügyi) miniszter nyilatkozataiból is Nagy-Britanniára vonatkoztatva. Az ország lakói összességükben és átlagosan szintén a legboldogabb húsz nemzet közé tartoznak.
Mind Nagy-Britanniában, mind Észak-Amerikában – ahogy az említett fő illetékesek szavaiból kiderül – mintegy 30 százalékkal nagyobb a szívinfarktus, illetőleg az agyi stroke bekövetkeztének valószínűsége, mint az „átlagos halandók” esetében. Az embertársaiktól fizikai és/vagy szellemi-lelki értelemben magukat elszigetelők körében 50 százalékkal növekszik az esélye annak, hogy hatvan-hetven éves korukra demencia áldozataivá válnak.
2. Japánban, Koreában az átlagember viszont tetemesen hosszabb ideig él, mint az amerikaiak, a britek, skandinávok (jóllehet ez utóbbiak se panaszkodhatnak, mert még mindig messze tovább élnek, mint például az oroszok, általában a kelet-európaiak).
Csakhogy – relatíve – sokkal kevesebb japán vagy koreai kap infarktust, agyvérzést, mint az angolszászok, skandinávok, beneluxok, nyugat-európaiak. Mégis: több japán és dél-koreai szenved Hikikomoriban – viszonylagosan – mint az említett nyugati nemzetekhez tartozók.
A „magány-járvány” a Távol-Keleten a legsúlyosabb… (jóllehet nem ismerjük a kínai helyzetet, mert ott ilyesmivel nem is szabad foglalkoznia se a médiának, se a politikának). Mindenesetre ez is egy nagy paradoxon.
3. A tematikát az Egyesült Államokban a legintenzívebben vizsgáló tudományos műhely, a West Virginia Egyetem rektora, Clay Marsh adatokkal alátámasztott eszmefuttatásában (Curing America’s loneliness epidemic) egyidejűleg állítja határozottan, hogy a magányosságnak, önelszigeteltségnek, mint bevett életmódnak a gyakorlása akár 10-15 évvel rövidítheti az érintettek várható élethosszát. Illetve hogy e járványnak egyik közvetlen kiváltó oka az emberek felülről megkövetelt, mesterséges elszigetelése és a távmunka általánossá tétele. Ezek ugyebár mind a Covid-járvánnyal voltak kapcsolatosak. De a jelek szerint felszánthatatlanul mély nyomokat hagytak maguk után – véli ekként több szakértő-kutató.
4. Japánban viszont e kórt hosszú-hosszú évek óta – jóval a Covid-19 megjelenése előtti időktől eredően – vizsgálják tudományosan, már a kilencszázkilencvenes években is rengeteget foglalkozott az ottani média a Hikikomori jelenségével.
Ebből az következik, hogy a „tömeges magányosság” régóta velünk lehet, szedi ilyen-olyan áldozatait, csak nem figyeltünk fel rá, nem neveztük nevén a problémát.
Ahogy a szakirodalmat – népszerű formában és tömörített változatokban – olvasom: a sokak számára újnak számító globális kihívás kapcsán mindössze pár dolgot lehet nagy biztonsággal leszögezni:
– A világ minden részén egyre többen fordulnak (minden értelemben) befelé
– Az érintettek jó része nem az idősek, hanem a fiatalok körébe tartozik
– A szakmai, a tudományos világ – ahogy annak idején a Covid-járvány kapcsán volt – most is gyerekcipőben jár e téren
Pontosabban: azon túlmenően, hogy tényként megállapítható, az ember elmagányosodása gyorsuló ütemben van, a témát vizsgáló pszichiáterek, neurológusok, politikusok, szociológusok, egyéb szakértők nem tudnak ám igazából mit kezdeni a problémával: egyelőre nincs átfogó, hatékony gyógymód a láthatáron.
Igen, persze, hogy összefüggés lehet a „magányosság-megbetegedések” vélt sűrűsödése és a technológiai automatizáció között. Azt se vitatja senki, hogy a távmunka globális terjedése szűkíti az emberek közötti közvetlen kapcsolatokat. Az is nyilvánvaló, hogy ha az ember sokat van egyedül, akkor növekszik az esélye annak, hogy az agyának működésében olyan változások mennek végbe, amelyek de facto mélyítik az elszigetelődést. Ugyanis így növekvő eséllyel válhatunk paranoiássá, mindenkitől és mindentől félni kezdünk, mindennel szemben csökken a bizalmunk. Ezért aztán mind vastagabb „falakat húzunk fel” magunk körül.
Igen, ezt tudják bizonyítani a tudósok…
Az is igazolható, hogy a magányosságba menekülő fiatalemberek számának növekedése potenciálisan hozzájárulhat – legalábbis a fejlett világban – a demográfiai krízis mélyüléséhez.
Egyrészt: a világtól – félelemből, az újabb és újabb, óhatatlanul bekövetkező emberek közti küzdelmektől való rettegésből – elzárkózni akaró ember nem akar se gyereket, se családot, másrészt: a negyven-ötven pluszosok tényleg egyre nagyobb számban „menekülnek ki a világból”, mert nincs erejük, bátorságuk szembenézni, hogy egyidejűleg kötelességük segíteni, egyengetni tizenéves gyerekeik sorsát és segíteni hamarosan nyolcvan pluszosokká váló szüleiket.
Ezek azonban csak részben új kihívások. Alapvetően mindig is léteztek. Olvassunk verseket régi időkből, például a 19-ik századi nagy magyar költőktől. Ők mindannyian foglalkoztak az elmagányosodással. Nem szólva arról, hogy magány-problematikán évezredek óta törik fejüket filozófusok.
Szóval, amiről most szót ejtek egyrészt ultramodern korunk velejárója, másrészt: az emberiség életének örökös velejárója.
Paradoxon: térben és időben
Csakhogy soha korábban nem kapott, nem kaphatott akkora visszhangot, ami a kisemberek százmilliói, később milliárdjai számára is közkeletű tudássá tehette volna, hogy a Magány globális jelenség, egyúttal járványszerűen terjedő betegség.
A reális gyógyítás most, korunkban kap először esélyt, mert most először nyílt lehetőség a „mega-publicitásra”, a kollektív, az egész emberiséget involváló kibeszélésre. Köszönhetően egyebek között éppen azoknak a technológiai áttöréseknek, amelyeket – első olvasatban legalábbis – a magányosság terjedésének fő okozóinak tartanak oly sokan.
Márpedig – gondolom én – ez a mostani helyzet használ csak igazán érintetteknek: minél több a kibeszélés, annál nagyobb valószínűséggel eszmélnek rá arra, hogy velük együtt, velük párhuzamosan százmilliók szenvednek, úgy, ahogy ők, ergo: rájönnek, hogy még sincsenek egyedül, a külvilág nem hagyja őket cserben, velük foglalkozik…
És jó ez a most kialakuló helyzet a magányba menekülésre hajlamosaknak, a rengeteg veszélyeztetett fiatalnak, mert pillanatok alatt utána nézetnek, nem tudják nem észrevenni az ezt taglaló hamarosan milliónyi üzenetet, és megtudják, milyen rendkívüli, életük egészét megrontó szenvedés várhat rájuk, ha nem fordulna vissza.
Mindez korábban elképzelhetetlen volt… Mondom én: ez az eddigi világok legjobbika.
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a HOLDBLOG szerkesztőségének álláspontját.